Novella

Sziasztok!

Ismét csak egy szösszenetnyi novellával jelentkezem, facebookon a csoportban néhányan jelezték, hogy kíváncsiak lennének rá, így úgy gondoltam, hogy publikálom :) 

Semmi köze nincs a valósághoz a történetnek + kicsit depressziósabb a hangulata, mint amit már megszoktatok tőlem :)

Még annyit hozzátennék, hogy ennek a novellának semmi köze nincs a blog eredeti sztorijához (Brooke&Zayn) hanem egy teljesen más vonalat követ. Rakok be egy képet, ahogy elképzelem őket, plusz egy zeneszámot, ami szerintem tökéletesen illik a történethez és imádom is, ajánlatos olvasás közben hallgatni, akkor biztos megteszi a hatását!

U.i.: mivel már október van és hónap végén ősziszünet ezért körülbelül akkora várható a Play with Fire következő része. 

Puszi xx

zeneajánló: Lana Del Rey - Dark Paradise

Még mindig fáj

Caren, a pszichológusom szinte pislogás nélkül mered rám, míg én görcsösen markolom a bőr fotel karfáját és próbálom állni a tekintetét. Kifejezéstelen arccal bámul, míg én szinte vért izzadok azért, hogy ne gyengüljek el. Ezt is külön tanítják nekik az egyetemen? Fogalmam sincs, hogy képes rá, de igazából nem is érdekel. Utálok ide járni. Minden olyan rideg számomra, még akkor is, ha a falak nap sárgára vannak festve és a bútorok is barnák, pont azért, hogy az ember ne érezze idegennek itt magát. Minek vagyok én egyáltalán itt még mindig? Olyan csönd van a szobában, hogy a falon lévő órának minden egyes kis kattanását hallani lehet. Odakapom a tekintetem és észreveszem, hogy még tíz percet kell itt szenvednem. Esküszöm, hogy rosszabb, mint a pokol. Az érzéseidről és az aktuális napodról beszélni egy órán keresztül, miközben az agyturkász próbál lyukat beszélni a hasadba, olyan mintha valami agymosáson mennél keresztül. Próbál jobb belátásra kényszeríteni, ebben a kicseszettül reménytelen helyzetben. Már két hónapja próbálkozik, persze sikertelenül. Én nem dőlök be ezeknek a túliskolázott majmoknak és soha nem is fogok. Ezt már akkor megfogadtam, amikor apám rákényszerített erre az egészre, mondván, hogy jót tesz, ha beszélek valakivel. Most komolyan azt gondolta, hogyha velük nem kommunikálok, akkor majd egy vadidegennel fogok? Ennyire hülyének néznek? Inkább nekik kellene itt lenniük most helyettem, sokkal nagyobb szükségük lenne rá.

-          Min gondolkodsz most? – töri meg a csendet a doki, miközben továbbra is a szemembe néz. Olyan érzésem támad a tekintetétől, mintha a szemeimen keresztül próbálna a gondolataimban olvasni.

-          Azon, hogy mi a francot csinálok én itt már két hónapja minden héten kétszer. – morgom, majd a farmerem kezdem tanulmányozni. Semmi különleges nincs benne, mégis érdekesebbnek tűnik, mint a beszélgetés.

-          A szüleid szerint szükséged van a foglalkozásra. – legalább bevallja, hogy neki sem sok kedve van itt ücsörögni velem és nem kezdi el a papolást. Ismét az órára nézek. Ezt nem hiszem el, még mindig van hét perc.

-          Ha adok egy kis pénzt, megmondja nekik, hogy jól vagyok és nem kell ez a szarság? – nézek rá szinte könyörgően, miközben a zsebeimet kezdem átnézni, hogy mégis mennyi pénzzel tudok neki szolgálni.

-          Nem kell a pénzed, van egy sejtésem, hogy a havi bevételem a százszorosa annak, amit most a zsebeidből össze akarsz nekem kaparni. – ejt meg egy halvány mosolyt, s olyan irányba kanyarítja a beszélgetést, amitől egyből elmegy a maradék életkedvem is.  - Vannak még rémálmaid Vele kapcsolatban?

