Tommal minden részletet átbeszéltünk és beleegyeztem a dologba. Azt mondta, hogy holnap délután lesz egy fotózás, ahová el kéne mennem és majd ott meglátjuk, hogy mi sül ki a dologból. Ha minden jól megy, akkor valószínűleg „teljes munkaidős” modell féleség leszek.
Mikor hazaértem teljesen nyugodt voltam és úgy kezeltem, mintha semmiség lenne az egész, de legbelül nagyon féltem a fotózás miatt.
Mi lesz, ha elrontom, a fotók szarok lesznek én pedig kuksolhatok otthon megint teljesen egyedül? Nem tudom meddig bírnám tovább a magányt…
Este kilenc után nem sokkal a szobámban ültem és a tévét néztem. A szemem már majdnem lecsukódott, amikor megszólalt a telefonom. Mérgesen nyúltam az éjjeli szekrény felé ahol a kis masina zörgött. Mikor már a kezemben tartottam meglepetten vettem észre, hogy Danielle neve villog a kijelzőn. Először megdörzsöltem a szemem, hogy nem-e álmodom majd a zöld gombra kattintva felvettem.
- Szia. – köszöntem bele félénken.
- Szükségem van rád! – zokogta a telefonba az én szemeim pedig elkerekedtek.
- Negyed óra múlva ott vagyok. – mondtam és leraktam a telefont majd magamra rángattam egy szürke melegítőt és a kocsimhoz futottam.
Az sem érdekelt, ha valamelyik fiú meghallja. Ösztönszerűen cselekedtem. Az autóba pattantam és már úton is voltam Danielle-hez. A szívem a torkomban dobogott. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat vagy hogy mi zaklatta fel ennyire.
A házuk elé érve kiszálltam és gyors léptekkel az ajtóhoz mentem, majd csengettem. Nem sokat kellett várnom, mert az ajtó rögtön kinyílt. Danielle sírástól vörös szemeivel találtam magam szemben. Határozottan beléptem és reflexszerűen magamhoz öleltem. Bár nem tudtam, hogy mi lehet a baj, úgy éreztem, hogy elsőnek ez segít neki a legtöbbet. Egy ölelés.
Arcát a nyakamba fúrta, kezeivel szorított és fájdalmasan zokogott fel újra. Annyira rossz volt így látni. Az én szememből is kicsordult pár könnycsepp. Sosem bírtam, ha más emberek előttem sírnak, főleg, ha olyanok akik közel állnak hozzám.
Óvatosan a kanapéhoz tereltem és amikor leültünk kezeim közé vettem arcát.
- Mi történt Dani?
- Megcsalt… - suttogta meggyötörten és újabb könnyek szöktek szemeibe.
- Mi van? – kiáltottam fel.
- A stúdióban összefutott egy lánnyal és… és… két órája szakított velem. – mondta erőtlenül, mire én felpattantam és az ajtó felé trappoltam.
- Megölöm. – gondolkodtam hangosan.
- Kérlek Brooke! Ne csinálj semmit! Inkább maradj itt velem. Kérlek. – nézett rám könyörgően.
- Rendben. – sóhajtottam megadóan és visszafordultam.
Visszaültünk a kanapéra és némán néztük egymást. Meg akartam szólalni, de nem mertem. A csend egyáltalán nem volt kínos, mégis úgy éreztem, hogy beszélnünk kellene.
- Miért engem hívtál? – kérdeztem tőle halkan azt, amire az első pillanattól kezdve kíváncsi voltam.
- Úgy éreztem, hogy te vagy az aki igazán megértene. – mosolyodott el halványan én pedig viszonoztam. Újra csend. – Figyelj… - kezdett bele, de nem találta a szavakat. – Én… sajnálom, amiért nem álltam melletted. Én csak… haragudtam rád.
- Megértem, ezért nem kell bocsánatot kérni. Hidd el, én még jobban haragszok magamra. – sütöttem le a szemem.
- Tényleg, mi a helyzet veletek?
- Mi lenne? Semmi… - motyogtam. – De most nem is miattam vagyunk itt. Holnap ha hazaérek megölöm Liam-et. – tereltem el a témát, mert a sebek még nem gyógyultak be és soha nem is fognak.
