2. Kötet - 27. Fejezet

Sziasztok!

Először is, egy kis változás történt. Az előző részben is átírtam egy pici részletet, ami valahogy mégis soknak számít. Annyi az egész, hogy nem egy, hanem három hónapot ugrottunk, magyarán annyi telt el azóta, mióta elkezdődött az úgymond "Zerrie" projekt. 

A  részről annyit, hogy remélem sikerült meglepni titeket és tetszeni fog! Jó olvasást, puszi xx

Ui.: ne haragudjatok a történések miatt légyszíves, csak egy kis csavar kellett :D

Kapkodva rángattam magamra az előbb még rajtam lévő pólómat és sietős léptekkel a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szívem a torkomban dobogott, amikor megláttam a WC felett görnyedő alakját, ahogy erőlködve öklendezik. Fájdalmasan sóhajtottam fel és térdeltem le mellé, egy törölközőt a kezembe véve verejtékező homlokát kezdtem törölgetni, s le sem vettem róla szemem. Másik kezemmel hátát simogattam enyhítésképpen, bár tudom, hogy ilyenkor semmi nem könnyíti meg a helyzetet. Görcsösen kapaszkodott a WC szélébe, ujjainak vége elfehéredett az erőtől, amivel szorította azt, ekkor letettem a törölközőt és vállánál fogva támasztottam én is, közben nyugtató szavakat susogtam fülébe.

-          Valamit összeehettem a gépen. – nyöszörgött, én pedig csak bólintottam egyet és ismét aggódó pillantásokkal halmoztam el. - Brooke, menj ki. – nyögte alig hallhatóan.

-          Nem foglak itt hagyni. – simítottam végig hátán.

-          Azt mondtam menj ki. – keményedett meg a hangja, és hallatszódott, hogy minden erejét bele kellett ölnie ebbe a kis határozott kijelentésbe.

-          Nem.

-          Most menj ki, amíg szépen kérlek. – hunyta be szemeit, ujjaival továbbra is markolászta a WC csésze szélét.

-          Ne akard, hogy elmenjek, ezt te sem gondolod komolyan. Azért vagyok, hogy ilyenkor is veled legyek és… - hadartam határozottan, s a düh is kezdte ellepni elmémet. Nem képzelheti, hogy ilyen állapotban, fogom itt hagyni.

-          MENJ MÁR KI A KURVA ÉLETBE! – ordított egy mély lélegzetvétel után, s a csempébe verte öklét, ami abban a pillanatban fel is sértette bőrét. Vére szivárogni kezdett, én pedig csak akkor tudtam felocsúdni kiabálásának zavarából, amikor ezt megláttam. Mellkasom ziláltan emelkedett, levegőm szapora volt és éreztem, hogy a szívem is majd’ kiugrott a helyéről. Hirtelen jött a kitörése, megijedtem tőle, de tudom mi a dolgom, nem szabad most ezen fenn akadnom.

-          Hozok sebtapaszt és fertőtlenítőt. – suttogtam halkan és felálltam, majd az éjjeliszekrényemhez léptem, ahol ezeket tároltam. Miután kivettem őket, visszaslattyogtam a fürdőbe és akármennyire is sietni akartam, lábam lassú tempóba vitt előre. Nem akartam veszekedést, nem akartam ezt az egészet. Hogy romolhatott el minden ilyen kevés idő alatt?

***

-          El kell mennem valami találkozóra, Tom hívott az előbb. Megleszel egyedül? – kérdeztem szombat délután Zayn-t, mivel a fiúk elmentek valami pubba, de Ő itthon maradt egyedül. Furcsálltam, mert sosem maradt ki az ilyenekből, mégsem szóltam inkább semmit.

Amint meghallotta hangomat összerezzent és valami apró dolgot a háta mögé dugott, biztos voltam benne, hogy rejteget valamit. Biztos tervez valamit az estére. Bizonygattam magamba és csibészesen elmosolyodtam a bevillanó képektől, amik ellepték a fejemet. Bizonytalanul bólintott és jobbnak láttam magára hagyni, ha már egyszer az esti meglepetés készítését választotta a fiúkkal való baromkodás helyett.

Tom irodájához érve semmi nem tehette tönkre a kedvem. Tudtam, hogy tudja, hogy imádom a meglepetéseket és biztos vagyok benne, hogy az elmúlt külön töltött két hónapot akarja bepótolni. Semmi különösről nem volt szó, csak a szabadságom utáni fotózásokról, bemutatókról és reklámfilmekről, majd hosszasan ecsetelte, hogy mennyire büszke rám, amiért nem hagytam el magam annak ellenére, hogy teljesen magamra voltam hagyatkozva az elmúlt időben. Mosolyogva bólogattam és úgy tettem mintha érdekelne, amit mond, pedig igazából leszartam és csak az este járt a fejemben. Próbáltam nem elpirulni a fejemben akart és akaratlan gondolatoktól, úgy vettem észre, hogy sikerült is, mert Tom nem mondott semmit, pedig mindig megemlíti, ha észreveszi, hogy nem igazán vagyok mentálisan jelen a mondandója közben.