-          Nincsenek. – hazudok, persze azonnal észreveszi, és szemrehányó pillantást kapok tettemért. -  Igen. – suttogom lehajtott fejjel pár másodperc gondolkodás után. Mi értelme lenne hazudnom? Azt úgyis észreveszi, a pénzemet sem fogadja el, így tök mindegy, úgysem jutok ki hamarabb ebből a bolondokházából.

-          Akarsz róla mesélni? – nemlegesen megrázom a fejem. Elég az éjszakákat azokkal a szörnyűséges dolgokkal töltenem, nem akarok nappal is róla beszélni. Épp elégszer eszembe jut így is.

-          El fog ez valaha múlni? – susogom elgyötörten, hangom el-elbicsaklik. Megtörtem. Ezt akarta elérni már az első foglalkozás óta, hogy kérdezzek valamit ezzel kapcsolatban. Erős voltam, olyannyira, hogy senkinek nem beszéltem az érzéseimről, magamba fojtottam mindent, csak esténként, amikor magam maradt a szobámban, akkor adtam át magam a sírásnak. Hitetlenkedek magamban, amiért lebontottam azt a falat, amit három hónapja felépítettem magam köré. És most oda. Oda az egész, a sok önmegtartóztatás, a visszanyelt könnyek, minden odaveszett, amivel idáig szenvedtem.

-          Nem. – feleli ellágyult hangon. – Soha nem fog elmúlni, mindig is ott lesz az a kis seb, az a kis hely, amit Ő foglalt el a szívedben, de enyhülni fog a fájdalom. Pár hét, esetleg hónap múlva azon kapod magad, hogy nem gondolsz rá annyit, nem ő lesz minden gondolatod. – simította finoman vállamra kezét, ijedten rezzentem össze érintésétől, ekkor megszólal a kis óra fülsüketítően éles hangja, ami a foglalkozás végét jelentette…

~***~

Tizenkét teljes hónap, azaz pontosan egy év telt el, amióta itt hagyott. Számolom a napokat. Az üresség, amit a mellkasomban érzek, nem akar múlni. Carennek nem volt igaza, ez még csak enyhülni sem fog, soha. Nem érzek semmit sem, sem szeretet, sem gyűlöletet, sem haragot, semmit, és ez talán még rosszabb, mintha az összes kavarogna bennem egyszerre. Van, amikor rám jönnek az érzelem hullámok és ki kell tombolnom magam, de ez csak akkor történik, ha meglátogatom Őt. Most is éppen oda tartok. Megbeszéltem a szüleivel, hogy jöjjenek ők előbb, hogy utána kettesben lehessünk. Csak akkor szeretek Vele beszélgetni, ha nincs senki körülöttünk, olyankor a legbizalmasabb dolgaimba avatom be, régen is mindig tudott mindenről. Nem tudom hogy csinálta, de képtelenség volt neki hazudni, a smaragdzöld szemek olyan áthatóan tudtak a lelkem mélyéig is hatolni, hogy még a tavalyi meglepetés szülinapi buliját sem tudtam eltitkolni előtte.

A füves kis terület mindig megnyugtat, annyira szép, erről a kimondhatatlan sok virágról meg ne is beszéljünk. Már úgy tudom az utat az új lakhelye felé, mintha csak hazafele tartanék. Úgy ismerem az egész helyet, mint a tenyeremet, ha akarnék sem tudnék itt eltévedni.

Hosszú vékony ujjaim között, mint minden nap, most is egy szál fehér rózsa pihen. Amikor elkezdtem hozzá járni, még csak nem is gondolkodtam, hogy milyen virág illene hozzá, hisz amint megpillantottam a kertünkben növő fehér rózsabokrot, mind rá emlékeztetett. Olyan fehér, olyan tiszta, mint Ő. Akárcsak egy angyal szárnyak és glória nélkül, mert Ő az volt, mégis olyan sokan bántották…

Meglátom, s a szívem szokás szerint meglódul, és őrült tempóban kezd el verni. Mellé lépkedek és finoman lerakom a rózsámat. Mosolyogva ránézek, majd leülök a fűbe.

