2. Kötet - 30. Fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem az új fejezettel, elég nyugis lett, kicsit érzelmes, ettől függetlenül remélem tetszeni fog :) 

Puszi xoxo

Csupa gyógyszer szag, steril környezet, kék csempe és fehér fal, kényelmetlen műanyag székek, megszámlálhatatlan ideig tartó várakozás, könnyek itt, könnyek ott, idegesen járkáló homályos alakok minden oldalamon a neonfénnyel megvilágított kórházi folyosón. Még mindig nem voltam képes felfogni. Hogy is kerültünk mi ide? Mi is történt pontosan? Az agyam kattogott, szinte magam is hallottam a recsegő-ropogó hangokat, amiket az apró fogaskerekek kiadtak.

-          Mi a jó büdös picsa történt? – rohant le Niall és rögtön Zayn mellé térdelt, a többiek is pillanatok alatt ott termettek, mindenki tátott szájjal bámult a földön fekvő eszméletlen srácra. Ordítani akartam, hogy ne bámuljanak, hanem segítsenek inkább, de egy mondatnál többet nem voltam képes kinyögni.

-          Majd elmeséli, ha akarja, de kórházba kell vinnünk. – nyögtem fel, s próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. Továbbra is rázkódtam a zokogástól, nem tudtam az érzelmeimet kontrollálni. Örültem, hogy kivételesen képesek ésszerűen gondolkozni és nem firtatták a témát.

Megrázták a fejüket, mintha az előttük lévő látvány képét akarták volna elűzni fejükből, majd Louis Zayn hóna alá nyúlt és felemelte, Niall a lábait fogta meg, míg Liam az ajtót nyitotta ki és kiengedte őket. A földön térdeltem még mindig ugyanott. Nem bírtam felállni, tudtam, hogyha megpróbálnám, valószínűleg úgyis csak összecsuklanék. Gyenge kezeimmel igyekeztem álló helyzetbe tornázni magam, mindhiába. Harry mérges tekintete rám terelődött, majd pillantása ellágyult, s felkapott az ölébe, mintha egy hópihe súlyával rendelkeznék.

Szégyenkezve lesütöttem a szemem, karjaimat pedig nyaka köré fontam. Utáltam, hogy ilyen magatehetetlen voltam, de az elmúlt negyed óra túl sok volt nekem, nem tudtam kezelni a helyzetet, soha nem történt még velem ilyesmi, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell tenni, hogy hogyan tudnék segíteni. Amint beraktak engem is az autóba, kapkodva szálltak be a többiek is, Louis a volán mögé ült és 170 km/h-val száguldottunk a legközelebbi kórház felé.

Már legalább egy órája vizsgálják, már legalább egy órája nem tudok róla semmit, ez pedig a szó szoros értelmében az őrületbe kergetett. Nem akartam semmin gondolkozni, mégis egyfolytában agyaltam. Egyetlen egy dologban voltam biztos, az pedig az volt, hogy nem akarom elveszíteni. Belehalnék. Nem érdekelne semmi más csak az, hogy nem akarok tovább létezni nélküle. Nem szabad ezen gondolkozni! Nem lesz semmi baj! Előre-hátra ringatóztam hátha nyugodtabb leszek, de néhány pillanat múlva rájöttem, hogy hülyeség. Jelenleg semmi nem tudna megnyugtatni. A szívem már lassan másfél órája őrült tempóban ver, szinte kiesik a helyéről. Kezeim remegnek, és idegességem miatt ismét a körmeim bánják.

Egy orvos közeledett felénk meleg mosollyal az arcán, ettől pedig újabb reménysugarak kezdték átjárni testemet, de nem mertem semmibe beleélni magam.

-          Gondolom Önök a hozzátartozók. – nézett rajtunk végén, szemüvegét az orrára helyezte és lepillantott a kórlapra. – Első kérdés, miért nem hívtak mentőt? – kérte számon.

-          Hát… - motyogott Liam. – Gondolom, tudja, kik vagyunk és nem akartunk feltűnést kelteni és…

-          És ez akár a barátjuk életébe is kerülhetett volna. – a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy ezt kimondta. Erősen megszorítottam Niall kezét, körmeimet belevájtam bőrébe, mire halkan felszisszent. – Szerencséjük, hogy a sofőr gyors volt. – ekkor mindenki Louisra pillantott, ő pedig keserűen elmosolyodott. –Az úrnak sikerült majdnem túladagolnia magát. Megkapta a szükséges ellátást.  Ajánlom, hogy keressenek fel egy orvost, mert ha fizikailag rendbe is jön, lelkileg nehéz lesz neki feldolgoznia, hogy szó szerint a halálból kellett visszarángatni. – hangja nagyon komolyan csengett, mindannyian megfeszültünk az utolsó mondat hallatán, én személy szerint legszívesebben összecsuklottam volna.

-          Köszönjük. És… ami, itt történt, az megoldható, hogy közöttünk maradjon? – kérdezte diplomatikusan, egy kis habozás után Lou.

-          Ez csak természetes. Tudjuk, hogy kik maguk és, hogy mennyit jelenthet ez a karrierjüknek, másrészt meg semmi közünk a magánéletükhöz, mi csak a dolgunkat tettük. – szemüvegét visszatette a feje tetejére, kezet rázott a srácokkal. – Vigyázzanak rá. És ha most nem bánják, vár rám a többi betegem.