-          Akkor szerintem ennyit akartam mondani. Végeztünk. – csapta össze vigyorogva a kezét és összeszedte a szerződéseim papírjait, s mindegyiket egy külön mappába helyezett.

-          Majd beszélünk telefonon, vagy ha akarsz gyere át, ha van még valami. – mosolyogtam negédesen, és alig vártam már, hogy eltűnhessek innen. Mélyen… de tényleg nagyon mélyen a bűntudat mardosta lelkemet, amiért ilyen gyorsan le akarom rázni szegény Tomot, de már hihetetlenül be vagyok zsongva.

Hazafele vezető úton úgy gondoltam, hogy meglátogatom a fehérnemű boltot és beszerzek pár csinos, mégis csábító darabot. Istenem sosem voltam még ilyen izgatott egy rohadt este miatt. Talán azért volt most ez, mert feltámadt bennem a remény, hogy rendbe jöhetnek a dolgok és ez a másfél nap morgós hangulat a semmibe fog veszni és nem is fogunk rá emlékezni. Belépve az üzletbe mosolyogva köszöntem az eladónak, aki rögtön körülöttem kezdett ugrálni, ahogy felismert és eljutott a tudatáig, hogy ki is vagyok. A legszebb és persze legdrágább csipke- és selyemcsodákat akarta rám sózni, amik tényleg gyönyörűek voltak és nem voltam rest otthagyni értük egy nem éppen kicsi összeget.

A bejárati ajtó előtt állva óriási zajt hallottam meg, zene dübörgését, kiabálásokat és hangos nevetéseket. Ráncolt homlokkal fordítottam el a kilincset, s bár féltem az elém táruló látványtól, mégis benyitottam. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, hisz nem voltak ott sem olyasvalakik, akiket nem kedvelnék, vagy éppen vonagló ribancok a srácok ölében, ugyanis rosszabbik lehetőségnek ezt képzeltem el.

Louis vett észre először és már nem éppen józan állapotban kapott az ölébe, így azt hiszem érthető, hogy miért estünk majdnem hátra. Összeborzolta a hajam, amit grimaszolva vettem tudomásul, de csak ráöltöttem a nyelvem és játékosan a vállába boxoltam.

-          Nézd kivel futottunk össze. – közelített Harry, úgyszintén mámoros állapotban, Grimmy-vel a hátán.

-          Nick, téged is lehet látni? – nevettem fel.

-          Te beszélsz kislány? A TV-n és a magazinokon kívül sehol nem lehet látni. – vágott vissza. Jogos.

-          Oké, oké. Ezt megérdemeltem. – ismertem be mindkét kezemet a fejem mellett tartva védekezésképen. – Zayn merre van?

-          Fent a szobátokba. Le sem tolta a seggét mióta itthon vagyunk. – forgatta meg a szemeit Niall, és újabbat kortyolt, a már kitudja hányadik üveg söréből.

-          Felmegyek, megnézem, mi van vele. Addig nem szétszedni a házat. – mutogattam a mutatóujjammal fenyegetően, de pár másodperc múlva mindegyikünkből kitört a nevetés.

A fiúk okozta jókedv, hamar elpárolgott, már akkor, amikor megtettem az első pár lépést közös szobánk felé. Az újonnan vett fehérneművel tele lévő táskámat szorongattam, majd beharapott ajkakkal nyitottam be, ahol az ágy szélén ült és kezeit a tenyerébe temette. Leültem mellé, s remegő kezekkel nyúltam válla után, majd amikor hozzáértem félőn összerezzent. Rám emelte tekintetét, de semmit nem tudtam belőle kiolvasni, csak az ürességet. Ködös volt pillantása, úgy nézett rám, mintha azt sem tudná, ki vagyok, sőt, mintha azt sem tudná, hogy Ő ki. Félve mélyedtem el szemeibe és még így is magukba szippantottak, hogy teljesen megsemmisült volt, s nem csillogott úgy, mint régen.

-          Mi történt veled az elmúlt időben Zayn? – hajtottam fejem óvatosan vállára, közben suttogtam, szinte alig hallhatóan.

-          Sajnálom, hogy ekkora bunkó vagyok. – nyögte ki ércesen rekedtes hangon egy gondterhelt sóhaj után.