-          Szia. – suttogom, alig hallhatóan, de tudom, hogy Ő figyel rám. – Ismét itt vagyok, remélem még nem untál meg. Képzeld, ma apám megint osztotta az észt. – forgatom meg szemeimet. -  A szokásos, hogy lassan tönkreteszem őket, főleg anyámat az örökös depressziómmal. De én jól vagyok, nekik persze hiába mondom. Ugye te elhiszed nekem? Te mindig is hittél nekem, itt voltál akkor is, amikor senki más. Jobban kiálltál mellettem, mint a saját szüleim, pedig oly’ sokszor megérdemeltem volna, hogy elhagyj, mégsem tetted. Miért? Akkor most lehet nem lenne ez az egész olyan nehéz. – sóhajtok fel, amikor megérzem, hogy a gombóc egyre nagyobb a torkomban. Homályos tekintettel felnézek, elolvasom nevét, lehunyt szemekkel végigsimítok rajta és azt képzelem, hogy puha arcán simítok végig, miközben kezembe akad egy-két göndör tincs is. Miután a varázsnak vége, homlokomat a hideg kőnek támasztom. – Úgy hiányzol Harry. – ahogy kimondom nevét végigcsordul arcomon az első könnycsepp. – És úgy haragszok rád. Azt mondtad, hogy nem fogsz itt hagyni, hogy mindig itt leszel velem, hogy megvédesz mindenkitől, ha törik, ha szakad. És hazudtál Harry Styles, te vagy a legnagyobb hazug a világon, mert itt hagytál engem egyedül, pedig te mondtad mindig, hogy az ígéret szép szó! – tör fel belőlem hangosan a zokogás, amikor felidézem mély bariton hangját. – Nem bírom nélküled, hát nem érted? Gyere vissza vagy én megyek utánad. Jó hely ahol vagy most? Boldog vagy? Nélkülem is? Csak, mert én haldoklom a közelséged nélkül, minden egyes nap, amikor felkelek, azt kívánom, bárcsak ott lennék, ahol te. Minden napom kínszenvedés. Képzeld, tegnap reggel megjött a levél, hogy felvettek arra az egyetemre, ahová együtt készültünk, ahová szintén megígérted, hogy velem jössz. Így viszont nem megyek, anya ezért is ki van rám akadva. Apának igaza van tényleg csak tönkreteszem őket. Emlékszel, hogy mindig az alakom miatt panaszkodtam, hiába mondtad, hogy gyönyörű vagyok? Most már nem teszem. Mióta itt hagytál tíz kilót adtam le, de mégis hányhatnékom van magamtól. És emlékszel arra, amikor a baleset előtti napon nálatok aludtam és olyan rosszat álmodtam, te pedig szorosan húztál magadhoz, amíg én kisírtam magam a válladon? Azt álmodtam, hogy súlyos balesetet fogsz szenvedni, csak téged láttalak, groteszk alakban feküdni és rengeteg vért… Akkor is megígérted, hogy nem mész sehova másnap e miatt az álom miatt, megígérted nekem, hogy nem mentek el a srácokkal bulizni, de ekkor is megszegted ígéreted. Tudod, mi hiányzik a legjobban? Az, amikor esténként magadhoz öleltél, lágy csókot leheltél a szám sarkára, majd énekeltél nekem. Tudnál nekem most énekelni? Van hozzá kedved? Nincs? Hát, oké. Pedig igazán boldoggá tennél vele, mindig imádtam, amikor énekeltél nekem. A hangod is olyan, mint egy angyalé. És azok a lopott csókok… Megcsókolnál, kérlek? Azt sem szeretnéd? Pedig azt mondtad, hogy nekem vannak a legpuhább ajkaim a világon és, hogy imádod őket. Akkor is hazudtál? Rendben, akkor nem zargatlak ezzel. Nézd csak mit találtam anya fiókjában. – a pulcsim zsebében kezdek kotorászni, majd előhalászok belőle egy kisebb gyógyszeres dobozt, amiből még alig hiányzik pár darab. – Már legalább fél éve gondolkozok ezen a dolgon, de eddig féltem. Most viszont tényleg úgy érzem, hogy nem bírom tovább Harry. Veled kelek fel, veled alszom el és ez megy már egy éve. Akárhányszor lehunyom a szemem, téged látlak, ahogy átölelsz, szorosan magadhoz húzol, ahogy ott puszilsz, ahol csak érsz, ahogy énekelsz nekem, még mindig tisztán hallom a fejemben a hangodat, ahogy azt mondod nekem, hogy szeretsz és úgy érzem, hogy szétszakad a mellkasom. A szívemen pedig egy óriási lyuk tátong, ami nemhogy, begyógyulna, nem, ez nap, mint nap egyre nagyobb és nagyobb. Tényleg próbáltam újrakezdeni az életem és élni tovább nélküled, de nem megy. Nekem te voltál a mentsváram, akihez menekültem, ha valaki bántott, most viszont, hogy te elmentél úgy érzem, hogy nincs senkim és túl sebezhető vagyok. Most, hogy te nem vagy itt úgy érzem, hogy nincs miért élnem. Nyálasnak gondolsz, ha azt mondom, hogy te voltál az életem? Igen, tudom, most jól hozzám vágnál egy párnát, amiért ilyen marhaságokon gondolkozok, de ne legyél önző, gondolj bele, hogy milyen nekem. Te most jó helyen vagy, jó emberekkel én viszont itt maradtam ebben a sivár és kegyetlen világban, egyes egyedül. Az egyetlen ember, aki talán megért az anyukád. Mindennap átjön hozzánk és nagyon szenved Harry, őt is itt hagytad, neki is hazudtál. Hogy tehetted ezt? Annyira gonosz vagy! Miért nem hallgattál rám? Miért mentél el mégis bulizni a srácokkal? Minden a te hibád! Annyira jól esne, ha most hozzád bújhatnék! Ígérem, hogy nemsoká találkozunk és, amit én megígérek az úgy is lesz. Én nem szegem meg, mint te.

