Elmajszolgattuk a hamburgerünket majd mégis csak haza kellett mennünk, mert eszembe jutott, hogy nekem ma még fotózásom is lesz. Mikor elértünk a ház elé, félve mentem el az ajtóig majd végül magam mögött hagyva Harry-t, feltrappoltam a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Úgy döntöttem, hogy mielőtt elmegyek, letusolok az úgysem fog ártani. Becsoszogtam a fürdőbe és megengedtem a vizet és levettem a ruháimat. A biztonság kedvéért hajat is fogok mosni. Óvatosan beálltam a tus alá és élveztem, ahogy a langyos vízcseppek egymás után szánkáznak végig testemen. Mióta nem minden oké itthon, azóta utálok fürdeni, mert mindig akkor van időm gondolkodni, néha az egész nap visszatartott könnyeket is fürdés közben szoktam kiengedni. Legalább mondhatom azt, hogy a szemembe ment a sampon vagy ilyesmi hülyeséget ki tudok találni.
Őrülten hiányzik Zayn és úgy érzem, hogy nem fogom sokáig bírni. Két héttel ezelőtt feltettem egy maszkot, ami csak közömbösségemet mutatja és nem engedi, hogy kimutassam, ha elgyengülök. Ma viszont még is sikerült. Ahogy meghallottam rekedt, mély hangját a szívem sebesen kezdett el dobogni, még akkor is, ha nem épp pozitív ténnyel állított szembe. Nem azért futottam el és sírtam el magam, mert hisztizni volt kedvem, hanem azért, mert fájt az igazság. Mi jogon vetem én meg Liamet, amikor én is ugyanezt csináltam? És fájt, hogy pont Ő vágta ezt a fejemhez, olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon vágott volna.
Közel állok ahhoz, hogyha még egyszer meglátom, akkor a nyakába vetem magam és addig el sem engedem, amíg meg nem kér rá. Hiányzik, hogy átöleljen, hogy megcsókoljon. A puszta jelenléte hiányzik, a gyönyörű szemei és féloldalas mosolya. Álljak oda elé és mondjam, hogy „Hiányzol, kérlek bocsáss meg!” ?! Ez lenne a legegyszerűbb és legésszerűbb is, de valahogy a gyávaságom és a büszkeségem gátolt meg ebben. Gyáva vagyok, félek a reakciójától és az elutasítástól. A büszkeségemre pedig nem tudok normális indokot adni. Rossz tulajdonság. Akármennyire is próbálom megtörni a hülye makacs fejem, nem megy.
Egy ideig még álltam a víz alatt, egy-két könnycseppet is megengedtem magamnak majd kiszálltam és magam köré csavartam a törölközőt. A fiúk elvileg nincsenek itthon, mert fotózásra és interjúra mentek, ezért lementem a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét. Pont kész is lesz, mire a hajamat megszárítom. Fel akartam nyúlni egy pohárért, amikor a még vizes lábam megcsúszott és sikeresen ráestem a csuklómra. Fájdalmasan felszisszentem és összeszorítottam ajkaimat, hogy ne hagyja el őket egy fájdalmas nyögés. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el káromkodni, mert szerintem azt még a szomszéd városban is hallották volna.
Hirtelen a bejárati ajtó kicsapódott, én pedig igyekeztem feltápászkodni, több-kevesebb sikerrel. A törülközőt igyekeztem nagyjából megtartani magam körül, és amikor megkapaszkodtam a konyhapultba megláttam, hogy ki jött haza.
- Őőő, bocs csak Liam itthon hagyott valamit és engem neveztek ki csicskának. – forgatta meg a szemeit, majd rám kapta a tekintetét. - Hát te meg mit csináltál? – nézett rám ijedten és rögtön hozzám sietett. Ez meg mit csinál? Nem kéne aggódnia értem.
- Semmi bajom. – suttogtam és próbáltam leengedni a karom, de ekkor a fájdalom belenyilallt. Igyekeztem semmi féle hangot kiadni ezért csak összeszorítottam a szemem és tűrtem.
- Hát nem úgy látom… - mondta halkan és halványan elmosolyodott. – Na, gyere Királylány! – és felkapott a karjaiba, mint ahogy a menyasszonyokat szokták, amikor belépnek a szobába ahol a nászéjszakát töltik.
A törülközőm egy picit meglazult, mire én sietősen kaptam utána az ép kezemmel, miközben fülig vörösödtem. Nem mintha nem látott volna meztelenül, de ez most nem olyan helyzet volt. Mikor beértünk a szobámba lerakott az ágyra, én pedig ülő helyzetbe tornáztam magam. Ő állt, így fel kellett rá néznem. Nem bírtam meg, hogy ne tegyek fel egy kérdést.
- Zayn, miért csinálod ezt? – kérdeztem óvatosan.
- Nem csinálok semmit. – próbáltam elkapni a tekintetét, de elfordította a fejét. Lemondóan sóhajtottam és álltam a gardróbom elé. – Majd este megbeszéljük. – felelte halkan és kiment a szobából.
Lelombozva magamra rángattam egy farmert és egy fehér pulcsit. Nem öltöztem ki, úgyis ott kapok majd ruhát nem? A fürdőbe mentem és gyors megszárítottam a hajam és ezzel késznek nyilvánítottam magam. Lebaktattam a lépcsőn és magam mögött bezárva az ajtót, a kocsiba vágódtam.
Megérkeztem a megadott címhez és idegesen szálltam ki az autóból. Belépve az épületbe a recepcióhoz mentem. Egy kedvesnek tűnő barna hajú lány ült a pult mögött és éppen valamin nagyon dolgozott.
- Elnézést! – szólaltam meg halkan. Hirtelen felpillantott rám és felfestette arcára a mindennapi mosolyát.
