Sziasztok!
Megérkeztem az új fejezettel, elég nyugis lett, kicsit érzelmes, ettől függetlenül remélem tetszeni fog :)
Puszi xoxo
Csupa gyógyszer szag, steril környezet,
kék csempe és fehér fal, kényelmetlen műanyag székek, megszámlálhatatlan ideig
tartó várakozás, könnyek itt, könnyek ott, idegesen járkáló homályos alakok
minden oldalamon a neonfénnyel megvilágított kórházi folyosón. Még mindig nem
voltam képes felfogni. Hogy is kerültünk mi ide? Mi is történt pontosan? Az
agyam kattogott, szinte magam is hallottam a recsegő-ropogó hangokat, amiket az
apró fogaskerekek kiadtak.
-
Mi a jó büdös picsa történt? – rohant le Niall és rögtön Zayn mellé
térdelt, a többiek is pillanatok alatt ott termettek, mindenki tátott szájjal
bámult a földön fekvő eszméletlen srácra. Ordítani akartam, hogy ne bámuljanak,
hanem segítsenek inkább, de egy mondatnál többet nem voltam képes kinyögni.
-
Majd elmeséli, ha akarja, de kórházba kell vinnünk. – nyögtem fel, s
próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. Továbbra is rázkódtam a zokogástól,
nem tudtam az érzelmeimet kontrollálni. Örültem, hogy kivételesen képesek
ésszerűen gondolkozni és nem firtatták a témát.
Megrázták a fejüket, mintha az előttük lévő látvány képét akarták volna
elűzni fejükből, majd Louis Zayn hóna alá nyúlt és felemelte, Niall a lábait
fogta meg, míg Liam az ajtót nyitotta ki és kiengedte őket. A földön térdeltem
még mindig ugyanott. Nem bírtam felállni, tudtam, hogyha megpróbálnám, valószínűleg
úgyis csak összecsuklanék. Gyenge kezeimmel igyekeztem álló helyzetbe tornázni
magam, mindhiába. Harry mérges tekintete rám terelődött, majd pillantása
ellágyult, s felkapott az ölébe, mintha egy hópihe súlyával rendelkeznék.
Szégyenkezve lesütöttem a szemem, karjaimat pedig nyaka köré fontam.
Utáltam, hogy ilyen magatehetetlen voltam, de az elmúlt negyed óra túl sok volt
nekem, nem tudtam kezelni a helyzetet, soha nem történt még velem ilyesmi,
fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell tenni, hogy hogyan tudnék segíteni.
Amint beraktak engem is az autóba, kapkodva szálltak be a többiek is, Louis a
volán mögé ült és 170 km/h-val száguldottunk a legközelebbi kórház felé.
Már legalább egy órája vizsgálják, már
legalább egy órája nem tudok róla semmit, ez pedig a szó szoros értelmében az
őrületbe kergetett. Nem akartam semmin gondolkozni, mégis egyfolytában
agyaltam. Egyetlen egy dologban voltam biztos, az pedig az volt, hogy nem
akarom elveszíteni. Belehalnék. Nem érdekelne semmi más csak az, hogy nem
akarok tovább létezni nélküle. Nem szabad
ezen gondolkozni! Nem lesz semmi baj! Előre-hátra ringatóztam hátha
nyugodtabb leszek, de néhány pillanat múlva rájöttem, hogy hülyeség. Jelenleg
semmi nem tudna megnyugtatni. A szívem már lassan másfél órája őrült tempóban
ver, szinte kiesik a helyéről. Kezeim remegnek, és idegességem miatt ismét a
körmeim bánják.
Egy orvos közeledett felénk meleg
mosollyal az arcán, ettől pedig újabb reménysugarak kezdték átjárni testemet,
de nem mertem semmibe beleélni magam.
-
Gondolom Önök a
hozzátartozók. – nézett rajtunk végén, szemüvegét az orrára helyezte és
lepillantott a kórlapra. – Első kérdés, miért nem hívtak mentőt? – kérte
számon.
-
Hát… - motyogott Liam.
– Gondolom, tudja, kik vagyunk és nem akartunk feltűnést kelteni és…
-
És ez akár a barátjuk
életébe is kerülhetett volna. – a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy ezt kimondta.
Erősen megszorítottam Niall kezét, körmeimet belevájtam bőrébe, mire halkan
felszisszent. – Szerencséjük, hogy a sofőr gyors volt. – ekkor mindenki Louisra
pillantott, ő pedig keserűen elmosolyodott. –Az úrnak sikerült majdnem
túladagolnia magát. Megkapta a szükséges ellátást. Ajánlom, hogy keressenek fel egy orvost, mert
ha fizikailag rendbe is jön, lelkileg nehéz lesz neki feldolgoznia, hogy szó
szerint a halálból kellett visszarángatni. – hangja nagyon komolyan csengett,
mindannyian megfeszültünk az utolsó mondat hallatán, én személy szerint
legszívesebben összecsuklottam volna.