A gyógyszeres dobozkát lengetem a szemem előtt és minél többet nézem, annál csábítóbbnak bizonyul. Leszedem a tetejét, a tenyerembe esik az első szem. Olyan pici és fehér, mégis annyi mindenre jó. Csak egy kis altató. És anyának erre szüksége van. Talán most jutott csak el igazán a tudatomig, hogy anyámat tényleg oda sodortam, hogy altatón kell élnie, mert ki van készülve miattam idegileg. Nem azért mert rossz dolgokba keveredtem, pont, azért mert semmit nem csinálok, csak magamba roskadok. De hát, ha nem megy az újrakezdés, akkor nem kell azt erőltetni.

A nyelvemre helyezem az apró kis tablettát és minden bátorságomat, erőmet összeszedve lenyeltem azt. Nem is volt olyan nehéz, sőt kifejezetten jó érzés volt. Lelkiismeret furdalás nélkül nyeltem le a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket… és innen már nem is igazán számoltam. Felemelő érzés kerít hatalmában, úgy érzem, hogy lebegek. Határtalan boldogság járja át a testem minden egyes kis porcikáját. Kezd bennem tudatosulni, hogy az egy éve tartó szenvedésnek nemsoká vége én pedig mosolyogva vártam, hogy találkozzak a fénnyel, mert tudtam, hogy a túloldalán várni fog Ő. Ott lesz és segít majd átlépni, azt a kis kaput majd pedig kézen fogva fogunk besétálni és bemutat majd a többieknek is. Lehet, hogy a nagyival meg a papival is találkozok. Ez a tény még örömtelibbé tette az utolsó perceimet. Leheletnyi erővel belemarkoltam a nyirkos fűbe, ami bársonyosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. A szemeimet ólomsúlyúnak éreztem. Már nem sok van hátra. Már nem sok van hátra. Már nem sok van hátra. Már nem sok van hátra. Csak ez zeng a fejemben. Anyuéknak is sokkal jobb lesz ez, most már nem leszek gond senki számára, az egyetem sem fog nagyon hiányolni. Egyedül az öcsém fog hiányozni. Jaj, öcsikém remélem neked is eszedbe jut majd, hogy jobb helyen vagyok, és nem fogsz te is butaságot csinálni. Neked sok dolgot kell még elintézned, akár világmegváltó ügyeket is. Érzem, hogy nagy valaki lesz belőled. Már nem érzem a végtagjaimat, semmit. Az egész testem érzéketlenné vált, a szívemben lévő fájdalom és a lelkemen lévő zsibbadtság is kezd elmúlni. Érzem, hogy a szívverésem lassul. Most már tényleg nem sok van hátra.

-          Mindjárt ott leszek Harry. Mindjárt találkozunk. Csak várj ott a fénynél. Szeretlek. – suttogom minden utolsó erőmet összeszedve, s egy halvány, lusta mosolyt festek arcomra.

Négyet dobban.

Hármat dobban.

Kettőt dobban.

Egyet dobban.

Leáll…