Másnap reggel feltűnően jó kedvűen keltem. Lehet, hogy az előző este eseményei miatt. Mikor megjelentek a fejembe az emlékek akaratlanul is elmosolyodtam. Egy pillanatra akartam becsukni a szemem, hogy egy jó nagyot beleszippantsak a levegőbe, de mielőtt ez megtörtént Harry rontott be a szobámba és rajtam kötött ki.
- Kelj fel kicsilány, meglepi vár az ajtóban! – üvöltötte a fülembe.
- Kérlek Harry, csak öt percet még! - húztam magamra a párnát, de ő nem tágított. Lekapta rólam a takarót és a lábamnál fogva kezdett húzni. Próbáltam ellen állni, de nem nagyon jött össze, mert hirtelen felkapott a vállára.
- TEGYÉL LE! HARRY! NEM MONDOM TÖBBSZÖR! – ordítottam és a hátát vertem mind a két kezemmel. Lecipelt a lépcsőn és mindenki ott állt. – Ez meg mire volt jó? – kérdeztem durcásan, majd Lou arrébb állt és megláttam. Egy hete nem láttam, de már hiányzott! Istenem, de jó volt újra látni! – Nick! – szaladtam és a nyakába vetettem magam. Könnyeimmel küszködve fúrtam az arcom a nyakába.
- Te is hiányoztál Nyuszi, de mindjárt megfulladok. – nevetett fel.
- Nyuszi?! – vonta fel a szemöldökét Zayn. Ránéztem Niall-re aki gyorsan kapcsolt.
- Mióta az eszemet tudom Nyuszinak szólítja, ne kérdezd miért! – emelte fel védekezően a kezét.
- Még én magam sem tudom, miért neveztem el így, de azóta már rajta maradt. – kuncogott Nick és megpuszilta a homlokom én pedig szorosan hozzábújtam. Ezután leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni.
- És minek köszönhetjük látogatásodat? – kérdezte Niall.
- Miatta jöttem! – utalt Nick rám komoly hanggal és átölelte a vállam.
- Kösz haver… - morogta Niall csalódottan.
- Te idióta tudod, hogy miattad is jöttem. Nehogy el hidd már, hogy csak a kis méregzsák hiányzott! – röhögött fel Nick és vele együtt mindenki. Viccesen beleboxoltam a vállába.
Az egész délelőttöt együtt töltöttük a kanapán ücsörögve és szórakozva. Délben elhatároztam, hogy főzök valamit a fiúknak. Belenéztem a hűtőbe és a saját speciális pizzámnál maradtam, amit én fejlesztettem ki. Úgy láttam, hogy minden van a hűtőben. Elővettem, ami kellett és hozzákezdtem. Miközben készítettem a kaját a fiúk felszabadult beszélgetését és nevetését hallgattam, néhol pedig én is belemosolyogtam azokba, amiket mondtak. Mikor a szószt akartam elkezdeni észrevettem, hogy a paradicsomszószt nem vettem elő. Kutattam a szekrényben és végül meg is találtam. A legfelső polcon. Király, és most ezt hogy szedem le a 165 centimmel? Pipiskedve próbáltam elérni, bár nem nagyon jött össze, de nem adtam fel. Lépteket hallottam magam mögött, de nem igazán érdekelt.
- Segítsek? – kérdezte unottan a hang, amitől féltem.
- Nem kösz, megoldom. – utasítottam el és rápillantottam.
- Látom… - motyogta és gúnyosan elvigyorodott.
- Figyelj, menj vissza a nappaliba engem pedig kerülj el, ha normálisan hozzám sem tudsz szólni, megértetted? – fordultam teljesen felé.
- Mert ha nem megyek vissza akkor mit fogsz csinálni? Nem sok mindent tudsz. – mondta önelégültem. – Egyébként meg úgy beszélek veled, ahogy megérdemled. – mondta megvetően, én pedig úgy éreztem mintha kés forgatnának a hasamban és a mellkasomban. A könnyek ellepték a szemem és éreztem, hogy nem sokáig tudom őket fékezni.