-
Köszönjük. És… ami,
itt történt, az megoldható, hogy közöttünk maradjon? – kérdezte diplomatikusan,
egy kis habozás után Lou.
-
Ez csak természetes.
Tudjuk, hogy kik maguk és, hogy mennyit jelenthet ez a karrierjüknek, másrészt
meg semmi közünk a magánéletükhöz, mi csak a dolgunkat tettük. – szemüvegét
visszatette a feje tetejére, kezet rázott a srácokkal. – Vigyázzanak rá. És ha
most nem bánják, vár rám a többi betegem.
-
Be lehet hozzá menni?
– minden erőmet összeszedve, jelenlegi állapotomhoz képest sikerült hangosabb
szavakat kipréselnem magamból.
-
Igen, valószínűleg
bármelyik pillanatban felkelhet. De ne zaklassák fel. – mondta, majd biccentett
és a dolgára sietett.
102-es kórterem. Soha nem szerettem
kórházakba járni, mert az mindig azt jelentette, hogy valakinek, akit szeretek,
komolyabb baja van. A balesetem után itt eltöltött hetek miatt pedig még jobban
megutáltam, mint azelőtt. Persze mindenki kedves volt, a kedvemre tettek, a
srácok mindennapos látogatóim voltak, nem volt okom a panaszkodásra. Most
viszont itt állok azelőtt a kórterem előtt, aminek a falai között az Életem
fekszik, elgyengülve, magatehetetlenül. A gondolatra is könnyek szöktek a
szemembe, majd amikor Niall elfordította a kilincset és óvatosan belökte az
ajtót, s megláttam az ágyon fekve, vékony csövek kereszttüzében, arcomat a
bátyám mellkasába rejtettem. Nem akartam így látni soha és nem is képzeltem,
hogy egyszer majd fordul a kocka és nekem is lesz alkalmam Őt ebben az
állapotban látni. Niall a hajam kezdte simogatni, s bár nem láttam semmit, de
éreztem, hogy megyünk előre, egyre közelebb az ágyhoz. Ki akartam szakítani
magam öleléséből és elrohanni, hogy én ezt nem akarom, belehalok, ha még egy
másodpercig néznem kell őt, így. De nem mozdultam, nem mondtam semmit, csak
Niall pulcsiját szorongattam, morzsoltam a puha anyagot, mintha abban kerestem
volna a nyugalmat, mindhiába.
Lassan elkezdtem kinyitni szemeimet,
laposakat pislogtam, a könnyektől homályosan láttam, mégis ki tudtam venni
gondosan betakart alakját. Álmában is gondterhelten ráncolta homlokát, ajkai
enyhén el voltak nyílva, amik a kiszáradtságtól egy kicsit cserepes voltak, s
szemöldökét összehúzva aludt. Olyan
gyönyörű. Ámultam magamban, nem tudtam betelni a látvánnyal, ami bár
rémisztő volt, mégis olyan hihetetlenül gyönyörű.
Niall szorosabban ölelt magához, amiből
rájöttem, hogy őt is megrendítette barátjának látványa. Ők is miattam kerültek
ilyen helyzetbeNem akarom, nem akarom, nem akarom. Az én hibám volt, az én
hibám volt, csakis az enyém, nekem kellett volna vigyáznom rá.
-
Brooke… - érces,
rekedt hang ébresztett fel elmélkedésemből, az eddigi mozdulatlanságomhoz
képest, viszonylag gyorsan az ágya mellé értem, hosszú ujjait összefűztem az
enyémmel és belecsókoltam tenyerébe. – Úgy sajnálom… megint elbasztam. –
felköhögött, szabad kezem mutatóujját ajkaira tettem.
-
Ne beszélj most,
pihenned kell.
-
Hol vagyok? – lassan
forgatta fejét, mintha ez az apró mozdulat is hatalmas erőfeszítéseket
igényelne.
-
A kórházba miután
majdnem sikerült megölnöd magad, te idióta. – morgott hangosan Harry, kezei a
mellkasa előtt voltak összefonva. Rákaptam a tekintetem és gyilkos pillantást
vetettem rá.
-
Menj innen ki, Styles!
– sziszegtem összeszűkített szemekkel.
-
Nem, semmi baj.
Megérdemlem… - sóhajtott fel, s erősebben megszorította ujjaimat.
-
Megyek, szólok
valakinek, hogy felébredt. – motyogta Harry, majd hangosan trappolva elhagyta a
szobát.
-
Hogy vagy haver? – ült
le mellé az ágyra Niall.
-
Mint akin átment egy
úthenger. – nyögött fel halkan, bágyadt mosoly terült szét arcán, ez pedig
minket is egy halvány mosolyra késztetett.
-
Úgy is nézel ki. –
röhögött fel Louis.
