Az összes gondolat kimenekült a fejemből. Csak ő volt és én. Senki más. Az sem érdekelt, ha a fiúk itt ólálkodnának valahol. Semmi nem számított. Mikor felmérte a helyzetet mohón kapott ajkaim után. Csókja olyan érzelmeket indított bennem, amiket már régóta elfojtottam és úgy éreztem, hogy nem voltam ezzel egyedül, ami akaratlanul is megmosolyogtatott. Óvatosan hozzásimultam, ami kiverte nála a biztosítékot. Kicsit erősebben megszorította a derekam, ami normális esetben nagyon fájt volna, de most nem foglalkoztam vele, ehelyett belenyögtem csókunkba és dús hajába túrva húztam magam közelebb hozzá. Keze a derekamról a pólóm alá kalandozott, erre ismét egy halk sóhaj hagyta el a szám. Minden érintése tűzként perzselte a bőröm és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Többet és többet akartam, de sajnos csalódnom kellett. Zayn gyengéden elhúzódott és vágytól csillogó szemmel nézett elgyötört arcomra. Ez a pár centi távolság is fájdalmat okozott. Egy szót sem szóltunk. Féltem, hogy ha mondok valamit elrontom ezt a pillanatot, márpedig az az utolsó dolog, amit tennék. Továbbra is csak néztük egymást, elvoltunk merülve egymás tekintetében. Keze még mindig a pólóm alatt volt, és amikor kihúzta őket onnan le kellett hunynom a szemem, nehogy ismét rávessem magam. Mikor kinyitottam láttam, hogy enyhén elmosolyodott. A félmosoly, amibe beleszerettem, most megjelent az arcán és bármit megadtam volna, hogy mindig csak ezt láthassam. Szóra nyitotta a száját és féltem attól, amit mondani fog…
- Hiányoztál. – mondta és kifújta bent tartott levegőjét. A szívem óriásit dobbant, viszont az eszem nem volt megelégedve. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna és ott csókoltam volna, ahol csak érem, de az eszem pedig azt súgta: Ha hiányoztál neki, miért tette és mondta azokat? És az eszemnek igaza volt, de nem mondtam semmit. Megfogadtam, hogy ezt a pillanatot nem rontom el. Lesz még idő megbeszélnünk ezt, úgyhogy a szívemre hallgattam. A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, amit ő megmosolygott ezután szorosan megölelt én pedig arcomat a nyakába fúrtam. A bejárati ajtó nyitódását hallottuk és hirtelen szétrebbentünk. Fülig vörösödve öntöttem magamnak a vizet, amiért eredetileg jöttem Zayn pedig a nappaliba menekült.
- Brooke, Zayn! Merre vagytok? – kiabálta Lou.
- Konyha! – kiabáltam és velem egyszerre Zayn is.
- Nappali. – válaszolta, én pedig jót mosolyogtam.
- Hál’ istennek! Azt hittük kinyírjátok egymást, amíg a boltban vagyunk. - sóhajtott fel drámaian Liam, mire én elnyomtam a vigyort… még hogy kinyírni? A fiúk mögött megláttam Nick-et. Szóval velük ment. Jelen pillanatban hálát adtam az Égnek, hogy senki nem hallotta a veszekedést, egyrészt mert elég borzalmas volt, másrészt pedig akkor tuti nem történt volna meg, az ami. Nick látta az arcomon, hogy valami történt, ami nem feltétlenül rossz és biccentett a fejével jelezve, hogy én még tartozok neki egy magyarázattal, de ehelyett én bevetettem azt, ami mindig beválik.
- Nem vagytok éhesek? – kérdeztem mire öt hangos ’Igen’-t kaptam. Elvigyorodtam, mikor ránéztem Nick-re. Tudtam, hogy a fiúk mindig képesek enni és ezzel sikerült kimentenem magam a magyarázkodás alól. Legalábbis pár órára biztosan. – És ha már boltban voltatok, akkor mit hoztatok? – kérdetem Niall-re nézve.
- Hát… tudod… az úgy volt, hogy… véletlenül leragadtunk a csokiknál és a gumicukroknál és mást elfelejtettünk venni. – felelte lesütött szemekkel. Szemforgatva kaptam fel a táskám és a cipőm, de Niall beszólt.