-          Be lehet hozzá menni? – minden erőmet összeszedve, jelenlegi állapotomhoz képest sikerült hangosabb szavakat kipréselnem magamból.

-          Igen, valószínűleg bármelyik pillanatban felkelhet. De ne zaklassák fel. – mondta, majd biccentett és a dolgára sietett.

102-es kórterem. Soha nem szerettem kórházakba járni, mert az mindig azt jelentette, hogy valakinek, akit szeretek, komolyabb baja van. A balesetem után itt eltöltött hetek miatt pedig még jobban megutáltam, mint azelőtt. Persze mindenki kedves volt, a kedvemre tettek, a srácok mindennapos látogatóim voltak, nem volt okom a panaszkodásra. Most viszont itt állok azelőtt a kórterem előtt, aminek a falai között az Életem fekszik, elgyengülve, magatehetetlenül. A gondolatra is könnyek szöktek a szemembe, majd amikor Niall elfordította a kilincset és óvatosan belökte az ajtót, s megláttam az ágyon fekve, vékony csövek kereszttüzében, arcomat a bátyám mellkasába rejtettem. Nem akartam így látni soha és nem is képzeltem, hogy egyszer majd fordul a kocka és nekem is lesz alkalmam Őt ebben az állapotban látni. Niall a hajam kezdte simogatni, s bár nem láttam semmit, de éreztem, hogy megyünk előre, egyre közelebb az ágyhoz. Ki akartam szakítani magam öleléséből és elrohanni, hogy én ezt nem akarom, belehalok, ha még egy másodpercig néznem kell őt, így. De nem mozdultam, nem mondtam semmit, csak Niall pulcsiját szorongattam, morzsoltam a puha anyagot, mintha abban kerestem volna a nyugalmat, mindhiába.

Lassan elkezdtem kinyitni szemeimet, laposakat pislogtam, a könnyektől homályosan láttam, mégis ki tudtam venni gondosan betakart alakját. Álmában is gondterhelten ráncolta homlokát, ajkai enyhén el voltak nyílva, amik a kiszáradtságtól egy kicsit cserepes voltak, s szemöldökét összehúzva aludt. Olyan gyönyörű. Ámultam magamban, nem tudtam betelni a látvánnyal, ami bár rémisztő volt, mégis olyan hihetetlenül gyönyörű.

Niall szorosabban ölelt magához, amiből rájöttem, hogy őt is megrendítette barátjának látványa. Ők is miattam kerültek ilyen helyzetbeNem akarom, nem akarom, nem akarom. Az én hibám volt, az én hibám volt, csakis az enyém, nekem kellett volna vigyáznom rá.

-          Brooke… - érces, rekedt hang ébresztett fel elmélkedésemből, az eddigi mozdulatlanságomhoz képest, viszonylag gyorsan az ágya mellé értem, hosszú ujjait összefűztem az enyémmel és belecsókoltam tenyerébe. – Úgy sajnálom… megint elbasztam. – felköhögött, szabad kezem mutatóujját ajkaira tettem.

-          Ne beszélj most, pihenned kell.

-          Hol vagyok? – lassan forgatta fejét, mintha ez az apró mozdulat is hatalmas erőfeszítéseket igényelne.

-          A kórházba miután majdnem sikerült megölnöd magad, te idióta. – morgott hangosan Harry, kezei a mellkasa előtt voltak összefonva. Rákaptam a tekintetem és gyilkos pillantást vetettem rá.

-          Menj innen ki, Styles! – sziszegtem összeszűkített szemekkel.

-          Nem, semmi baj. Megérdemlem… - sóhajtott fel, s erősebben megszorította ujjaimat.

-          Megyek, szólok valakinek, hogy felébredt. – motyogta Harry, majd hangosan trappolva elhagyta a szobát.

-          Hogy vagy haver? – ült le mellé az ágyra Niall.

-          Mint akin átment egy úthenger. – nyögött fel halkan, bágyadt mosoly terült szét arcán, ez pedig minket is egy halvány mosolyra késztetett.

-          Úgy is nézel ki. – röhögött fel Louis.

-          Ez természetes ebben a helyzetben. – lépett be a kórterembe egy középkorú kedves arcú nő, Harryvel a sarkában. – Hello, Sue vagyok a főnővér, jöttem megnézni, hogy mi a helyzet. – mutatkozott be, majd kérdéseket tett fel Zaynnek az állapotával kapcsolatban, ezután további gyógyszereket kapott.

Amíg Zayn-t a nővér lefoglalta vettem a bátorságot és odabattyogtam Harry mellé, mert meg akartam tudni, hogy mégis mi ütött belé. Amint meglátta, hogy mellé álltam szemforgatva felsóhajtott.

-          Nem érdekel a véleményed. – közölte halkan, mégis határozottan.

-          Engem viszont nagyon is érdekel, hogy mi bajod van. – néztem a szemébe haragosan.

Morgott valamit az orra alatt, majd hirtelen megfogta a csuklóm és kifelé kezdett húzni, szinte rángatott. Becsukta maga mögött az ajtót és a folyosó egyik kisebb eldugott sarkába vezetett.

-          Oké, most pedig ahelyett, hogy elszorítod a vérkeringést a karomban, esetleg elmondhatnád, hogy miért vagy ekkora bunkó. – rántottam ki kezem szorításából és haragosan felé fordultam. – A viselkedésed a legkisebb dolog, amire most szüksége van, pihennie kell és támogatás kell neki, nem pedig az, amit te művelsz. – böktem a mellkasára.

