Elnézve az embereken ismét sikerült rájönnöm, hogy
sokszor vagyok magányos mostanában és, hogy mennyire hiányoztak már a fiúk, a
hülyeségeikkel együtt. Egy kislányt néztem, ahogy körbe-körbe szaladgál, közben
hosszú, szőke fürtjeit lobogtatta a lágy szellő. Az égre nézve láttam, hogy az
eső elvonult északabbra, így elkerülve London ezen területét. Megkönnyebbülten,
halkan felsóhajtottam. Megláttam egy csapat lányt, akik felszabadulva
csacsogtak, s ekkor nekem is eszembe jutottak a lányok. Danielle, Eleanor, Maya
és Cassie. Hihetetlenül hiányoznak, még Maya is pedig vele nem ápoltam olyan
bensőséges kapcsolatot, mint a többiekkel.
Egy újabb nagyobb szél támadt, ami hajamat az arcomba
fújta, testemet pedig teljesen átjárta hűvösség, mire én reflexből húztam össze
magamon még jobban a kabátot. Lehajtott fejjel ültem a padon, a gondolataimba
merülve. Mélyeket lélegeztem, s fülem mögé simítottam az arcomba lobogó
tincseket.
Teljes csend volt a parkban, csak néha-néha hangzott fel
egy felszabadult gyermeki kacaj, vagy a szülők szólongatása, esetleg kutyák
csaholása. Gondolat menetemet egy apró kis ujjacska zavarta meg, ami a térdemet
kopogtatta. Ahogy felnéztem, egy tengerkék szempárral találtam magam, s egy
édes mosollyal, amit az arcon lévő gödröcskék még édesebbé tettek.
-
Segíthetek valamiben? – mosolyodtam el kedvesen.
-
Ugye te vagy Brooke Horan? – kérdezte, s itt-ott
beleselypített a betűkbe.
-
Igen. – bólintottam. – És te ki vagy?
-
Angel. – válaszolta. Ennél gyönyörűbb nevet
talán nem is adhattak volna neki, pontosan illett angyal arcához.
-
Gyönyörű neved van Angel.
-
Ha nagy leszek, olyan leszek, mint te. – mondta mosolyogva,
nekem pedig teljesen ellágyult a szívem, szemeim pedig könnyek fedték. – Te olyan
szép vagy. Sokszor látlak az újságban. – somolygott továbbra is.
-
Te nem leszel olyan, mint én. – simítottam végig
puha arcán, ő pedig elszomorodott. – Sokkal jobb leszel nálam. – kijelentésemre
arca felragyogott.
-
Csinálunk egy képet? Anyukám ideadta a
fényképezőgépet.
-
Persze. Na, gyere! – csaptam térdemre, hogy
üljön oda. Rögtön odapattant én pedig kezembe vettem a gépet, s elkészítettem a
képet. Megnéztük, hogy jó lett-e, ekkor az anyukája hangját hallottuk meg.
-
Angel, ideje haza menni. – a kislány arcáról
lefagyott a mosoly, ami engem is elszomorított.
-
Ne szomorkodj, még biztos találkozunk. –
kacsintottam rá. – Menj! – bólintottam fejemmel az anyukája felé.
-
Szia Brooke. – nyomott egy nagy puszit az
arcomra és boldogan szaladt vissza édesanyjához, aki egy hálás mosolyt küldött
felém, én pedig eltátogtam, hogy „Semmiség.”
Hihetetlen, hogy egy kislány mosolya és pár édes mondata
képes volt feldobni, a már alapból szörnyű napomat…
***
A kedvenc kávézómban üldögélve, a cappucinomat
kortyolgattam, és az ablakon kifele bámultam. Az emberek kezdtek hazafele
szállingózni, az utcák is egyre jobban üresedtek. Valószínűleg a vihar
meggondolta magát és úgy döntött, hogy csak lecsap az én drága városomra is,
aminek nagyon nem örültem. Imádtam Londont, de az esőt viszont annál jobban
utáltam. Miután végeztem a cappucinóval elhatároztam, hogy hazafele veszem az
irányt, mielőtt még útközben kap el a vihar. A meleg kávézóból kilépve
kellemetlenül érintett a szél hideg érintése. Ismét összehúztam magamon a
kabátot, kezeimet pedig zsebembe dugtam.
Áldottam a megérzéseimet, amikor végre a bejárati ajtónál
álltam, ugyanis pont akkor kezdett el szakadni az eső, mintha leszakadt volna
az ég. A kulcsot elforgatva a zárban, beléptem a lakásba, s feloltottam a
villanyt. A látvány, ami fogadott villámcsapásként ért. Mindenem szanaszét
volt, minden kis apró fiók ki volt forgatva, a dekoráció szétbombázva. Az egész
ház romokban volt. A szívem egyik pillanatról a másikra váltott tízszeresen
gyorsabb sebességre, míg levegőm a tüdőmben rekedt, amikor megfordult az első
gondolat a fejemben: Mi van, ha még itt van az, aki ezt okozta? Egyáltalán ki
képes ilyenre és miért tette? Mit vétettem ellene?
A táskámban rögtön a telefonomat kezdtem keresni, ami
persze mindig ilyenkor tud legalulra kerülni. Amikor szükségem van rá,
egyfolytában eltűnik. Sikeresen megtaláltam, s pár másodperc gondolkodás után a
rendőrséget hívtam, akik azt mondták, hogy öt-tíz perc és megérkeznek a
kiküldött emberek. Ezután ismét elgondolkodtam, s amikor szemeim könnybe
lábadtak rájöttem, hogy szükségük van rájuk, így Niall számát kezdtem keresni,
bár alig láttam valamit könnyeimtől.