- Menj ki a konyhából. Kérlek. – suttogtam összetörten és egy pillanatra, de csak egy pillanatra valami megbánásféleséget láttam a tekintetében. Ezután visszakerült a szokásos maszk, amit azóta visel mióta ideköltöztem. Hova lett az a Zayn, akit én fél évvel ezelőtt megismertem? Miért kellett úgy viselkednie akkor és miért csinálja most ezt? Rám sem nézve kisétált a konyhából, mire az én testem rázkódott a sírástól.
Körülbelül öt perc néma zokogás után feleszméltem, hogy nekem ebédet is kéne csinálnom így a konyhapulthoz állva próbáltam folytatni a főzést ezzel is elterelve a figyelmemet az előbb történtekről, de nem igazán sikerült, inkább még jobban elmélyültek a gondolataim.
Vajon mi történhetett félévvel ezelőtt, ami így megváltoztatott mindent? Fogalmam sincs, hogy mit csináltam rosszul. Mindig is kedveltem Zayn-t. Imádom a humorát, a mosolyát, a hangját. Mindent imádok benne. És ez a baj. Nem lenne szabad. Egyrészt, mert ott van Aston, nagyon jól éreztem magam tegnap és a csók is isteni volt, de nekem hiányzott belőle a kémia, tudjátok a szikrák, amik más emberek számára szemmel látható meg amúgy fogalmam sincs, hogy is állunk most Aston-nal. Hogy mi van közöttünk? Fogalmam sincs. A tegnap este után meg főleg nem tudom. Másrészt pedig azért sem szabadna szeretnem, mert csak fájdalmat okoz semmi mást. Ahogy rám néz, süt a tekintetéből, hogy szívből utál és ez jobban fáj bárminél főleg, hogy az okát sem tudom! Legalább meg tudnánk beszélni, de az sem megy, mert úgyis csak veszekednénk, aminek értelme nincs. Mondjuk, ha ezt tovább folytatja, akkor biztos, hogy ki fog belőlem törni és érzem, hogy már nem sokáig tudom magamban tartani a kérdéseket és a velük együtt járó fájdalmat.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor már a pizza nagyban a sütőben volt. A nappaliig nem voltam hajlandó elmenni, így megálltam a konyhaajtóban és nekidőltem az ajtófélfának. Onnan figyeltem a fiúkat, akik észre sem vettek. Hirtelen Nick elkezdte a levegőt szaglászni majd felém pillantott és szeme éhesen csillogott.
- Ismerős illatok. Csak nem a saját pizza? – kérdezte izgatottan.
- De-de. – mondtam vigyorogva reakciója láttán.
- Egy pillanat. Saját pizza? És Te! – mutatott rám. – Mióta tudsz te főzni? – kérdezte Niall miközben furcsán méregetett. Normális esetben megsértődtem volna, de tudtam, hogy fél év alatt rengeteg minden történt így nem tudhatott róla.
- Sok mindenről lemaradtál bátyus! – mosolyogtam rá kedvesen. Az illatokból ítélve kész a pizza és a konyhába sietve óvatosan kivettem a sütőből. Felszeltem és mindenkinek raktam egyet a tányérjára. Mikor kiértem mindenki izgatottan várta az eredményt. Leraktam a dohányzó asztalra a tányérokat ahonnan ők rögtön el is vették.
- Te nem eszel? – kérdezte Lou csodálkozva.
- Nem, nem vagyok éhes… - nem akartam megemlíteni, hogy mi vette el az étvágyam. – De ti egyetek nyugodtan és jó étvágyat!
Kíváncsian vártam a reakciójukat és boldogan nyugtáztam, hogy a pizzám ismét sikert aratott.
- Istenem, Brooke ez isteni! – vigyorgott rám teli szájjal Liam, mire a többiek is helyeslően bólogattak és tovább falatozgattak, Nick pedig csak jólesően evett. Ő már hozzászokott ehhez, hisz minden héten csinálnom kellett neki. Az ebédet a csengő hangja zavarta meg, amire mindenki felfigyelt…