-          Csak mondd el, hogy mi a baj. Hátha tudok segíteni. – mosolyodtam el halványan és fejét magam felé fordítottam, közben puha ujjaim alatt sercegett a napos borosta.

-          Nem tudsz. – rázta meg fejét és arcáról leemelte kezemet.

-          Tudod, hogy akármi történik, itt vagyok? Annyi mindenen keresztülmentünk már, igazán megbízhatnál bennem. – hangnemem kicsit gúnyosabbra sikeredett, mint akartam, ezt egy puszival próbáltam enyhíteni, miután észrevettem magamat.

Csend. Kínos csend. Az óra kattogása is tisztán hallatszik, s az is, hogy a földszinten a srácok még minding nagyon jól érzik magukat. A gondolatok cikáztak elmémben, zúgott a fejem, a fülem pedig sípolt. Csak az járt a fejemben, hogy mi romolhatott el ennyi idő alatt… Mit ronthattunk el? Én tettem valamit? Talán nem kellett volna belemennünk ebbe az egészbe. De muszáj volt, másképp a többiek húzzák a rövidebbet. Muszáj, muszáj, muszáj… Ebben a világban minden muszáj? Miért nem dönthet egy húsz éves felnőtt férfi a saját életéről? Egyszerűen nem akart eljutni a tudatomig, hogy mennyi pénz kellhet ahhoz, hogy emberi életeket irányítsanak, emberi érzéseket. Hihetetlen és egyszerre gusztustalan. Undorodtam tőlük és attól, hogy semmire nincsenek tekintettel csak az anyagi helyzetükre és arra, hogy ők mindenből jól jöjjenek ki. Fájt, hogy így láttam Őt. Fájt, hogy láttam, hogy nincs rendben, mégsem tudok neki segíteni. Fájt, hogy a bátyámon is látom a kimerültséget, akármennyire is azt mutatja, hogy sosem érezte magát jobban. Születésem óta ismerem, nem tud nekem hazudni. Nekem nem.

-          Elmegyek tusolni. – bontotta meg a csendet Zayn és a fürdőszobába viharzott.

Úgy éreztem, hogy most jött el az én időm. Vagy most derítem ki, hogy mi is folyik valójában, vagy soha. A bőröndje felé vettem az irányt, ami azon mód volt a szoba sarkába, mint amikor megérkeztek. Mielőtt hozzá értem volna mérlegelni kezdtem a dolgokat. Biztos ezt akarom? Biztos, hogy belenyúlok a dolgaiba? Végül is semmi közöm hozzá… A francokat nincs közöm hozzá, csupán csak az élete része vagyok. Mély lélegzetet vettem és próbáltam bűntudat nélkül csinálni, de nem ment. Meg kell csinálnom. Meg kell csinálnom. Visszhangzott a fejemben. Utálom ilyen lestrapáltnak és kedvetlennek látni, ha pedig segíteni akarok neki, akkor meg kell tennem. Igen. Megteszem.

Felnyitottam a bőrönd tetejét, de már abban a pillanatban megbántam. Ha már elkezdtem, akkor folytatnom kell. Arrébb raktam a pólóit, hogy találok-e valamit, aztán pedig a nadrágokat és pulcsikat is átnéztem, de semmit nem találtam. A boxerei között sem volt semmi, és a neszesszerében sem volt más, tusfürdőn, parfümön, dezodoron, fogkrémen, fogkefén, hajzselén, hajlakkon és az elmaradhatatlan fésűn kívül semmi. Csalódottan húztam el a szám a tudaton, hogy még mindig nem jutottam előrébb. Már éppen le akartam csukni a bőrönd tetejét, amikor megpillantottam egy kis zacskót kilógni a bőrönd egyik kicsit eldugottabb fakkjából. Ráncolt szemöldökkel fogtam meg a zacskó szélét és kezdtem el kihúzni, s amikor megpillantottam tartalmát a levegő is a tüdőmben akadt.

