- Tényleg elvállaltátok a munkát Amerikában? – álltam Niall elé, aki ledermedve nézett szemeimbe.
- Brooke… - indult meg felém keze, hogy vállamra rakja, de megállítottam és újra rákérdeztem.
- Tényleg elvállaltátok?
Fejével aprót bólintott én pedig belül darabokra törtem. Arcomra egy kis mosoly ült ki és próbáltam leplezni minden érzelmemet, pedig ordítani tudtam volna. Rezzenéstelen arccal, még mindig mosolyogva, fordítottam neki hátat és vonultam fel a szobába, de tekintetét még mindig éreztem a hátamban. Zayn még mindig idegesen körbe-körbejárkált. Amint meglátott felém indult, de ahogy észrevette a mosolyt az arcomon, egyfajta értetlenség futott át rajta, majd mégis megtette azt a kis távolságot, ami közöttünk volt.
- Mi a baj? – két keze közé vette az arcomat, én pedig megráztam fejem. – Akkor miért mosolyogsz?
- Úgy tudtam eddig, hogy a mosolygás pozitív dolog. – döntöttem még nagyobb vigyorral oldalra a fejemet.
- Kérlek, ne rejtsd el, megint amit érzel. – nézett mélyen szemembe.
- Nem rejtek el semmit.
- Dehogynem! Ebben vagy a legjobb, hogy mindig elnyomd, ha valami bánt. – mondta, majd gúnyosan felhúzta szemöldökét.
- Mennyivel lenne jobb, ha most elkezdenék kiabálni? – feleltem, még mindig halál nyugodtságot tettetve.
- Sokkal. – válaszolt egyszerűen. Kezdett elfogyni a türelmem, de nem akartam ismét elveszteni a fejem.
- Te kérsz valami kaját? A fiúk már biztosan éhesek. – vettem el finoman arcomról kezeit, lemondóan sóhajtott, én pedig felfestettem a mosolyt az arcomra, s leindultam a konyhába.
***
Mindenki jóízűen evett, én gondolataimba mélyedtem és próbáltam nem a körülöttem lévő dolgokra koncentrálni, míg Zayn lábával trappolt az asztal alatt és idegesen ajkait harapdálta. El fogom veszíteni. Ezt nagyon jól tudtam és tisztában voltam vele. Ők elmennek, én itt maradok, és ki tudja meddig nem fognak vissza jönni, plusz ha végre dolgozhatok, nekem sem lesz időm kéthetente meglátogatni őket, ugyanis Eleanor és Maya így beszélték meg, de én nem mondtam rá semmit. A fájdalom és a veszteség érzése rettenetesen mardosta a szívemet. Jobb lesz, ha még mielőtt elmennek beszélek vele és nem hagyom, hogy hetekig, hónapokig szenvedjünk. Telefonon és gépen beszélni egyáltalán nem ugyanaz, és azt is tudom, hogy miután beszélek Zaynnel mindenki hülyének fog tartani, vagy megutál. Önzőség lenne azt mondanom, hogy magam mellett akarom tudni, de így nem menne? Teljesen hozzászoktam, hogy egyfolytában utazgatnak, interjúkra, forgatásra és fotózásokra járnak, nem feltétlenül Anglián belül, de Amerika rettentő messze van, rengeteg az idő eltolódás is. Egy műsor pedig nem két hétig tartó dolog, ha azt akarják, hogy működjön minimum egy év, és ez az, ami nem mindegy.
Az agyam egyfolytában kattogott, nem hagyott nyugodni semmi, gondolatmentemtől kirázott a hideg és szívem is belesajdult. Louis és Harry szokás szerint próbálták oldani a hangulatot a hülyeségeikkel, én pedig mosolyogva figyeltem őket, bár fogalmam sem volt arról, hogy miről megy a baromkodás, mert szellemileg teljesen máshol voltam. Niall szokás szerint tömte a fejét, és hangos csámcsogással jelezte, hogy ismét ügyes voltam és finomat főztem, míg Liam alig evett pár falatot, szeme egyfolytában köztem és Zayn között ingadozott. Fogadni mernék rá, hogy majd elkezd apáskodni, hogy butaságot csinálok, de ha a helyzetemben lenne meg tudná érteni, de szerencséjére nincs.
***
- Min kattogott ennyire az agyad vacsora közben? – ült le mellém Liam a földszinti hátsó teraszra, miután mindenki a maga dolgára ment, nekem viszont szükségem volt a friss levegőre, ő pedig utánam jött.
- Nem lényeges. – néztem rá, s elmosolyodtam.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Én vagyok a Daddy Direction vagy mi a franc. – emelte egekbe szemöldökét én pedig halkan elkuncogtam magam.
- Békésen elfogok válni Zayntől. – váltott komolyra a hangom, és akármennyire se akartam terhelni a problémaimmal egyszerűen csak kibukott belőlem. Valakinek muszáj elmondanom.
- Hogy mi? – fordított maga felé.