- Ne csinálj semmit, kérlek! Még a végén azt hiszi, hogy én fordítalak ellene. – mondta és éreztem, hogy nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy ismét elsírja magát.
- Na jó, talán megölni nem fogom, de azt nem várhatod el, hogy szó nélkül elmenjek a dolgok felett. – néztem komolyan a szemébe. – Amúgy meg Eleanorral összefogunk, és jól helyre rakjuk a csajt. – kacsintottam rá és próbáltam picit viccelődni. Büszkén húztam ki magam, amikor egy őszinte mosolyt tudtam csalni az arcára. – Gyere, próbáljunk meg aludni. – hessegettem fel a szobájába.
Másnap reggel szinte egyszerre keltünk fel Daniellel. Reggeliztünk utána neki tánc próbára kellett mennie, mondván, hogy „az legalább valamennyire eltereli a figyelmét” én pedig haza indultam. Remélem az összes fiú fent van. Vagy legalább Liam legyen. Megemlegeti, amit tőlem kap az biztos. Bár nem akarok eldurvulni, mert megígértem Daniellenek.
Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt. Danielle gyönyörű és egyszerűen képtelenség nem szeretni. Kíváncsi vagyok ki lehet az a csaj, aki miatt ezt tette, de hozzá is lenne egy-két lányhoz nem illő szavam.
Berontottam a házba ahol, az összes fiú a nappaliban xboxozott. Szikrázó szemekkel trappoltam be a helyiségbe és tekintetem Liamre keveredett, aki még mindig elvolt mélyülve a játékba.
- Hé, Liam! Mikor akarod bemutatni a barátnődet? – kérdeztem tőle gúnyosan. Ekkor mindenki egy emberként merevedett meg Liam kezéből pedig kiesett a maréknyi popcorn, amit épp a szájába akart tömni kijelentésem előtt.
- Te meg… - mondta halkan, de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.
- Áh, hogy honnan tudom? Tudod Danielle tegnap este zokogva hívott fel. Még is hogy a francba képzelted? – emeltem fel a hangom.
- Fogalmam sincs, jó? Csak megtörtént. – vált az ő hangja is hangosabbá.
- El sem hiszem, hogy ezt tetted… - néztem rá annyira megvetően amennyire csak tudtam.
- Pedig te is megtetted. – hallottam meg Zayn gúnyos hangját Liam háta mögött.
Ez volt az a pillanat, amikor a szívemben mintha egy kést forgatnának és utána pedig kitépték volna a helyéről. Mély levegőt vettem és visszakényszerítettem kitörni készülő könnyeimet. Nem szabad sírnom! Erős vagyok! Bíztattam magam.
Megfordultam és a házból kiérve csak futottam és futottam. Tíz perce rohanhattam, amikor éreztem, hogy valaki megállít és szorosan átölel. Felnéztem rá és Harry aggódó tekintete volt velem szemben. Az enyémekbe ismét könny szökött, de ezeket már nem tudtam féken tartani. Maguktól indultak le az arcomon és koppantak a betonon. Harry ismét átölelt én pedig szorosan bújtam hozzá.
- Nem szabad elgyengülnöm… - suttogtam alig hallhatóan.
- Nem mindig csak azért sírunk, mert gyengék vagyunk, hanem azért, mert túl sokáig maradtunk erősek. – mormolta a hajamba miközben a hátamat simogatta.
- Mikor lettél te ilyen bölcs? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Valahol mélyen mindig is rejtőzött egy ilyen érzelmes és mindent tudó énem. – vigyorgott rám.
- Nagyon mélyen rejtegethetted eddig. – motyogtam és megtöröltem a szemem.
- Köszi, édes vagy. – mondta sértődötten. – Na és most Brooke Carter Horan, elég a siránkozásból és indulás haza! – mutatott a hazafele vezető utcára.
- Akárhová csak ne haza kérlek! – néztem rá könyörgően. – És ne hívj Carternek! Tudod, hogy utálom a második nevem.
- Akkor megyünk a Mekibe, Carter. – kacsintott rám, mire én csak játékosan beleboxoltam a vállába…