Kézen fogva sétáltunk a hosszú londoni utcákon. Olyan furcsa érzés volt, de mégis valamilyen megmagyarázhatatlan melegséggel töltött el. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Min mosolyogsz? – kérdezte kíváncsian Aston, mire én csak boldogan felemeltem összekulcsolt kezeinket. Láttam, hogy leesett neki, hogy min gondolkodtam. A szeme felcsillant. Kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor mik járnak abba a helyes kis fejében. Néha azt kívánom, bárcsak olyan gondolatolvasó lennék, mint Edward… Jézus, Brooke te menthetetlenül hülye. Szörnyedtem el saját magamon.
- Meg is érkeztünk. – ébresztett fel Aston kedves hangja elmélkedésemből. Észre sem vettem, hogy így eltelt az idő. Ránéztem a kis kávézóra és rögtön beleszerettem. Már kívülről is látszott rajta, hogy nem az a túlcsicsázott hely, hanem olyan „egyszerű, de nagyszerű”. Pont nekem való és úgy éreztem, hogy nem utoljára járok itt. Aston kinyitotta előttem az ajtót, majd a karomnál fogva gyengéden behúzott. A kávézót belülről is imádtam. Annyira harmonizáltam a natúr színek a bútorokkal, hogy érezhető volt, amint a szeretet és a nyugalmat sugározza az egész hely. Egyszerűen feltöltődés volt ide belépni. Leültünk egy asztalhoz és először Astonnal csak mosolyogtunk egymásra. Nem volt szükségünk szavakra. Ez a varázs viszont hamar elillant, amikor az összes pultos lány körénk gyűlt.
- Bocsánat, hogy zavarunk, de kérhetnénk egy-egy autógrammot és képet? – kérdezte az egyik szégenlősen. Aston zavartan pillantott rám, mire én megértően bólintottam. A fiúk közelébe már hozzászoktam az ilyenekhez.
- Persze. – válaszolt nekik és felvette a szokásos műmosolyát. Miközben készítette az aláírásokat és képeket a szőke hajú lány szemmel láthatóan flörtölt vele. Elég csúnyán ránéztem, de egyáltalán nem zavartatta magát. Aston rám nézett és észrevette, hogy valami bajom van. Pár másod perc múlva le is esett neki.
- Sajnálom lányok, de mint látjátok nem egyedül vagyok. Szóval valaki vegye fel a rendelést és utána pedig sziasztok! – kérlelte őket elképesztően szexis hangon, de még is határozottan. A legtöbbjük megértően tovább állt, az egyik felvette a rendelést, mire a szöszi még mindig dühöngött. A válaszom számára egy óriási elégedett mosoly volt. Végre nyugodtan tudtunk beszélgetni.
- És eddig milyen itt? – kérdezte mosolyogva.
- Imádom Londont és a fiúk sem készítettek ki szóval eddig nagyon jó! – feleltem neki boldogan.
- Ennyire szörnyűek tudnak lenni? – nevetett, és féloldalas mosolyától legszívesebben elolvadtam volna.
- El sem tudod képzelni mennyire. Tegnap előtt este elmentem futni és arra mentem haza hogy Lou Harry-vel a hátán rohangál, mint egy elmebeteg, Liam rózsaszín kötényben sütit süt a bátyám pedig Justin Bieber-t énekelt. Először legszívesebben letagadtam volna őket de utána inkább maradtam a sírva röhögésnél. – áradoztam neki és az emlékképek megjelentek előttem így elnevettem magam. Ő is elkezdett nevetni, de abba sem bírta hagyni. Én erre egyre jobban nevettem. Elég furcsa látvány lehetett, amit műveltünk. A végére azon nevettünk, hogy a másik nevet.
- Gyönyörű vagy amikor nevetsz. – bókolt és ismét elővette a jól ismert féloldalas mosolyát.
- Köszönöm. – suttogtam és éreztem, hogy az arcom színt változtatott.
Az egész napot együtt töltöttük. A kávézó után elmentünk a legközelebbi parkba, ahol szintén nagyon jót szórakoztunk. Viszont haragudtam is rá, mert az az idióta belerakott a szökőkútba, de a nyakába kapaszkodva őt is magammal rántottam. A helyi játszóteret is megszálltuk és úgy hintáztunk mint két önfeledt gyerek. Már sötétedett és úgy döntöttem, hogy haza megyek.
Aston ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, én pedig készségesen elfogadtam ajánlatát. Hazafele is kézen fogva sétáltunk. Láttam, hogy elgondolkodott valamin.
- Mi jár a fejedben? – kérdeztem kíváncsian és ránéztem.
- Az, hogy amikor a fiúkról meséltél Zayn-t mindig kihagytad… - mondta halkan. Meglepődésemben megszorítottam a kezét és a szám széle is fájdalmasan megrándult.
- Erről még nem akarok beszélni, oké? Amint eljött az idő, mindent elmondok. – mondtam neki bizonytalanul, de ő hál’ istennek megértően bólintott. Az út hátralévő részét némán tettük meg, de jól esett a csend. Egyáltalán nem volt kínos. Már csak azt vettem észre, hogy megérkeztünk a házunk elé.
- Köszönöm a mai napot, nagyon jól éreztem magam. – fordultam felé és őszintén rámosolyogtam.
- Én köszönöm, hogy eljöttél. – suttogta és közelebb hajolt. Ki simított egy tincset az arcomból, közben éreztem, hogy a lehelete birizgálja a bőrömet. Ajkai már súrolták az enyémeket és ez volt az a pont, amikor elvesztettem az eszem. Nyaka köré fontam a karom és közelebb húztam magamhoz, ám ő sem tétlenkedett. Abban a pillanatban a derekamat fogta és szorosan simult hozzám. Ajkaink először csak ízlelgették egymást, majd az enyémek elnyíltak ezzel utat engedve nyelvének, ami érzéki táncba kezdtek az enyémmel. A fránya levegőhiány miatt el kellett válnunk egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte és zihálva próbáltunk levegőhöz jutni. Ismét két keze köré fogta az arcom és visszahúzott magához egy gyengéd és rövid búcsúcsókra.
- Jóéjt! – suttogta, majd elengedett és elindult.
Fogalmam sincs, hogy meddig bámultam távolodó alakját, mire feleszméltem és elindultam a ház felé. Benyitottam és kivételesen síri csönd várt rám, bár a konyhában égett a villany, így levettem a cipőmet és beljebb mentem, hogy megnézzem ki van ott.
- Na, milyen volt a randi? – hallottam a gúnyos kérdést. Megláttam Zayn-t a konyhapultnak dőlve épp kakaót szürcsölgetett.
- Mit érdekel az téged? – vágtam vissza felvont szemöldökkel. Költői kérdésnek szántam, így a válasza sem érdekelt. Felbattyogtam a szobámba és mikor megláttam az ágyam, olyan szintű fáradtság tört rám, hogy nemhogy zuhanyozni, de még átöltözni sem volt energiám. Ruhástól huppantam bele az ágyacskámba és nem kellett két perc, engem már elnyelt a csodás álomvilág…