-          Egy idióta barom, aki belemenekült egy ilyen dologba, csak azért mert pár hétig nem volt oké körülötte sok minden. Te, Perrie, a média, a próbák, az utazások. Megértem. – sóhajtott fel, majd megnyalta alsó ajkait és hátravetette a fejét. Éppen közbe akartam szólni, de felemelte mutató ujját jelezve, hogy maradjak csöndben. Lehunyta a szemét és folytatta. – De ennyi erővel én is megtehettem volna. Nincs senkim, Brooke, érted? Neki legalább itt vagy te. A családom messze van, nem ugraszthatom őket minden alkalommal, ha bajom van, pedig tudom, hogy megtennének bármit értem. Velem is ugyanazt csinálják ezek a piócák, mint vele. Tönkreteszik a magánéletemet, sőt már szerintem nincs is nekem olyan… Elmegy mellettem egy lány az utcán, már ha ki merek menni, és másnap velem van tele minden, hogy ismét új barátnőm van. Egy kibaszott nőcsábásznak állítanak be, aki a farkával gondolkodik, pedig mióta benne vagyunk ebben az egészben, rohadtul nem volt normális kapcsolatom! És elegem van. Nagyon. De mégsem teszem ezt, még sem fajulok idáig. Drog? Komolyan? Az egyik legjobb barátom majdnem meghalt a hülyesége miatt, szóval ne kérdd, hogy sajnáljam, vagy, hogy kedves legyek vele! – magyarázta, szinte hadarta, pedig ez Harrynél nagy szám volt, mindenki tudja, hogy lassan beszél. Nyakán lüktette az ér, keze ökölbe szorult, majd beletúrt rakoncátlan göndör fürtjeibe.

Megértettem mindent. És valahol mélyen egyet értek vele. Én itt voltam Zaynnek mégis képes volt erre, mégis képes lett volna meghalni egy idióta vita miatt. Vártam rá, tudta, hogy szeretem, mégsem érdekelte, s ez dühített és elszomorított, ám ezeket az érzéseket hamar elhessegettem, ráérek még ezen gondolkozni, most így is túl nagy a zavar a fejemben és az egész életemben.

Nem tudtam mit válaszolni Harrynek.

Mit mondhattam volna? Elrebegek egy „sajnálom”-ot és ott hagyom?

Gondolkodás nélkül elé álltam, megragadtam a vállát és magamhoz öleltem, Ő pedig abban a pillanatban reagált és derekamnál fogva szorított magához. Arcát hajamba temette, görcsösen kapaszkodott testembe, mire én nyugtatóan kezdtem a hátát simogatni. Nagyokat lélegzett, teste egyenetlenül emelkedett fel, s le. Egyik kezemet felvezettem a tarkóján és még jobban magamhoz öleltem. Percekig állhattunk így, ha valaki lát minket biztos félreérti, de sikerült olyan helyen elintéznünk ezt, ahol nem kellett a kíváncsiskodó szemek elől bujkálnunk.

-          Na gyere Styles, a haverodnak szüksége van ránk. – toltam el magamtól és játékosan a vállába boxoltam, majd a kórterem ajtaja felé vettem az irányt.

-          Hé, Brooke! – szólított meg, mielőtt beléptem volna.

-          Na, mi az?

-          Köszönöm. – mondta halkan, s elővette a tipikus vigyorát, amiből tudtam, hogy annyira volt szüksége, hogy kiadja magából a gondjait, most már kutya baja.

-          Bármikor. – mosolyodtam el szélesen és fejemmel intettem, hogy jöjjön Ő is…

2. Kötet - 29. Fejezet

Sziasztok,

bocsánat a késésért, csak elég sok dolgom volt eddig, most viszont megkezdődött a téli szünet szóval próbálok többször jelentkezni.

A részről annyit, hogy ez még csak a kezdet és remélem tetszik :) 

Ui.: ELŐRE IS BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! xoxo

Halk neszekre, mozgolódásra ébredtem, s csukott szemmel is éreztem, hogy a nap besüt az ablakon keresztül, melegen csiklandozva bőrömet. Kinyújtózkodtam, megmozgattam elgémberedett tagjaimat és nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szemeim. Zayn az ágy végén ült, már teljesen felöltözve és a telefonját nyomkodva. Akaratlanul is halkan hümmögtem egyet, ahogy tovább nyújtózkodtam, mire Ő rögtön rám kapta tekintetét, s szinte felfalt azzal. Mosolyogva csúszott fel hozzám és egy eget rengető csókkal jutalmazott. Meztelen testemen rögtön végigfutott a hideg, kezemet mellkasára csúsztattam, kezeim felfele vezettem, körmeim végighúztam torkán, abból pedig egy elégedett nyögés tört fel.

-          Brooke… - rekedt hangja csak még jobban ingerelt. – Mennem kell egy interjúra. – nyögte halkan, de eközben keze fel-le járt testemen, bejárva minden apró porcikámat, s úgy éreztem felrobbanok.

-          Kérlek. – suttogtam szinte könyörögve.

-          Nem volt elég a tegnap este? – kuncogott, és egy arcomba lógó tincset a fülem mögé simított. Nemlegesen bólogattam és tovább csókoltam, de ekkor elhúzódott. Kelletlenül sóhajtottam fel. – Tényleg mennem kell dolgozni. – homlokát az enyémnek döntötte, s egy apró puszit nyomott szám sarkába.