Nem akartam hinni a szememnek. Hirtelen el kezdtem szédülni, a világ forgott velem és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A szívem ki akart szakadni a bordáimon keresztül, majd a földre zuhanni és millió darabra törni. Egy árva hangot nem bírtam kinyögni, pedig annyi minden kavargott a fejemben, mégsem tudtam semmit mondani. A szavak és a gondolatok a torkomon akadtak, s emiatt fuldokoltam. Hogy képes erre? Mi sarkallta erre? Zihálni kezdtem, szinte hörögni, egyszerűen képtelen voltam felfogni, biztos csak egy rossz álom. Egy nagyon rossz álom. Valaki csípjen meg. Most. Légy szíves. Nem akarom, hogy ez a valóság legyen, ki akarná? Ki akarna egy olyan zacskót találni a szerelmének a bőröndjében, aminek a tartalma nem egy szendvics, vagy egy ékszer, hanem egy fecskendő, egy vékony bőr öv és számtalan kis zacskó tele apró szemű barna porral. Tudtam mi ez. Nem egy kiselőadást tartottak anno a suliban és sokszor papoltak erről otthon anyáék is. Heroin.  A kezem remegni kezdett, mindenből kettőt láttam. Kezem remegésétől a zacskó halk recsegő hangokat kezdett kiadni, s Zayn épp ekkor lépett ki a fürdőszobából, ahol meglátta a bőrönd mellett guggoló alakomat, kezemben a kicsinek nem nevezhető, de annál meghökkentőbb titkával. Tekintete még jobban elködösült – már ha ez lehetséges -, de az ezelőtti érzelemmentesség eltűnt belőle. Ehelyett fellángolt a düh és a gyűlölet.

-          Nem… de… hogy… én… - kapkodni kezdtem a levegőt, s csak ennyi telt tőlem.

Elkaptam róla a fejem, nem bírtam a szemébe nézni. El akartam engedni a zacskót és nem megtörténtnek nyilvánítani a dolgot, de már mindegy volt, így inkább megragadtam és görcsösen kapaszkodtam belé. Felálltam és lesütött szemmel nyújtottam felé kezem tartalmát.

-          Ez mi? – szegeztem neki a kérdést, és pár másodperc bátorsággyűjtés után lassan felemeltem a fejem és határozottan a szemébe néztem. Tekintetével ölni tudott volna.

-          Miért kutattál a táskámban? – fújtatott dühösen és éreztem, hogy nemsoká robbanni fog.

-          Mi a franc ez? – emeltem fel a hangom, pedig tudtam, hogy nem szabadott volna, de én válaszokat akartam.

-          Ennyi privát szférát nem tudsz nekem hagyni? Hogy voltál erre képes? Ennyit érek neked? Bizonytalanságot? – nem is akartam elhinni, amiket a fejemhez vágott. Pont Ő mondja? Aki egy ilyen dolgot elkezd és ha rájövök, még neki áll feljebb?

-          Magyarázatot akarok! Mi ez? Vagyis a kurva életbe, nagyon is jól tudom, hogy mi ez, de miért kellett? Ennyire nem volt gáz a helyzet. Bassza meg, hát ezért viselkedtél olyan furcsán, ezért vonultál külön mindig, és Istenem ezért volt a hányás is. Mire volt jó? – léptem hozzá közel, mire megragadta a karom, én pedig el akartam lökni magamtól, de csak azt értem el, hogy erősített szorításán. – Engedj már el, ez fáj! – kiabáltam tovább és a szabad kezemmel mellkasát kezdtem ütni, miközben láttam, hogy egyre jobban kezd eldurranni az agya. Megijedtem. Igazából sosem féltem tőle, de most még is reszketni kezdtem a félelemtől, a szeme ismét kifürkészhetetlenné vált, szinte elfeketedett, nyakán lévő ütőér pedig erősen kidudorodott.

-          Add ide a zacskót és fejezd már be az ütögetést. – kiáltott rám hangosan, majd lökött egyet rajtam és a mögöttem lévő falnak ütköztem.

Hosszú ujjait nyakam köré fonta és úgy nyomott még közelebb a falhoz, közben vicsorgott, mint egy éhes oroszlán, aki már két napja nem evett. Fel akartam ordítani a hirtelen jött szorítástól, amit a nyakam körül éreztem, de egy szó sem jött ki a torkomon.

-          Hogy voltál képes erre? – fröcsögte nekem a szavakat, szívem pedig már a torkomban dobogtak. Felnéztem rá és könnyfátyol homályosította el látásomat. Hogy jutottunk el idáig? Elengedtem  zacskót, ami halk puffanással ért a földre, majd bal kezemet nyakamat szorító ujjaira simítottam és próbáltam lefejteni, de a szorítás ettől csak még erősebb lett.

-          Szeretlek. – suttogtam alig halhatóan, bár inkább csak tátogásnak számított, mert a levegőhiány nem engedte a hangos szavakat.

Megkövülten bámult rám, amikor felmérte tetteit, eközben ujjai még mindig erősen torkomba nyomódtak, ezzel elérve, hogy az utolsó csepp levegőt is kicsavarja belőlem, egy könnycseppel kísérve. Szemei elkerekedtek, ám csillogó tekintetéből minden kihalni látszott, amit pár hónappal ezelőtt annyira szerettem…