Kicsöng, kicsöng, kicsöng. Vedd már fel!
-
Mi van? – morogta a telefonba. Tehát még mindig
haragszik a délelőtti dolgok miatt.
-
Szükségem van rátok. – suttogtam a telefonba, s
eközben egyre több könnycsepp gördült le arcomon.
-
Azonnal ott vagyunk. – s rögtön bontotta a
vonalat.
***
Tíz percen keresztül mászkáltam a házon kívül, s eközben
bőrig áztam. Nem tehettem róla, nem mertem bemenni a házba, féltem, hogy még
mindig van ott valaki, aki ártani akar nekem. Harry kocsija és a rendőrségé
szinte egyszerre gördült be a bejáróra. Ahogy megláttam Niall aggódó arcát,
elkezdtem futni, s addig meg sem álltam, míg karjaiban nem találtam magam.
Ahogy megéreztem ölelő karjait magam körül a zokogás kitört belőlem. Krokodilkönnyek
csordultak végig arcomon, mellkasom pedig egyeletlenül emelkedett, egész testem
rázkódott.
-
El tudod mondani, hogy mi történt? – tolt el
magától, arcom pedig két keze közé vettem.
-
V-valaki be-be-betört. – dadogtam, s közben
testem tovább remegett. Újra magához ölelt, ekkor egy mély hangot hallottam.
-
Jó napot hölgyem, Roven százados vagyok. Van
olyan állapotban, hogy elmondja, mi történt? – kérdezte tapintatosan, mire én
bizonytalanul bólintottam, s Niall karjaiban maradva igyekeztem mindent
elmondani, ami megragadt bennem.
A rendőr bólogatott és minden egyes szavamat leírta. A
fiúk eközben aggódva méregettek, - még Zayn is – miközben én még mindig Niall
karjaiban próbáltam nyugalomra lelni, bár sehogy sem jött ez az érzés. Még
mindig teljesen előttem van, ahogy belépek a házba és semmi mást nem látok,
csak a felfordulást.
-
Be kéne mennünk a házba és segítenie kéne, hogy
kiderítsük, mi hiányzik. – kérte az egyik tiszt, mire én kibújtam bátyám
öleléséből és a rendőrt követve beléptem a házba.
A földszint minden szögletét átnéztük, de semmit nem
láttam, ami eltűnt volna. Pénzt sem pedig az egyik táskám a konyhapultra volt
rakva, amiben benne volt az egyik bankkártyám nem kis összeggel. A rendőrök
szerint a tettes nem a pénzre hajtott, hanem számára annál sokkal értékesebbre.
Értetlenül követtem őket tovább, s a szobámba érkeztünk. Végig néztem a
helyiségen, s a szekrényem középső fiókján megakadt a tekintetem. A kis fiók
teljesen ki volt húzva. Sietve szaladtam oda, amikor pedig megláttam, hogy
teljesen üres, elfehéredtem. Az egész ügy világossá vált számomra, de ez mégsem
okozott felüdülést.
-
Észrevett valamit, hölgyem? – kérdezte a rendőr,
amikor ránéztem.
-
Itt voltak fényképek. – nyökögtem, ő pedig
értetlenül nézett rám. – A volt barátommal voltunk rajtuk. – szemöldököt ráncolt.
Tehát még mindig nem érti. – Mond magának az valamit, hogy One Direction és az,
hogy Zayn Malik? – kérdeztem, miután egy nagy levegőt vettem, s kifújtam.
-
Persze, a lányom nagy rajongójuk, Zayn pedig a
félig arab srác, nem? – kérdezte nemes egyszerűséggel, ekkor jelentőségteljesen
néztem rá, arcáról pedig eltűnt az értetlenség, ehelyett szinte láttam, amint
megvilágosodik és rájön. – Szóval egy újságíró volt. Vagyis nagy
valószínűséggel.
***
A többi helyiség átnézése után a rendőrök tovább
vizsgálták a házat, míg engem kiküldtek, mondván, hogy eleget segítettem,
inkább menjek pihenni és majd hívnak, ha van valami eredmény. Ahogy megláttak a
fiúk, felém siettek és kérdésekkel bombáztak.
-
Ne csináljátok már, szétrobban a fejem! –
morogtam, mert időközben a fejem is elkezdett fájni. Talán az időjárás az, vagy
csak a sok sírás okozta.
-
De találtatok valamit, ami hiányzik? –
kérdezgetett továbbra is Louis.
-
Őőő, nem! – vágtam rá pici gondolkodás múlva.
Próbáltam hazudni, de nem sikerült, valamiért mindig észreveszik, amikor nem
mondok igazat, pedig sok helyzetben jól jönne, ha nem látnának belém.
-
Brooke! – szólt rám erélyesen Harry.
Felsóhajtottam.
-
Azok a képek tűntek el, amiken ketten vagyunk. –
néztem félve Zaynre, aki rögtön rám kapta a tekintetét, amik ijedten
csillogtak, arca pedig teljesen elsápadt. Nem bírtam tovább állni rémült
tekintetét, ezért lehajtottam a fejem és az cipőm kezdtem kémlelni…