-          Elmegyek tusolni. – mormogtam lehunyt szemekkel, majd elengedtem karját és a fürdőszoba felé vettem az irányt, közben ügyeltem rá, hogy fenekem erősen észrevehetően riszáljam.

-          Tudom mit művelsz. – morgott, szemeiben a tűz lángolt, de ahelyett, hogy felém vette volna az irányt elkapta rólam tekintetét és távozott a szobából, én pedig kénytelen voltam a jéghideg víz alatt sínylődni, ha nem akartam felgyulladni a vágytól.

***

A konyhapultnak dőlve a laptopomon ügyködtem, átnéztem az e-mailjeimet, majd pedig London legjobb orvosai után kezdtem kutatni, akik segíthetnek Zayn problémáin. Egészen elmélyedtem a keresésben és szinte már égette a szemeimet a monitor erős fénye, de muszáj volt kutakodnom. A legjobbat akartam neki, mert azt érdemli és nem valami szedett-vetett szemüveges ősz hajú szakállas pasast, aki még nagyobb problémákkal küzd, mint a páciensei.

A srácok egész délelőtt oda voltak, és mivel nagyon unatkoztam kénytelen voltam elütni az időt, így csináltam nekik tejszínes csirkemellet egy kis körettel ebédre, s csak reménykedni tudtam, hogy hazaérnek addig, amíg nem még nem hűl ki. 

Teljesen elmélyedtem a keresgetésben és találtam is egy jónak ígérkező személyt, középkorú volt, az életrajza alapján pedig érti a dolgát és szimpatikus is. Szinte csak pozitív kritikákat olvastam róla, amik még jobban alátámasztották azt, hogy megtaláltam a megfelelő orvost.

-          Hmm, de finom illatok keringenek itt. – lépett be Niall a levegőbe szimatolva, nyomában a többiekkel én pedig reflexszerűen abban a pillanatban lecsaptam a laptop tetejét.

-          Csináltam nektek ebédet, remélem ízleni fog. – mosolyodtam el és a tányérokért nyúltam, hogy szedhessek neki. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csirkemell és a köret is még gőzölög és pont megfelelő a hőmérséklete.

-          Istennő vagy. – karolta át a derekam Zayn és egy gyengéd csókot nyomott a fülem mögé. A reakcióm nem maradt el, a libabőr végigfutott, minden porcikámon, a vágy tüze pillanatok alatt fellobbant bennem. Csatlakozott a srácokhoz és az ebédet várták, szinte nyál csorgatva, mint akik nem ettek már legalább egy hete.

Ebéd után mindenki elvonult a saját szobájába pihenni, az interjú fáradalmaira hivatkozva, persze tudtam, hogy azon kívül, hogy mindegyik egy lusta disznó semmi bajuk sincs. Zayn a fürdőbe ment zuhanyozni, én pedig ezt a pillanatot találtam a legmegfelelőbbnek, hogy felhívjam az orvost, akit találtam. Bepötyögtem a számot, majd vártam. A harmadik kicsengésnél felvette és egy bársonyos férfihang szólalt meg:

-          Dr. Petersen, miben segíthetek?

-          Jó napot, elnézést a zavarásért, Brooke Horan vagyok, és megtaláltam az egyik hirdetését. A barátom mostanság olyan problémákkal küzd, ami miatt szeretném, ha részt venne egy pár foglalkozáson. Már ha ez lehetséges. – engem is meglepett a hivatalos hangnem, amit akaratom ellenére felvett a hangom, de végül is tetszett, hogy ilyen könnyen és ösztönösen reagáltam a helyzetre.

-          Persze, hogy lehetséges. Gondolom, drogproblémákról van szó, ha engem keresett fel. – és igaza volt. A hirdetésben az állt, hogy konkrétan drogproblémákkal küzdő betegek kezelésére specializálódott, ezért is akadt meg rajta a szemem. – Mindegy is, ez nem telefontéma. Melyik időpont lenne megfelelő maguknak?

-          Holnap délelőtt, mondjuk tíz óra körül, mert utána sajnos el kell utaznia. – a francba, tényleg. Holnap már hétfő, ami azt jelenti, hogy a srácok szabadnapjai véget értek és holnap délután már Olaszország felé veszik az irányt. Túl hamar telt el ez a hétvége, szinte felfogni sem volt időm, azt, hogy itthon vannak, de már mennek is el.

-          Akkor a délelőtti páciensem felhívom és megmondom neki, hogy délután jöjjön. – nem tudtam eldönteni, hogy azért ilyen segítőkész, mert alapból jó fej, vagy csak azért, mert felismert a nevem alapján. Mindenesetre, ilyenkor kivételesen szeretem, hogy felismernek. - Várom önöket, további szép napot.

-          Önnek is és köszönöm.

-          Ez a dolgom Miss. Horan. – hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd bontotta a vonalat.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez is el van intézve. Már csak közölnöm kéne ezt Zaynnel is.

-          Mióta szervezkedsz a hátam mögött? – összerezzentem a mély, öblös hangtól, ami a hátam mögül jött. Dühösnek hangzott. Nagyon dühösnek.

-          Én csak segíteni akarok… - magyarázkodtam volna rögtön, bár tudtam, hogy hiába. Mostanában, ha dühös, magyarázkodhatnék neki napestig, akkor is a saját hülye feje után menne.

