Sziasztok!
Szeretnék előre is Boldog Újévet kívánni minden egy kedves olvasómnak, vagy aki éppen betévedt ide :) Sok sikert 2012-re mindenkinek! A fejezet remélem tetszik. :) Puszi xoxo
Mikor felkeltem a fejem borzalmasan lüktetett. Pár másodperc múlva észrevettem, hogy valaki átölelt és a nyakamban szuszogott. Kinyitottam a szemem és Zayn feküdt mellettem. Annyira ártatlannak tűnt, amikor aludt. A szívem összeszorult és a szemem elhomályosodott a feltörni készülő könnyektől. Nem érdemlem meg. Túl jó hozzám. Szörnyű vagyok. Több millió lány mit meg nem adna érte, én meg elszúrtam az egészet és el fogom veszíteni. Ez az egy gondolat kattogott a fejemben. El fogom veszíteni. Már pedig el kell neki mondanom, mert nem vagyok képes még a szemébe is hazudni. El fogom veszíteni… el fogom veszíteni… el fogom veszíteni…
Másra sem tudtam gondolni. A szívem továbbra is össze volt szorulva. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el zokogni, ezért óvatosan kibújtam az öleléséből és a fürdőszobába mentem. Ott leültem a hideg csempére és azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. El kell neki mondanom. De mégis hogy? És, ha megkérdezi, hogy miért akkor mit mondjak neki? Hisz én sem tudom! Istenem, miért kellett ezt tennem?! Kétségbeesetten szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, hogy megnyugodjak. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok visszaaludni és később fogok ezzel foglalkozni.
Próbáltam észrevétlenül bebújni a takaró alá, sikertelenül. Zayn elkezdett mocorogni és résnyire kinyitotta a szemét.
- Valami baj van? – kérdezte rekedtes hangon. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, így azt mondtam, ami elsőnek eszembe jutott.
- Csak eszembe jutott Ashley megint… De már jól vagyok. – mosolyogtam rá halványan. Oké, ekkora paraszt én sem lehetek. A barátnőm emlékével védem az ostoba képemet? Egyre mélyebbre kezdek süllyedni és már nem sokáig bírom.
- Már jobb helyen van. – suttogta és gyengéden megcsókolt, ezután pedig magához ölelt és pár perc múlva légzése egyenletessé vált, tehát elaludt.
Mondom én, hogy nem érdemlem meg. Szorosan bújtam hozzá és próbáltam nem sírni. Beszívtam férfias illatát és teljesen elbódított. Már nem akartam aludni. Ki akartam élvezni ennek az éjszakának minden pillanatát. Csak nézni akarom és ölelni, mert van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakám vele, mivel holnap el akarom mondani neki.
Félek. Minden porcikám reszket a látványtól, amit magam elé képzelek. Mérges lesz, rettentő mérges. Lehet, hogy megtámadja Nick-et, engem pedig elküld a világ végére. Bár a legrosszabb még sem ez lenne, hanem az, ha csak néz maga elé és egy szót sem szól. Inkább kiabáljon, csak ne legyen csendben, csak mondjon valamit.
Másnap reggel úgy keltem fel, hogy Zayn mellkasába fúrtam a fejem. A hajam simogatta tehát ébren van. Nem mertem kinyitni a szemem. Féltem a szemébe nézni. Egyébként meg nem is tudnék rendesen a szemébe nézni. Elkezdtem mocorogni, így észrevette, hogy már én sem vagyok ébren.
- Mióta játszod, hogy alszol? – nevetett fel.
- Csak pár perce. – motyogtam és közben reszkettem, bár próbáltam abbahagyni, mert nem akartam, hogy Zayn ezt észrevegye.
- Sikerült vissza aludnod az éjszaka? – kérdezte, mire én értetlenkedtem magamban, míg végül leesett.
- Igen, hála neked. Köszönöm. – suttogtam, ő pedig csak felhúzott maga mellé. Fejem felemelte, így muszáj volt a szemébe néznem. Próbáltam rendezni a vonásaimat.
Elmosolyodott és megcsókolt. Csípőmet átkarolta én pedig az ölébe ültem. Mikor végigkarmoltam a hátán, jólesően felsóhajtott, én eközben nem hagytam békén. Szenvedélyesen faltam ajkait, szinte már téptem, ez persze nem volt ellenére. Úgy csókoltam, mintha az életem múlt volna rajta.
- De kis telhetetlen vagy… - kuncogott fel és visszahúzott magához, ezután pedig szenvedélyes órákat töltöttünk együtt. Az utolsókat.