- Szerintem hallottad, nem akarom megismételni.
- Brooke, őrült nagy butaságra készülsz! – nézett aggódóan szemeimbe.
- Nem fogom kibírni nélküle.
- Akkor mi a francért akarod ezt tenni magatokkal? – arca értetlennek tűnt, pedig azt hittem, hogy megértette.
- Hát nem érted? – suttogtam gyengén és egyre több könny gyűlt szemeimbe. – Egy műsort csinálni, sikeresen nem két hétbe kerül, minimum egy vagy akár több év Liam és nekem még ott lesz a munkám is ami miatt nem fogom tudni mindig meglátogatni. – fakadtam ki, s arcomat kezeimbe temette.
- Telefon, Skype? – tette fel azt a kérdést, amivel próbált visszavágni, de tudta, hogy győztem és igazam van.
- Nagyon jól tudod, hogy az nem olyan. – néztem fel rá könnyes szemekkel, s időközben egyre több és több kezdett el leszáguldani arcomról.
- Gyere ide te majom. – mondta, közben magához húzott én pedig pólójába temettem arcom és ajakamat harapdálva próbáltam visszatartani továbbra is kitörni készülő könnyeimet. – Meg fogod bánni.
- Tudom, de ez a helyes. – suttogtam, s hátamat simogató kezének hála, kezdtem szépen fokozatosan megnyugodni.
***
/Zayn/
Rettenetes előérzetem van, pedig mostanában annyira jól alakult minden. Brooke meggyógyult, a fiúkkal és a karrierünkkel minden rendben, sőt… Amerikába lesz egy turnénk, amit próbálunk ugyanolyan színvonallal véghezvinni, mint az Angliait, és biztos vagyok, hogy mindenki 110%-ot fog nyújtani, úgyhogy efelől nincs aggódni valóm. Kaptunk egy ajánlatot, hogy lehetne egy külön műsorunk is kint, rengeteget hezitáltunk, nem akartuk itt hagyni a családunkat, barátainkat és néhányunk helyzetében a barátnőinket. Bár tudom, hogy Brooke mellettem fog állni mindenben, azt is tudom, hogy rettentő nehéz lesz neki és nem akarom ennek kitenni, de nem tudnék nélküle mit kezdeni és ez vele is így van, ezért van rossz előérzetem. A management több száz érvet hozott fel annak oldalán, hogy el kellene vállalnunk a műsort, így sok gondolkodás után beleegyeztünk, s ekkor volt az a pillanat, amikor féltem elmondani Brooke-nak. Kiismerhetetlen még nekem is, sok dolgot tud előlem is rejtegetni, de van, amikor olyan, mint egy nyitott könyv, akiből bárki olvashat. Ezzel a döntéssel szemben fogalmam sincs, hogy melyik oldalát fogja hozni.
Az egész vacsora feszült hangulatban telt el, legalábbis nekem és Brooke-nak biztos, plusz Liamnek, aki látta rajtunk, hogy valami baj van. Brooke az a fajta ember, aki nem szereti kimutatni az érzelmeit és ez rettentően zavaró, mert nem tudom mi jár a fejében, hogy elhagy, vagy velem marad még így is, hogy lehet, hogy hónapokon keresztül nem tudunk beszélgetni. Amikor elmondtam neki a műsort Amerikában, először lefagyott, majd folyamatosan csak mosolygott, ami még idegesítőbb volt. Ha ordított volna, vagy kitört volna sokkal nyugodtabb lennék, de nem tette. Csak mosolygott és elnyomta magába, ami fájt neki.
A szobában kuporogva vártam, hogy feljöjjön, hátha megtudjuk beszélni, bár a hátam közepére sem kívántam most ezt a beszélgetést, mert nagyon féltem. Vacsora után kiment a hátsó teraszra, mondván, hogy levegőznie kell, de fogadni mernék, hogy rajtunk gondolkozik, ettől pedig borzongás fut végig minden porcikámon, ám nem a jó értelemben. Apró talpak csattogtak a lépcső parkettáján, jelezvén, hogy valaki felfele tart és nagyon jól tudtam, hogy ki az. Először elkezdtem fázni, majd olyan melegem volt, hogy izzadni is elkezdtem, tenyerem már tiszta víz volt. A kilincs elfordult, az ajtó kinyitódott, s Ő lépett be rajta. Mint mindig most is gyönyörű volt, nem is értem, hogy miért van nekem, hisz meg sem érdemlem. Lassú léptekkel jött felém, amikor már nem sok volt közöttünk a távolság, puha kezét arcomra simította, aprót fordítottam a fejemen, s tenyerébe csókoltam, ő pedig lehajtotta fejét. Szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy pillanatokon belül kiszakad onnan. Mutatóujjammal álla alá nyúltam és arra kényszerítettem, hogy szemeimbe néztem. Tekintetéből mindent ki tudtam olvasni, fájdalmat és szomorúságot láttam benne… Mindent, ami arra utalt, hogy elveszítettem…