-          És én azt akarom, hogy TE segíts, nem pedig egy aktatáskás köcsög a szentbeszédével. – fonta karjait össze a mellkasa előtt.

-          Én nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni Zayn. Segíteni akarok, de egyedül nem tudok. Sosem keveredtem még ilyesmiben, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogy viselkedjek. Külső segítségre van szükségünk. – simítottam arcára tenyerem, hátha a szavaim helyett az érintésem jobb belátásra téríti.

-          Azt mondtad, hogy együtt megoldjuk. – morogta.

-          Meg is fogjuk, csak egy icipici segítséggel. Csak pár foglalkozás az egész.

-          És mégis mit mondjak majd neki? Ecseteljem el, hogy mennyire fasza érzés, amikor az a kibaszott tű a vénámba szúródik és utána, ahogy az anyag a vénámba kerül, a nyugodtság pár pillanat alatt beáll és újra gondtalannak és szabadnak érzem magam? – állt fel és nyugtalanul hadonászott beszéd közben.

-          I-i-igen, végül is e-erről szól a f-f-foglalkozás… -dadogtam. Megijedtem hevességétől.

-          Vagy például meséljem el neki azt az esetet, amikor fojtogattalak? Amikor a falnak szegeztelek és majdnem ájulásig szorongattam a torkodat, szinte a halál szélére sodortalak és, addig, amíg ki nem mondtad, hogy szeretsz, az sem érdekelt volna, ha a kezeim között halsz meg? – fröcsögte felém a szavakat kíméletlenül és szemei vérben forogtak. Hihetetlenül fájt nyers őszintesége. Könnyeim kezdték elhomályosítani a látásomat, de igyekeztem tartani magam. Tudtam, hogy ismét csak a düh beszél belőle, semmi más. Tudtam, hogy pár perc múlva megbánja mindezt és elfogadja az orvos segítségét. – A picsába! – szitkozódott, szemei szikráztak az elfojtott haragtól, rám pillantott, pár tintát nem tűrő kifejezés elhagyta a száját és kitrappolt a szobából, az ajtót olyan hangosan becsapva maga után, hogy azt hittem tokostól kiszakad a helyéről.

Nem tudtam eldönteni, hogy én rontottam megint el, vagy pedig Ő kapta fel túlságosan a vizet. Lehetséges, hogy mielőtt lebeszélem az orvossal a részleteket meg kellett volna tárgyalnom vele, akkor lehet, hogy jobban reagált volna. A francba, miért nem tudok hamarabb gondolkodni, mint cselekedni? Mindig ez történik. Én hülyeséget csinálok, pedig csak segíteni akarok, Ő pedig ideges lesz és elmegy itthonról, elfut a problémáink elől, most pedig Isten tudja, hogy hol lehet. Hagynom kell lenyugodni és hagynom kell, hogy átgondolja a dolgokat. Ki kell tisztítania fejét, sok minden kavaroghat most benne. El sem tudom képzelni, hogy mennyire össze lehet zavarodva. Én vagyok az egyetlen, akiben megbízik és most elbasztam. Meg kellett volna beszélnünk először, basszus, miért nem jutott eszembe? Miért nem tudom sosem a helyes dolgot csinálni? Miért romlik el minden, amihez közöm van?

***

Tudom, hogy hagynom kéne, de már este hét óra van, és nagyon félek. Az aggodalom teljesen úrrá lett rajtam, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy akárhol lehet és bármi baja eshetett, főleg, hogy amikor elment nem volt a legjobb állapotban. Feldúlt volt és összezavarodott. Körbetelefonáltam minden létező ismerősénél, barátjánál, akit ismerek, sőt még képes voltam Perrie-t is felhívni, de ő sem tudott a hol létéről semmit, mint ahogy senki sem. Egyre nyugtalanabb lettem, kezdtem teljesen pánikba esni, az agyamban a fogaskerekek egyfolytában dolgoztak, próbálták kitalálni, hogy hova menekülhetett az az idióta.

A srácok nem tudtak semmiről, annyit mondtam nekik, hogy összekaptunk és elviharzott, ami részben igaz is csak a miérteket nem részleteztem nekik. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik elven. Nem is különösebbképpen idegesítette őket Zayn eltűnése, mert nem egyszer fordult már elő ilyesmi, csak most egy kicsit más volt a helyzet. Idegesen doboltam a lábammal, közben a körmöm kezdtem rágni, pedig tudom, hogy Tom ki fog nyírni miatta, de jelenleg az a legkisebb gondom. Nem bírtam tovább a tétlenkedést felpattantam és körözni kezdtem a nappaliban, közben hajamba túrtam, szinte téptem tincseimet.

A bejárati ajtó kilincse elfordult és Zayn lépett be rajta, de nem éppen úgy nézett ki, mint amikor elment. Sokkal rosszabb volt. Haja még a szokásosnál is kócosabb volt, rendezetlenül az égnek meredt, szemei alatt még nagyobb karikák, sőt már táskák voltak, feketén éktelenkedtek makulátlan bőrén. Ajkai szárazak voltak és elnyíltak. Végtagjai erőtlenül lógtak teste mellett, teljesen úgy tűnt, mintha azt sem tudná, hogy hol van. Abban a pillanatban elé rohantam, egyik kezem arcára simítottam, a másikkal pedig vállánál támasztottam, mert olyan labilisan állt, hogy akármelyik pillanatban felmondhatják lábai a szolgálatot.

