Sziasztok! Áh, kezdem úgy érezni, hogy túl sűrűn hozom a fejezeteket, de annyira elkapott az ihlet és nem bírom kivárni, hogy később rakjam fel. :') Mint ahogy ígértem kezdődnek az izgalmasabb dolgok szóval jó olvasást és remélem tetszeni fog! Puszi xoxo
"Mi ütött belénk..?" - Brooke
A fiúk már elmentek az interjúra és Eleanor is haza ment Daniellel. Pont kész lettem a készülődéssel és Aston-t vártam. Meghallottam a csengőt és rögtön az ajtóhoz szaladtam.
- Szia! – köszöntem mosolyogva, ő viszonozta a gesztust és elindultunk.
Az utat teljes csöndben tettük meg, míg végül odaértünk a kis kávézóba. Bementünk és ugyanahhoz az asztalhoz ültünk le, mint legutóbb.
- És mi történt veled akkor amikor épp… tudod, nem nagyon beszélgettünk? – kérdezte bizonytalanul, mikor már a kávénkat szürcsölgettük.
- Hát, történt ez meg az… - próbáltam hárítani a dolgot.
- Zaynnel sikerült rendeznetek a dolgok?
- Igen, szerencsére sikerült. – mosolyogtam rá halványan.
- Nem volt valami meggyőző. – nevetett fel.
- De, tényleg sikerült. Csak olyan furcsa veled erről beszélni… - motyogtam.
- Sajnálom, ha valami olyasmit kérdeztem…
- Nem, semmi olyat nem kérdeztél, amit nem lehetne megválaszolni csak, mint mondtam… furcsa. – mosolyogtam rá ő pedig visszamosolygott rám.
- És nálad valami lány? – húzogattam a szemöldököm viccelődve.
- Hááááát… - húzta el a szót, mire én a kávémat visszaköptem a csészébe Aston pedig csak felnevetett.
- Szóval van! – néztem rá elkerekedett szemekkel és a végén pedig elmosolyodtam.
- Talán. – kacsintott rám.
- És hogy hívják? – kérdeztem tőle.
- Naominak. – vigyorgott és látszott rajta, hogy tényleg tetszik neki az a csaj.
- És hol ismerkedtetek meg? – faggattam tovább.
- Egy clubban, de mi ez vallatás? – nevetett fel hangosan.
- Sosem tudhatod. – nevettem én is vele.
Átbeszélgettük a délutánt és szerencsére sikerült mindent átbeszélnünk. Beszéltem vele Zayn-ről és tökre együtt érző és megértő volt. Csak azt nem értem, hogy akkor mire volt a nagy balhé és a harag? Bár állítása szerint csak rossz érzés volt és igazából sosem haragudott maximum 2-3 órán át, de utána már csak a büszkesége tartotta vissza.
Aston hazakísért és mikor beléptem csak Nick volt még otthon, aki épp tévézett. Leültem mellé és fejemet a vállára hajtottam. Már körülbelül fél órája nézhettük a filmet, amikor Nick magához ölelt.
Hiányzott már ez a kis jelenet.
- Rég voltunk már valahol is csak ketten… - nevettem fel.
- Hát igen. Otthon sokszor voltunk egyedül. De már megszoktam. – mosolyodott el, de azután elkomolyodott.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
- Holnap este megyek haza… - motyogta lehajtott fejjel.
- Micsoda? – kiáltottam fel hisztérikusan és kibújtam öleléséből. – Ezt mégis mikor akartad elmondani? – néztem rá mérgesen.
- Olyan boldog voltál, nem akartam elrontani. – mondta, nekem pedig könny szökött a szemembe. Két keze közé vette az arcom, ezzel kierőszakolta, hogy a szemébe nézzek. – Hé, mindennap beszélünk majd. Ott a telefon meg a Skype. És amúgy is, amilyen gyorsan tudlak, meglátogatlak. Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem. – mosolygott rám halványan.
- Úgy fogsz hiányozni… - suttogtam alig hallhatóan és könnyeim megállás nélkül elkezdtek folyni.
- Te is nekem Nyuszi, hidd el. – susogta közel az arcomhoz. Talán túl közel is volt.
Leheletét egyre közelebbről éreztem. Tudtam, hogyha most nem állítom le akkor megtörténik a baj, de nem volt erőm hozzá. Egyszerűen túlságosan gyenge voltam. Ajkait megéreztem az enyémeken. Gyengéden kóstolgatott, mire az enyémek elnyíltak ezzel bebocsátást engedve nyelvének. Kezemmel átkaroltam a nyakát és még közelebb húztam magamhoz.
Még is mit csinálok? Amint felfogtam a helyzetet rögtön eltoltam magamtól. Zavarodottan néztem a szemébe és látszott rajta, hogy ő sem érti, hogy mi történt közöttünk.
- Nick…
- Sajnálom. – nézett mélyen a szemembe.
- Ezt nagyon nem kellett volna… mi ütött belénk? – suttogtam kétségbeesetten.
- Fogalmam sincs, én csak… áhh! – túrt idegesen a hajába. – Nagyon sajnálom! – nézett rám és láttam, hogy tekintete fátyolos.
- Nincs mit sajnálnod. Ketten kellettünk hozzá. – mondtam és kivonultam a konyhába.
Rádőltem a konyhapultra, szememet pedig ellepték a könnyek. A szám megrándult és éreztem, hogy nem bírom már sokáig. A szívem egyre gyorsabban vert. Megcsaltam. A gondolatra úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Undorodtam magamtól. Hogy tehettem ezt? Hogy lehetek ekkora idióta? Éjjel-nappal Nickel vagyok és eddig sosem éreztem arra késztetést, hogy megcsókoljam vagy visszacsókoljak. Miért most tettem amikor minden rendben volt? Simán élhetném a felhőtlen életemet a szerelmemmel és a barátaimmal, na meg a bátyámmal. Minden tökéletes lenne erre én szokás szerint elszúrok valamit. Mindig mindent elrontok. Semmire sem vagyok jó. Egy kész csődtömeg vagyok.
Mérgemben óriásit belevágtam a gránit konyhapultba. Az sem érdekelt, hogy mennyire fáj. Legszívesebben felsikítottam volna, mert biztos, hogy eltört. Ehelyett csak lerogytam a földre és
kezdetét vette a néma zokogás.
Testemet a sírás rázta, mikor valaki felhúzott a földről és az ölébe kapott. Nem tudtam felfogni a körülöttem folyó eseményeket, így már csak azt vettem észre, hogy valaki lefektet az ágyba. Az illatot ítélve Nick volt. Arcomat a párnámba fektettem és álomba sírtam magam…