Félhosszú sötétbarna hajamat erősen tépte a szél miközben London felé száguldoztam. Magamban imádkoztam, hogy ne jöjjön most errefele rendőr, ugyanis már jóval túlléptem a sebességkorlátot. De nem tehetek róla, most olyan jól esik. Félek. Félek a fiúkkal való találkozástól, ugyanakkor szétcsattanok az örömtől. Jó lesz végre látni és hallani a bátyámat a TV-n kívül is. Annyira hiányzik már. Fél éve találkoztunk utoljára és akkor sem volt valami felhőtlen a távozásom. Tegnapelőtt anya kijelentette, hogy Niall-höz kell költöznöm, de hogy miért azt még most sem értem. Egyszerűen nem volt hajlandó ésszerű magyarázatot adni így én betudtam annak, hogy azt akarja, hogy több időt töltsek édes drága bátyámmal. Oké, imádom Niall-t, de mikor összekerül azzal a másik négy hülyével akkor elviselhetetlenek. Egy ideig még viccesek és én is sírva, fetrengve röhögök miattuk, de egy hét múlva már sok. Főleg Louis. Úristen, nála normálatlanabb emberrel még életemben nem találkoztam. Ajj, de félek. Legfőképp Zayn miatt. Tudni kell, hogy fél éve egy kiadós bulizás után… hogy is mondjam… na jó, nem köntörfalazok. Az ő ágyában kötöttünk ki. Bennem mély nyomokat hagyott, de mikor másnap reggel felkeltem Ő már nem volt ott. Az eset után még egy hetet töltöttem Niall-nél, de Zayn végig rettentő távolság tartó volt velem. Egy méternél nem jött közelebb hozzám. Néha már komolyan megszagoltam magam, hogy büdös-e vagyok, vagy mi baja lehet velem. Azután már nem is próbáltam beszélgetni vele, inkább elhúztam. És most újra találkoznom kell vele…
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zavart meg. A kijelzőn Nick neve villogott. Születésem óta ismertem és együtt is voltunk, de nem ment így meg maradtunk barátnak. Igen, hallottam már azt a mondást, hogy kapcsolat után nincs barátság, de mi akkor ezek szerint még is mások vagyunk. Mióta Niall elköltözött ő lett a bátyám, és a legjobb barátom is egyben.
- Szia Nick! – csicseregtem a telefonba mosolyogva.
- Szia Nyuszi, bocsi ha zavarlak csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. – hangján éreztem, hogy mosolyog és ez engem is arra késztetett. Főleg a második szó. Mióta az eszemet tudom Nyuszinak szólít.
- Tanuld már meg, hogy te sosem zavarsz. – róttam meg megjegyzése miatt – Egyébként minden oké, 220-al száguldozok éppen. Alig várom már, hogy lássam Niall-t. – áradoztam neki.
- Ameddig nem lassítasz, addig nem szólok bele a telefonba! – fortyogott dühösen a telefonba. Mindig csak aggódik. Idegesít ilyenkor.
- Hát akkor így jártam. – kacagtam bele a telefonba vidáman és kinyomtam. Nick Drágám gondolhattad volna, hogy ezzel nem fogsz ki rajtam – gondoltam és közben kinyomtam a telefonomat.
Körülbelül tíz perc múlva megláttam a londoni fényeket. A szám is tátva maradt attól, amit láttam. Gyönyörű volt! Zayn ide vagy oda, én akkor is jól fogom magam itt érezni. A táskámból kikutattam a címet, amit anya lediktált. Vajon szólt a fiúknak? Miért ne tette volna? Nem vagyok én akkora meglepetés. Lehet fel kéne hívnom. Áh, dehogy hívom. Megtaláltam a kis papírlapot és bepötyögtem a GPS-be. Lehetetlenség lenne, hogy én egyedül tájékozódjak. Ha olyan pillanatomban vagyok, akkor képes vagyok a plázában is eltévedni, amihez Niall szerint egyedül nekem van tehetségem, hisz még ők sem akkora szerencsétlenek. Bő negyedóra múlva a GPS jelezte, hogy megérkeztem a célhoz. Ne már. Ezek most komolyan itt laknak? Elismerésem, bár a szobájukba nem biztos, hogy ajánlatos bemenni…
A szívem a torkomban dobogott. Alig vártam már, hogy láthassam őket. Odasétáltam az ajtóhoz. Egy ideig hezitáltam. Csengessek vagy ne?! Na, tudja ki fog csengetni, hisz ez csak a bátyám háza. Vettem egy mély levegőt és egy határozott mozdulattal elfordítottam a kilincset, majd beléptem a házba. Legelőször a nappalit és a konyhát láttam meg. Elképesztő. Olyan modern, de mégis otthonos. Már imádtam. Csodálkozva néztem körbe, ezután pedig óvatos léptekkel beljebb haladtam. Oké, a haladás túlzás, mert körülbelül két és fél lépést tettem meg, de egyszerűen nem mertem többet. Most, hogy itt vagyok még jobban rettegek, mint amikor a kocsiban ültem vagy éppen az ajtó előtt álltam. Muszáj megszólalnom. Ha nyitva az ajtó akkor valószínűleg van itthon valaki. Isten adja, hogy Niall legyen az!