-          Hol voltál? Jól vagy? – suttogtam rekedtes hangon, amit bár alig akartam megtalálni mégiscsak sikerült nagy nehezen.

Nem válaszolt csak halkan felnyögött, majd szemeit égnek emelte. Cinikus. Megint. Igazából már kezdem megszokni. Feje hátrabicsaklott, szeme továbbra is a plafont kémlelte, alig hallhatóan nyökögni kezdett. A felismerés lavinaként ért, rájöttem, hogy ez valamiféle roham. Szemei fennakadtak, ajkai még jobban elnyíltak, eközben fuldokló hangot adott ki, gerince pedig ívbe feszült. Nem bírtam tartani a súlyát, próbáltam óvatosan a padlóra helyezni, de ekkor teljesen elengedte magát így egész teste rám zuhant. Lehámoztam magamról, a hátára fordítottam és még jobban pánikolni kezdtem, mint eddig. Elnyílt ajkai közül sűrű váladék kezdett folyni, megállapíthatatlan színnel rendelkezett és én nem bírtam tovább nézni. Szívem a torkomban dobogott, legszívesebben ordítottam volna, de minden szó a torkomon akadt. Könnyek fedték szememet és egyenként potyogtak le, szépen lassan végiggördülve az arcomon. Zayn erősen rázkódni kezdett, akárhogy próbáltam, még két kézzel sem tudtam lefogni. Rettegtem. Istenem, nem lehet így vége. Mit csináltál te barom? Nem hagyhatsz itt. Nem most. És nem ilyen állapotban. Szeretlek. Szeretlek. Basszameg, ha gondolkodtam volna, akkor most nem lennénk itt. Nem lenne ez, minden az én hibám. A tüdőmben rekedt a levegő, a mellkasom rázkódott a zokogástól. Miért nem jönnek le a többiek? Nem hallják? Nem tudok beszélni. Nem tudok megszólalni. Nem tudom így lehívni őket. Segítség kell, nem hagyhatom, hogy ez történjem. Mit tettél Brooke? Mit tettél? Hogy lehetek ilyen felelőtlen? Remegtem minden porcikámban, legszívesebben elszaladnék innen. Hogy romolhatott el minden ilyen hamar? Tegnap éjszaka még egészen mást csináltunk, most pedig itt vagyunk. Istenem, a gondolatától is émelygek, hogy mi történik, ha elveszítem. Ő továbbra is rázkódott, míg én két kezemmel fogtam a vállait.

-          Nem hagyhatsz itt. Megígérted, hogy örökre együtt leszünk. – zokogtam fel még hangosabban, nem tudtam irányítani az érzelmeimet, minden egyszerre szakadt fel belőlem és ettől úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívem a mellkasomon keresztül.

A rázkódás hirtelen abba maradt, a levegő is megállt ebben a pillanatban, azt hittem vége, azt hittem, hogy rendbe jött. Ekkor viszont lehunyta a szemeit és nem mozdult meg. Megdermedtem és megmarkoltam a pólóját, s minden erőmet összeszedve, hangosan felsikítottam és a bátyám nevét ordítottam. Legyen vége, legyen vége, legyen vége…

2. Kötet - 28. Fejezet

Sziasztok, itt az új rész, remélem tetszik, érzelmes nyugodt hangulatú, de ilyen is kell a durva események közé :) Jó olvasást, puszi xx

Foltok. Fehér foltok. Mindenhol. Mindenhol ott vannak és milyen fényesek! Szédülés érzése fogott el, ezen kívül nem nagyon érzékeltem semmit. Csak a zsibbadtságot. A zsibbadtságot, ami kiterjedt az egész testemre és lelkemre. Nedvességet éreztem az arcomon. Mi lehet ez? Érzékelem, hogy kezemet az arcomhoz vezetem, ahol vékony ujjaimat végighúzom a nedvességen, ami olyan, mintha egy kósza könnycsepp lenne. A foltok nagyon kezdtek sötétedni, először csak szürkültek. Még ez a szín is tetszett, bár nem volt olyan vakítóan sugárzó, mint a hófehér. A szürke is egyre sötétebb lett és kezdtem megijedni. Mi történik? Félek a sötétben. Nem akarok sötétet. Nem. Nekem tökéletesen megfelelt a fehér, szeretem azt a színt. A foltok egyre sötétülnek, a zsibbadtság is egyre jobban elfog és kezdek beletörődni a sötétségbe is. Már nem érdekel…

Hirtelen ismét mindent éreztem. Nem, nem, nem. Nekem a sötétség kell. A hangok, neszek ismét hallhatóvá váltak, a foltok is eltűntek, helyettük ismét a szobánkban találtam magam, ugyanúgy van minden. A nyakamhoz kapok, ami már szabadon van, nem szorulnak rá hosszú, erős ujjak.  A tüdőm még mindig sajog a levegőért, s észreveszem, hogy mellkasom gyorsan, egyenetlenül emelkedik torkom pedig hörgő hanggal szomjazik még több oxigénre. Fáj a levegővétel, mintha végigégetné az egész légcsövem, de egyben jól is esik. Kezem görcsösen ökölbe szorul, homlokomon végigcsorog egy verejtékcsepp. Óvatosan megtapogatom a mögöttem lévő falat, mintha félnék attól, hogy mit találok ott, de nem volt ott semmi ijesztő.