Miután sikerült rendbe szednem magam, lesétáltam a konyhába és vettem elő tejet meg gabonapelyhet. Pár falatot ettem, de ezután elment az étvágyam. Nem bírtam enni. Inkább kávéra volt szükségem. Kinyitottam a konyhaszekrényt, de kávénak nyoma sem volt így el kellett volna sétálnom a boltba, de kitaláltam, hogy mivel a kis kávézó közelebb volt, inkább onnan hozok.
Mikor beléptem a kávézóba rögtön a pult felé iramodtam és elvitelre kértem hét kávét. A pultos lány kedvesen rám mosolygott és elkezdte csinálni a rendelésemet. Eközben elkezdtem bámészkodni és ekkor egy férfi meglökte a vállam. Nem tudtam mire vélni, de utána láttam, hogy a telefonjával babrált és valószínűleg véletlen volt.
- Elnézést, nem szándékos volt! – szabadkozott, eközben jól szemügyre vett.
- Semmi gond, bár az jobban zavar, hogy így bámul… - motyogtam gúnyosan.
- Itt a névjegyem, olvassa el a szöveget és két héten belül hívjon! – kacsintott rám és elsietett.
Értetlenül néztem utána, de eközben a kávém kész lett így csak a táskámba vágtam a névjegykártyát és miután fizettem hazasétáltam.
Már a kávémat szürcsölgettem, amikor a többiek megjelentek. Niall rögtön lecsapott a kávéra a csapat másik része pedig nyugodtam emelte le őket az asztalról és huppantak a kanapéra. Én is követtem őket, de próbáltam Nick-től és Zayn-től is minél távolagg ülni, így Harry mellett kötöttem ki, aki vigyorogva fogadta, hogy mellé ülök.
Körülbelül három vagy talán négy filmet is megnéztünk, közben a többiek jóízűen beszélgettek én pedig próbáltam a háttérben maradni. A térdem felhúztam és ráhajtottam a fejem. Az este egyre jobban közeledett, tehát Nick-nek is mennie kell. Nem akartam, hogy elmenjen. Itt hagy a semmiben. Ha kiderül, hogy mit csináltunk Zayn-t is elveszítem és a barátaimat. Már elképzeltem magam előtt a fiúk utálkozó tekintetét és a lányok lenéző pillantását.
Hét órakor kint álltunk az állomáson, ugyanis Nick, ha kell, ha nem mindig busszal utazik. Mindenkivel lepacsizott és összeölelkezett, amikor megérkezett a busz. Én kicsit távolabb álltam ezért halványan mosolyogtam rá és intettem neki egyet. Ő visszaintett és felszállt a buszra. A fiúk hátranéztek és nem értették, hogy miért nem búcsúztam el tőle rendesen, amikor elvileg az én legjobb barátom. Pillantásukat kerülve fordultam meg és indultam vissza a kocsihoz. Ekkor megéreztem, hogy valaki megragadja a karomat.
- Mi volt ez az előbbi? – kérdezte Zayn értetlenül.
- Majd otthon. – motyogtam és tovább mentem.
Amikor a kocsi lefékezett a házunk előtt éreztem, hogy innen nincs visszaút. El kell mondanom neki. Bevonultunk a házba és a fiúk mintha megérezték volna, hogy most nincs rájuk szükség elvonultak. Megálltam a nappali közepén és mélyeket sóhajtottam. A szívem őrült tempóban kezdett verni és a gyomrom, mintha bukfencezett volna. A szemem csukva volt, a tenyerem pedig rettenetesen izzadt. Zayn egy fél méterrel előttem állt meg.
- Szóval…? – kérdezte tétován.
- Én… én… - makogtam zavartam, miközben a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Brooke, halálra ijesztesz. – mondta kétségbeesetten.
- Nem tudom, hogy hogy történt. Fogalmam sincs, de… - itt nagy levegőt vettem. – Megcsókoltam Nick-et. – ekkor felnéztem rá és a szeméből semmit nem tudtam kiolvasni, csak csalódottságot, dühöt és mérhetetlen fájdalmat. Azokból a csillogó barna szemekből egy pillanat alatt eloltódott minden fény. Az én szemem könnybe lábadt.
Tíz perce állhattunk mozdulatlanul, mikor már nem bírtam tovább és megszólaltam. Ettől féltem, hogy nekem kell megszólalnom. Hogy csöndben lesz, és semmit nem mond majd.
- Mondj valamit kérlek! – könyörögtem neki zokogva, amikor már semmit nem láttam a könnyeimtől. Továbbra is csend volt. – Bármit! Csak kérlek, szólalj meg! – sírtam tovább.
- Emlékszel még az „én jobban szeretlek” harcokra? – kérdezte közömbösen.
- Igen… - suttogtam megtörten és nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani.
- Úgy néz ki, hogy tényleg én nyertem… - vágta hozzám ridegen és dühösen kivonult a szobából.