- Niall, édes drága bátyókám és a többi idióta! Van itthon valaki? – kiabáltam, és próbáltam határozottságot színlelni a hangomban. Saját füllel hallgatva több-kevesebb sikerrel jártam. Lépéseket hallottam meg a lépcső felől. Először csak egy pár fehér cipőt láttam meg, ezután pedig a bátyámat teljes egészében. Istenem, de megváltozott. Nem csodálom, hogy minden második lány elolvad tőle. Ha nem a bátyám lenne… Brooke erre még gondolnod is hányinger! – szidtam magam gondolatban.
Félve pillantott ki a nappaliba ahol álltam. Külsőleg talán megváltozott, de akkor is ugyanolyan félős maradt. Mikor meglátott a szeme hatszor akkora lett és az álla is a padlót verdeste. A meglepettségtől vagy van valami rajtam? Nem gondolkodtam tovább. Szélsebesen odarohantam hozzá és ráugrottam. Arcomat a nyakába fúrtam miközben örömkönnyek cikáztak le az arcomon. Két kéz féltő és szerető szorítását éreztem meg a derekamon.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte sokktól kábult hangon, de szorításán eközben még mindig nem engedett.
- Áh, köszi én is örülök hogy látlak! – feleltem szarkasztikusan, majd elnevettem magam.
- Semmit sem változtál… – nevetett fel boldogan és elengedett. Mikor letetett alaposan végig mért és elég érdekes arcot vágott, ami megrémisztett.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül és a tekintetét kerestem.
- Belsőleg nem, de külsőleg nagyon megváltoztál. Nőiesebb vagy és… dögös. Ezek után még nehezebb lesz megvédeni tőled a fiúktól. Már előre látom… Ráadásul ez a ruha is rátesz egy lapáttal. - sóhajtott fel színpadiasan és világfájdalmas arcot vágott.
- Mi bajod van a ruhámmal? – kérdeztem megsértődve. Már is kezdődnek a civakodások. Ruha téren sokat veszekedtünk. Mindig meg akart óvni, ha lett volna rá lehetősége szerintem apáca ruhába öltöztetett volna. Anyu szerint én vagyok Niall szeme fénye.
- A nadrágod túl rövid… és a pólód túl kivágott! – fortyogott összehúzott szemöldökkel. - …bár őszintén szólva, ha nem a húgom lennél… - mondta perverz hangon, szemöldökét húzogatva.
Óriási szemekkel bámultam erre a kijelentésére. Körülbelül egy perc néma csönd után mindkettőnkből kitört a nevetés. Ez is annyira hiányzott már. Niall-el nem normális a nevetésünk. Főleg akkor nem, ha mindkettőnket egyszerre hallanak. Mint két visító tengeri malac. Öt perce nevethettünk már a földön, azaz egymáson fetrengve mikor hirtelen ajtónyitódásra lettünk figyelmesek és a fiúk zavart tekintetével kerültünk szembe. Mindketten elhallgattunk. Kívülről elég vicces látvány lehetett. A tekintetem végig futott a fiúkon, de megállapodott egy helyen. Egy édes csokoládé barna szempáron, amik perzselően figyelték minden egyes mozdulatomat. A szívem készült áttörni a bordáimat és rögtön Zayn karjaiba vetni magát. Én is kész voltam rá… csak az a fránya büszkeségem tesz tönkre mindent…
Brooke ruhája