„Hogy voltál képes erre?” Hangzanak fel fejemben a haragos szavak, s ekkor eljutottak a tudatomig a történtek, ekkor fogtam fel mindent, amit eddig a foltok elfedtek. A szívem meglódult és hangosan kezdett dübörögni, szinte áttörte a mellkasom. Minden egyes dobogásánál, egyre jobban elöntötte a keserűség és a felismerés, ez pedig felemésztett. Melegem volt és fáztam egyszerre. A pokolban éreztem magam, csak ott történhetnek ilyenek. Ajkaim elnyíltak, hangosan kapkodtam a levegőt, torkom újra kiadta a hörgő hangot, amitől még én magam is megijedtem.

-          Brooke… - hallottam meg a rekedtesen nyöszörgő halk hangot, ami még jobban visszahúzott a valóságba. Lassan ráemeltem a tekintetem és fájdalmasan eltorzult arcát néztem. Még így is gyönyörű. 

El akartam tűnni. Magam mögött hagyni ezt az egészet és nem gondolni rá. Vagy csak szimplán megszűnnék létezni, annyira könnyebb lenne és elég hozzá pár szem gyógyszer, egy kés, egy kocsi vagy akármi. Nem akartam tovább élni, ezzel a tudattal nem.

Elborzadtam a gondolatoktól, amik elborították elmémet. A hideg rázott és a libabőr futott végig testemen. Nem akartam tovább nézni, mert a fájdalom mardosta szívemet minden pillanatban miatta, de nem tudtam levenni a szemem róla. Túlságosan régen magához láncolt már.

Nem mozdultam meg és Ő sem. Csendben álltunk a szoba közepén és vártuk a megoldást, aki viszont gonoszan kacagva elszaladt, s eközben mindkettőnk szívébe belevájta hegyes karmait. Szemeimet az el nem hullajtott könnyek marták és kezdték elhomályosítani tekintetemet.

Keze hihetetlen lassúsággal emelkedtek fel és hosszú vékony ujjai remegve nyúltak felém, s amint hozzámértek ijedten összerezzentem. Nem féltem tőle valamiért mégis megrémiszt a megtörtént események ténye. Fájdalmasan felsóhajtott reakciómon és el akarta húzni kezét, de ösztönösen utána kaptam és görcsösen fontam ujjai közé az enyémeket és szorítottam meg. Rám emelte szomorú tekintetét és lábai felmondták a szolgálatot, szó szerint térdre omlott előttem és megszállottan kapaszkodott karomba. Ajkai megremegtek ezzel pedig egy láncreakciót indított el. Egész testében reszketni kezdett, mellkasa vészesen gyorsan emelkedett, zihálni kezdett. Vállai rázkódtak az elfojtott zokogástól.

Istenem! Sosem láttam még ennyire összetörtnek, ennyire tehetetlennek. Olyan mintha egy megtört kisfiút látnék és nem a világsztárt, akivé lett. Szívem még jobban összefacsarodott, a könnyeim megállíthatatlanul elkezdtek ömleni, legördülni arcomon és halk koppanással a szőnyegen érkezni. Térdre rogytam mellé, kezemet kihúztam az övéből és megragadtam arcát, szűzies csókot leheltem ajkaira és mellkasomra húztam. Pólómat egyre jobban áztatták könnyei, karjait szorosan fonta körém és markolta testem, mintha attól félne, hogy akármelyik pillanatban köddé válhatok.

-          Shh, itt vagyok. Mindig itt leszek. Shh. – próbáltam nyugtatni, de eközben a könnyeim továbbra is folyamatosan csorogtak végig arcomon.

-          Úgy sajnálom. K-k-kérlek ne hagyj el. – hogy mondhat ilyet? Bár megfordult a fejemben, csak a düh miatt, de amint szemeibe néztem a düh is elpárolgott és csak is a szerelem fájdalmas tüzét éreztem.

-          Soha nem hagylak el. Itt vagyok. – túrtam ujjaim dús hajába és ott csókoltam ahol értem.

-          Szükségem van rád Brooke, jobban, mint bárki másra. -  nyökögte erőtlenül, fejét elemelte mellkasomról és mélyen az enyémekbe fúrta tekintetét.

-          Túljutunk ezen is. Segítek mindenben, rendben?

-          Istenem, amikor beléptem és megláttam a kezedben a zacskót azt hittem, hogy abban a pillanatban kirohansz az ajtón. – remegett meg hangja ismét.

-          Úgy ismersz? – keserű mosoly terül el arcomon, mire ő nemlegesen rázza fejét. – Elmeséled, hogy keveredtél bele ebbe az egészbe?

Arca ismét eltorzult. Tehát nem. Válaszokat akarok, viszont erőltetni sem szeretném. Csalódottan, de beletörődötten felsóhajtottam és kezem ismét arcára simítottam, arcát elfordította, s csukott szemmel tenyerembe csókolt. Mély levegőt vett, majd halkan, rekedt hangon megszólalt.