-
Ez természetes ebben a
helyzetben. – lépett be a kórterembe egy középkorú kedves arcú nő, Harryvel a
sarkában. – Hello, Sue vagyok a főnővér, jöttem megnézni, hogy mi a helyzet. –
mutatkozott be, majd kérdéseket tett fel Zaynnek az állapotával kapcsolatban,
ezután további gyógyszereket kapott.
Amíg Zayn-t a nővér lefoglalta vettem a
bátorságot és odabattyogtam Harry mellé, mert meg akartam tudni, hogy mégis mi
ütött belé. Amint meglátta, hogy mellé álltam szemforgatva felsóhajtott.
-
Nem érdekel a
véleményed. – közölte halkan, mégis határozottan.
-
Engem viszont nagyon
is érdekel, hogy mi bajod van. – néztem a szemébe haragosan.
Morgott valamit az orra alatt, majd
hirtelen megfogta a csuklóm és kifelé kezdett húzni, szinte rángatott. Becsukta
maga mögött az ajtót és a folyosó egyik kisebb eldugott sarkába vezetett.
-
Oké, most pedig
ahelyett, hogy elszorítod a vérkeringést a karomban, esetleg elmondhatnád, hogy
miért vagy ekkora bunkó. – rántottam ki kezem szorításából és haragosan felé
fordultam. – A viselkedésed a legkisebb dolog, amire most szüksége van,
pihennie kell és támogatás kell neki, nem pedig az, amit te művelsz. – böktem a
mellkasára.
-
Egy idióta barom, aki
belemenekült egy ilyen dologba, csak azért mert pár hétig nem volt oké
körülötte sok minden. Te, Perrie, a média, a próbák, az utazások. Megértem. –
sóhajtott fel, majd megnyalta alsó ajkait és hátravetette a fejét. Éppen közbe
akartam szólni, de felemelte mutató ujját jelezve, hogy maradjak csöndben.
Lehunyta a szemét és folytatta. – De ennyi erővel én is megtehettem volna.
Nincs senkim, Brooke, érted? Neki legalább itt vagy te. A családom messze van,
nem ugraszthatom őket minden alkalommal, ha bajom van, pedig tudom, hogy
megtennének bármit értem. Velem is ugyanazt csinálják ezek a piócák, mint vele.
Tönkreteszik a magánéletemet, sőt már szerintem nincs is nekem olyan… Elmegy
mellettem egy lány az utcán, már ha ki merek menni, és másnap velem van tele
minden, hogy ismét új barátnőm van. Egy kibaszott nőcsábásznak állítanak be,
aki a farkával gondolkodik, pedig mióta benne vagyunk ebben az egészben,
rohadtul nem volt normális kapcsolatom! És elegem van. Nagyon. De mégsem teszem
ezt, még sem fajulok idáig. Drog? Komolyan? Az egyik legjobb barátom majdnem
meghalt a hülyesége miatt, szóval ne kérdd, hogy sajnáljam, vagy, hogy kedves
legyek vele! – magyarázta, szinte hadarta, pedig ez Harrynél nagy szám volt,
mindenki tudja, hogy lassan beszél. Nyakán lüktette az ér, keze ökölbe szorult,
majd beletúrt rakoncátlan göndör fürtjeibe.
Megértettem mindent. És valahol mélyen
egyet értek vele. Én itt voltam Zaynnek mégis képes volt erre, mégis képes lett
volna meghalni egy idióta vita miatt. Vártam rá, tudta, hogy szeretem, mégsem
érdekelte, s ez dühített és elszomorított, ám ezeket az érzéseket hamar
elhessegettem, ráérek még ezen gondolkozni, most így is túl nagy a zavar a
fejemben és az egész életemben.
Nem tudtam mit válaszolni Harrynek.
Mit mondhattam volna? Elrebegek egy „sajnálom”-ot
és ott hagyom?
Gondolkodás nélkül elé álltam, megragadtam
a vállát és magamhoz öleltem, Ő pedig abban a pillanatban reagált és derekamnál
fogva szorított magához. Arcát hajamba temette, görcsösen kapaszkodott
testembe, mire én nyugtatóan kezdtem a hátát simogatni. Nagyokat lélegzett,
teste egyenetlenül emelkedett fel, s le. Egyik kezemet felvezettem a tarkóján
és még jobban magamhoz öleltem. Percekig állhattunk így, ha valaki lát minket
biztos félreérti, de sikerült olyan helyen elintéznünk ezt, ahol nem kellett a
kíváncsiskodó szemek elől bujkálnunk.
-
Na gyere Styles, a
haverodnak szüksége van ránk. – toltam el magamtól és játékosan a vállába
boxoltam, majd a kórterem ajtaja felé vettem az irányt.
-
Hé, Brooke! –
szólított meg, mielőtt beléptem volna.
-
Na, mi az?
-
Köszönöm. – mondta halkan,
s elővette a tipikus vigyorát, amiből tudtam, hogy annyira volt szüksége, hogy
kiadja magából a gondjait, most már kutya baja.
-
Bármikor. –
mosolyodtam el szélesen és fejemmel intettem, hogy jöjjön Ő is…