- Ne forgasd a szemed! Tudtommal még mindig én vagyok az idősebb! – húzta ki magát büszkén. Hát igen, Niall és anya szerint apától örököltem a szemforgatósdit. Rossz szokás, de már hozzászoktam.
- Édes drága bátyám, fizikailag lehet, de szellemileg nem hiszem! – kacsintottam rá és elindultam a boltba. Még jó, hogy nincs olyan messze, így gyalog is tudok menni.
- Megyek veled! – ragadta meg az alkalmat Nick. Nemár! Basszus, ezt nem fogom megúszni.
- Nem kell, köszi. Egyedül is menni fog! – feleltem neki mosolyogva.
- Kezd sötétedni, szóval ragaszkodom hozzá! – válaszolt határozottan. Ez ellen már nem mertem hadakozni. Előbb-utóbb úgyis túlesnénk ezen a beszélgetésen.
Kiléptünk a házból és a bolt felé vettük az irály. Két percig sétálhattunk némán, amikor megszólalt. Francba! Pedig már kezdtem reménykedni, hogy mégsem hozza fel a témát.
- Szóóóóval, mi történt? – kérdezte megnyújtva az ’ó’ betűt.
- Semmi. Mi történt volna? – kérdeztem bizonytalanul a járdát bámulva.
- Nyuszi, ezt maximum akkor veszem be, ha a szemembe is tudod mondani. Megálltunk és felemelte a fejem. – Na? – nézett rám válaszomat várva, nekem pedig egy hang sem jött ki a torkomon. Imádom, hogy pont ilyenkor hagy cserben az agyam. – Gondoltam. – válaszolt helyettem is sejtelmesen vigyorogva. Elfordultam tőle és tovább sétáltam, ő pedig jött utánam továbbra is vigyorogva.
- Te meg mit vigyorogsz? – kérdeztem durcásan.
- Imádom, hogy nem bírsz nekem hazudni. – kuncogott önelégülten. Beértünk a boltban és minden soron végigmentem, mire kitaláltam, hogy sütök nekik francia palacsintát. Lepakoltam a cuccokat a kosárba és a kasszához siettem, eközben Nick úgy követett, mint egy pincsikutya.
Mikor hazafele indultunk már teljesen sötét volt. Kicsit megrémisztett, így végülis örültem neki, hogy Nick velem jött, mert szerintem a boltban éjszakáztam volna vagy odarendeltem volna a kocsit és hazahozattam volna magam. Az út további részén Nick nem feszegette a témát. Mintha magától rájött volna, hogy mi történt. Mikor hazaértünk a fiúk a nappaliban voltak és a TV-t nézték.
- Brooke! Légyszi siess a kajával, mert kilyukad a hasam. – nyögött fel fájdalmasan Lou, mire én kuncogva a konyhába vonultam és hozzákezdtem.
A tésztát kezdtem csinálni és mikor az megsült szeltem bele banánt és szórtam bele fahéjat. Az illata nagyon jó volt és mertem remélni, hogy a srácoknak is ízleni fog. Felszeleteltem és most hét tányérra raktam mindenkinek. Most én is enni fogok, mivel szerencsére senki és semmi nem vette el a kedvem még az evéstől is. A palacsinták tetejére öntöttem egy kis vanília öntet, mert szerintem így sokkal finomabb és feldobja az ízét. Mikor beléptem a nappaliba az összes fiú kiéhezett tekintettel nézett rám. Mindenkinek oda adtam a kajáját és letelepedtem közéjük. Vagyis Zayn mellé, mert már csak mellette volt hely. Nem tudom, ezt direkt csinálják?! Igazából nem érdekel.
Elkezdtünk enni és láttam a fiúkon, hogy számukra megváltás, hogy kész lett a kaja. Harry teli szájjal megszólalt.
- Hogyan hálálhatjuk meg, hogy főzöl ránk? – nézett rám teljesen komolyan. Oké, ezekbe mi ütött? Megszállta őket a kis angyal? Fél évvel ezelőtt is naponta én főztem rájuk, de egy ilyen kérdést egyikkőjük sem tett fel. Hirtelen valami eszembe jutott.
- Lou, Liam! Holnap hozzátok el Eleanor-t és Danielle-t! Légyszi! Ezt kérem cserébe. – néztem rájuk nagy boci szemekkel. Először meglepődtek, de utána mosolyogva egymásra néztek és beleegyezően bólintottak, mire én izgatottan kihúztam magam és folytattam az evést…