-          Az egész akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy két hónapig valószínűleg nem találkozunk. Annyival könnyebb lett volna minden, ha nincs ez a Perrie-dolog. Akkor utánam repülhettél volna és nem kellett volna azzal törődnünk, hogy titkolózzunk. – temette arcát tenyerébe, én pedig nyugtatásképp az ölébe fészkeltem magam. – Sosem éreztem még ennyire szarul magam, mint ebben a két hónapban Brooke. Nagyon magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam. Liamnek ott volt Maya, aki egyfolytában a nyakán csüngött, Eleanor is jött Louishoz, amint tudott, Niall tökéletesen elvolt, tudod Ő azon a „ha majd jön egy különleges lány” elven van, Harryt pedig úgyszintén elárasztották a saját problémái. Nem volt ott senki velem, aki azt mondta volna, hogy hülye vagyok és ne tegyem. Senki nem állított meg, amikor csináltam. – rázta meg a fejét. – Az első hétvégénken elmentünk bulizni és a srácok addig nem nyugodtak, amíg el nem mentem velük. Ott ültem az egyik boxban, amikor egy kapucnis fiú odajött hozzám és elkezdett faggatni, hogy miért vagyok olyan búval baszott. Nem szóltam hozzá csak hümmögtem, nem érdekelt. Ekkor azt mondta, hogy van valamije, ami elfeledteti velem mindezt. Azonnal felkaptam a fejem és egyre jobban érdekelt, hogy mit akar. Elmagyarázott mindent, hogy csináljam, mik a hatásai. Azt hittem, hogy ezzel jót teszek magammal, hogy végre megszűnik a hiányérzet és a vágy. A mosdóba vonultam és képes volt ott helyben belőni magam. – megremegtem a gondolatra, a fejem ismét fájni kezdett a túl sok információtól, szédültem, de nem állítottam meg. Azt akartam, hogy kibeszélje magából. Elkezdett az ölében ringatni és tovább folytatta. – Jól esett Brooke, el sem tudod hinni mennyire. Hosszú idő után végre felszabadultnak és gondmentesnek éreztem magam. Nem feledkeztem meg rólad, sőt azt képzeltem, hogy ott vagy velem. Harry szerint beszélgettem is veled. – Hogy mi?

-          A srácok tudják?- szakítottam félbe, amit meg is bántam, de tudni akartam a választ.

-          Csak Liam. – na, erre pont nem számítottam. – Jól össze is vesztünk miatta, azután behúzott egyet és azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, leszarja. – haragudtam Liamre. Hogy hagyhatta neki? És ha valami komolyabb baja esik. Azt hittem, hogy neki van a legtöbb esze közülük, de úgy tűnik hatalmasat tévedtem. Az elmémet kezdte ellepni a düh, amit Ő is érezhetett, szemöldökömet haragosan ráncoltam. – Ne haragudj rá, ahányszor tudott emlékeztetett rá, hogy te itthon vársz rám, ezzel lelkiismeret furdalást okozva, de valahogy ez még jobban arra sarkallt, hogy csináljam, mert csak eszembe jutatta, hogy mennyire fáj.

-          De még nem csinálod olyan régóta akkor, úgy értem, hogy van, akik évek óta csinálják, de te sokkal kevesebb. Segítek, hogy ne kelljen többé, mindig melletted leszek, nem lesz szükséged rá. Ha kell felgyújtom a managementet. –zavarodottan hablatyoltam össze-vissze, keserűen felkacagott. – Azt hiszed, nem csinálnám meg? – emeltem fel kihívóan szemöldököm.

-          Semmi kétségem felőle. – finom, lassú érzéki csókot nyomott ajkaimra. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire könnyebb így, hogy tudod. – szemei szomorúan csillogtak, és elhajolt arcomtól, szemét hosszasan rajtam legeltette, majd megállapodott nyakamon. – Brooke én bántottalak. – kerekedtek el szemei, mintha most jutott volna el a tudatáig, hogy alig húsz perccel ezelőtt a falnak szegezve tartott a nyakamnál fogva. – Komolyabb bajod is eshetett volna. – suttogta elhűlve és finoman leemelt magáról.

-          De nem lett semmi. Itt vagyok, jól vagyok. – indultam volna el felé, de felemelte kezét.

-          A nyakadon még mindig ott vannak a piros voltok. – undorodva húzta fel ajkait, szemei féltőn csillogtak. Odakaptam, egy kicsit érzékeny volt, de nem éreztem fájdalmat. Tényleg nem. Vagy csak nem akartam érezni.

-          Nem fáj. Tudom, hogy nehéz, de kérlek, engedd, hogy segítsek. – melegen elmosolyodtam és ismét felé indultam, ám most nem állított meg. Karjai közé csapódtam, élveztem teste melegét és finom illatát, lágy szorítását.

-          Nem akartam ezt. Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – susogta alig hallhatóan.

-          Tudom, kicsim… tudom. – arcát hajamba fúrta.

Ujjaival állam alá nyúlt, s óvatosan felemelte azt, lágy csókot lehelt ajkaimra, karjaimat nyaka köré fontam és érzékien simultam hozzá, mire hangosan felnyögött és ölébe kapott, majd háttal lefektetett az ágyra. Végigsimítottam karján, s amikor könyék hajlatához értem felszisszent. Felhúztam a pulcsit és megláttam a tűszúrások nyomát. Szívem fájón dobbantott, fejem megálljt parancsolt, de éreztem, hogy kívánom, és azt akartam, hogy bízzon bennem. Azt akartam, hogy tudja, hogy nem fogom elhagyni, hanem igyekszek átsegíteni ezen is. Lágy puszikat leheltem a sebek helyére, fojtottan felnyögött. Derekamnál fogva szorosan magához szorított, hogy érezzem nekem feszülő vágyát, hátam ívbe feszült és ott folytattam a hadműveletem, ahol abbahagytam.