- Miben segíthetek?
- Thomas Morgannel van találkozóm, egy fotózásról lenne szó és ezt a címet adták meg… - hadartam el amikor megszólalt mögöttem az említett.
- Brooke! Örülök, hogy eljöttél. Alig várom már a fotózást. – mondta. Karon ragadott és elkezdett húzni.
- Hát még én… - motyogtam, de olyan hangerővel, hogy ne hallja meg.
A smink és fodrász szobának elnevezett ajtó előtt álltunk meg. Kitárta előttem és nagyon tetszett a látvány. Egy tágas vörös szoba volt, szürke fotellal, a szoba közepén pedig egy óriási asztal díszelgett tükörrel együtt. Az asztalon mindenféle sminkcuccok és hajápolással kapcsolatos szerek sorakoztak. Remélem, nem akarják azt mind rám kenni! Lehet, hogy elmenne a kedvem a modelkedéstől egy életre.
- Na Brooke drágám, Ő itt a mi profi sminkesünk Amanda. – mutatott egy fekete hajú harmincas éveiben járó nőre, aki kedvesen mosolygott vissza rám. – És a mesterfodrászunk Sebastian. – itt pedig egy korombeli szőke srácra nézett, aki szintén mosolygott. Hogy lehet az, hogy körülbelül alig lehet húsz éves, de már mesterfodrásznak nevezik? Biztos érti a dolgát. – Ahogy megbeszéltük! – nézett rájuk Tom jelentőség teljesen, majd otthagyott minket.
Szégyenlősen intettem nekik és halványan elmosolyodtam, ők pedig megfogták a kezem és az asztalhoz húztam. Amikor Sebastian véletlenül picit erősebben meghúzta a kezem halkan felszisszentem, amit észre is vettem.
- Jaj, sajnálom! – nézett rám aggodalmasan.
- Semmi baj, kutya baja, csak reggeli baleset volt és még kicsit érzékeny. – mondtam mire ismét elvigyorodott.
Lenyomtak a székbe és elkezdték a munkát. Amandának roppant érzéki keze volt, éreztem, hogy szeret mindent a legapróbb részletig kidolgozni és ez tetszett. Sebastian szintén nagyon finoman dolgozott. Ha tehettem volna szerintem simán el tudtam volna aludni. Már ha hagyták volna…
- És hogy találkoztál Tommal? – kérdezte Amanda miközben a szememet babrálta.
- Egy kávézóban belém jött, végig nézett rajtam és ideadta a névjegykártyáját. – mondtam lazán és rántottam egyet a vállamon.
- Tipikus. – kacagott fel, mire nekem is mosolyoghatnékom volt.
Nem tudom meddig próbáltak belőlem fényképezhető embert faragni, de nekem olyan volt mintha fél óra alatt kész lettünk volna, pedig lehet, hogy egy fél napba telt.
- Kész vagy! – csettintett egyet Seb én pedig kinyitottam a szemem.
A számat eltátottam, mintha nem is magamat látnám. Ajkaim lilában pompáztak, a szemeim pedig feketén voltak. A hajam borzos volt, de még is volt benne valami rendszeresség. Óvatosan megérintettem az arcom mire Amanda játékosan rácsapott a kezemre.
- El a kezekkel! Még a végén elbaszod a mesterművem. – vigyorgott rám, amit én is viszonoztam.
A szobába Tom lépett be és amikor meglátott teljesen megmerevedett, majd ajkai széles mosolyra húzódtak és tovább húzott egy másik szobába. Még utoljára visszapillantottam Amandára és Sebastianra és eltátogtam egy „köszönöm”-öt, ők pedig csak mosolyogva bólintottak egyet. Egy másik szobához értünk, ami pedig olyan volt, mint a gardróbom csak ezerszer nagyobb és sokkal jobb cuccokkal volt megtömve.
- Szia kislány, Rick vagyok. – lépett elő egy fiatal srác a ruha halomból. Magamban száz százalékosra kijelentettem, hogy meleg.
- Szia, Brooke vagyok. – fogtam vele kezet.
- Ez itt a te ruhád! – emelte fel a kezében lévő fekete ruhát és a mellette lévő fekete szőrös mellényt.
Először kicsit féltem a ruhától, de amikor tíz perc múlva megláttam magam elszállt minden kételyen és büszkén forogtam. Tom szólt, hogy ideje menni, mert kezdődik a lényeg, azaz a fotózás.
Beállítottak a fehér háttér elé és folyamatosan diktálták, hogy mit csináljak, ezzel próbált segíteni a fotós. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Próbáltam mindent beleadni, szorgalmasan követni az utasításokat, de az is lehet, hogy erőltetetnek fog látszani vagy ki tudja. A gép csak kattogott és kattogott. Olyan volt, mintha több ezer képet csinált volna.
Az egész fotózás órákon át tartott, kint már besötétedett. Rettentő fáradt voltam, legszívesebben összeestem volna, de talán még ahhoz sem volt kedvem. Odabotorkáltam a laptophoz ahol Tom és a fotós nagyban értekeztek. Ez volt az a pont, amikor beszartam. Az arcukról nem tudtam kiolvasni, hogy most akkor sikerült teljesítenem vagy pedig mehetek haza és többet ne is lássanak.
- Gyere ide Brooke, nyugodtan. – mosolygott rám kedvesen Tom. Ajaj…
- Mi a helyzet? – kérdeztem bizonytalanul.
- Csak kiválogattuk a legjobb fotóidat, ami elég nehéz meló volt, mert mindegyik fantasztikusan sikerült. – vigyorgott, mire én óriásit sóhajtottam és egy hatalmas kő esett le a szívemről…