- Zayn kérlek! – kiáltottam utána, de hiába. – Ne tedd ezt! – suttogtam erőtlenül és sírva a térdemre estem.
Hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak és éreztem, ahogy végig folynak az arcomon. Idegesen a hajamba túrtam és mikor a végére értem vettem észre, hogy pár jó nagy hajcsomót tartok a kezembe.
Próbáltam felállni és utána futni, megmondani neki, hogy „én nem az a fajta lány vagyok”, de még mielőtt ezt megtehettem volna rájöttem, hogy már rég az vagyok. Megtettem, amit nem kellett volna és most muszáj a következményekkel számolnom.
Hangokat hallottam a szomszéd szobából. Zayn kikelését és a fiúk csitítgatását. A szemem még jobban megtelt könnyekkel és kezdett egyre jobban elnehezülni. Egyre közelebb jártam a sötétség felé, szinte már mást nem is láttam csak homályos világosabb foltokat. Két kar fonódott körém és ölelt át. Nem tudtam, hogy ki az, csak szorosan hozzábújtam. A póló vagy ing, tudom is én mi volt rajta, teljesen elázott könnyeimtől.
Isten tudja mennyi idő múlva sikerült annyira megnyugodnom, hogy már csak reszkettem, de a szemem már kiszáradt a sok sírástól. Felnéztem és homályosan láttam, hogy Niall néz rám. Mintha egy picit könnyes lett volna a szeme. Aggódó tekintettel fürkészett, de én csak bámultam rá. Próbált felhúzni, de megtántorodtam, mert elkezdtem émelyegni. Szédültem és a fejem is hasogatott.
- Gyere, menjünk fel a szobádba. – suttogta kérlelően. Erőtlenül bólintottam és hagytam, hogy maga után vonszoljon.
- Nem akarom elveszíteni… - motyogtam magamnak folyamatosan. Igazából magamban beszéltem és nem akartam, hogy Niall meghallja, de túl jó füle volt ehhez. Bezzeg, amikor kellene akkor pedig semmit nem képes meghallani.
- Nem fogod elveszíteni. Csak időre van szüksége, hogy lenyugodjon. – fogta arcom a kezei közé és bátorítóan rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, de csak egy vicsorítás féle grimasz lett belőle. – Menj aludni, szükséged van rá! – sétált el velem az ágyig, s amikor már betakarózva feküdtem, ki akart menni, de megragadtam a karját.
- Nem maradnál itt velem? – néztem rá könyörgően. Kérésemen elmosolyodott és bebújt mellém, majd átölelt.
- Nagyon szeretlek Hugi. – suttogta a fülembe.
- Én is téged… én is téged… - makogtam, amikor a szemeim már lecsukódtak, még éreztem, hogy ad a fejem búbjára egy puszit és ez után teljes képszakadás.
*Másfél hét múlva*
A táskámban kutattam a mobilom után és a kezembe akadt egy kis kártya. Alaposabban megvizsgáltam és láttam, hogy ez azé a fickóé, aki belém jött a kávézóban. Thomas Morgan. A neve mellett ott volt a telefonszáma és maga a cég neve. Egy modell ügynökség volt. Én modell? Őrültség. De muszáj megpróbálnom, egyrészt mert legalább elvonja a figyelmemet az itthoni dolgokról, másrészt pedig keresek én is egy kis pénzt, mivel eddig Niall tartott el. Itt az ideje, hogy változtassak a dolgon.
Bepötyögtem a számot és tárcsáztam. Kicsöng, kicsöng, kicsöng majd sípol és bekapcsol a hangposta. A francba már, hogy miért nem tudja felvenni?!
- Jó napot, Brooke Horan vagyok… a lány akinek névjegy kártyát osztogatott. Szeretnék majd megbeszélni egy találkozót, ha még áll az ajánlat. Hívjon vissza, amint megkapta az üzenetet. – mondtam és kinyomtam a telefont.
Lementem a konyhába egy kávét inni, mivel rajtam kívül senki nem volt ott így ismét egyedül ücsörögtem és szürcsölgettem a kávémat, ahogy már sokszor az elmúlt másfél-két hétben. Sokszor vagyok egyedül. Egyedül Niall és talán Harry szokott velem társalogni. Nick azóta sem hívott én pedig nem akarom őt háborgatni. A fiúk azt mondták, hogy adjak nekik időt. Hát időm, mint a tenger… Danielle és Eleanor nem hajlandóak beszélgetni velem.
Utálom magam, azért amit tettem, de az Isten szerelmére csak egy csók volt! Semmit nem jelentett és ezt senki nem veszi észre. Úgy csinálnak mintha a fél várossal lefeküdtem volna. Igen, hibáztam. Nem kellett volna, nagyon nem. Főleg Nickel, de megtörtént és nem tudok mit tenni ellene. Most viselem a következményeit. A telefonom csörgése rázott ki gondolatmenetemből.
- Haló? – szóltam bele.
- Helló, itt Thomas Morgan. De inkább csak Tom. Szóval láttam, hogy hívtál. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mikorra lenne jó?
- Ma délután? – kérdeztem bizonytalanul.
- Oké, akkor mondjuk 3-kor a kedvenc kávézómban! – ezután még lediktálta a kávézó nevét, majd sietségre hivatkozva lerakta.
Sokkolva bámultam magam elé. Valószínűleg beállok modellnek… vagyis szerintem majd csak beugrok egy-két csaj helyett, ha azoknak valami dolguk akad vagy megbetegednek. Képtelenség, hogy valaki engem akarjon például egy reklámba, egy fotózáson, újságon vagy akár a kifutón. Legmerészebb álmaimban sem merem elképzelni.
A találkozóig az időt Twitterrel és zenehallgatással töltöttem el. Amikor úgy éreztem, hogy ideje készülődnöm a fürdőbe vonultam és fogat mostam, majd feldobtam egy alapsminket. A szobába érve tudtam, hogy mit akarok felvenni. Egy szűk világos csőfarmert, egy kicsit elegánsabb hatást keltő krémszínű garbós pulcsit és egy barna magas sarkú bokacsizmát vettem elő. A hajamat csak kifésültem és hagytam, hogy hullámos tincseim a vállamra omoljanak. Felkaptam a táskám, beledobtam a kulcsom, mobilom és a pénztárcám, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
- Hova csípted ki magad ennyire? – kérdezte Liam gyanakodva. Végre hozzám szólt!
- Állásinterjúra. – feleltem egyszerűen.
- Hogy hova? – kapta rám a tekintetét Lou is rögtön. Halványan elmosolyodtam.
- Majd jövök! – zártam le a témát és beültem a kocsiba.
A kávézó előtt álltam és az ablakból láttam, hogy a férfi már bent ül az egyik asztalnál. Nagyon féltem, de ugyanakkor megvárakoztatni sem akartam, így egy határozott mozdulattal beléptem az ajtón, amit egy kis csilingelő hang jelzett. A férfi felém kapta a tekintetét és mosolyogva biccentett, hogy menjek oda. Lassan odalépkedtem és amikor elé értem felállt és kezet nyújtott.
- Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott rám.
- Én köszönöm a lehetőséget. – mondtam a szokásos sablonszöveget.
- Látom az arcodon a zavartságot. Azt szeretnéd tudni, hogy mit ajánlok, igaz? – nézett rám elkomolyodottan.
- Igen, valahogy úgy…