-
Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Miért tartottad
meg azokat a képeket? – hallottam meg Zayn ideges hangját, mikor már a házukban
voltunk.
-
Remélem, most nem azt akarod mondani, hogy az
egész az én hibám. – vetettem rá egy mérges pillantást.
-
De igazából pont arra akarok kilyukadni! –
válaszolta egy kis hezitálás után, majd a konyhába vonult, Harry pedig utána.
-
Ne foglalkozz vele, csak sík ideg a történtek
miatt. – ölelt át Niall.
-
De bassza meg, még a végén az lesz, hogy én
törtem be a saját lakásomba és loptam el a képeket. – morogtam, s kibújtam
karjai közül.
Jól megszokott szobámba mentem, ahol még mindig minden
ugyanolyan volt, ahogy hagytam, mielőtt elköltöztem innen. Háttal ledobtam
magam az ágyba, s hangosan felsóhajtottam. Mondjam meg neki, hogy azért
tartottam meg a képeket, mert még valamennyire, sőt nagyon fontosak voltak
számomra? Rettentően fáj és dühít, hogy igazából engem okol a történtekért. Mit
teszünk, ha tényleg napvilágra kerülnek a képek? Semmi intim nem volt egyiken
sem, de mégis magán képek voltak, senki másokra nem tartoznak csak ránk… vagyis
kezdem úgy érezni, hogy most már nagyon ránk sem.
-
Hogy vagy Nyuszi? – jött be Lou a szobába, egy
halk kopogás után.
-
Túlélem. – ültem fel, s keserűen elmosolyodtam.
-
Milyen képek voltak azok? – próbált komoly
maradni, de a perverz fantáziája miatt ott bujkált egy mosoly a szája szélén.
-
Semmi olyan, amire te gondolsz. – forgattam meg
szemeim.
-
El is higgyem? – nevetett fel.
-
Két évvel ezelőtti képek is voltak, meg
tavalyiak. – sóhajtottam. – Nem tudom neked bebizonyítani, hogy nem volt semmi
olyan, mert szerintem azokat a képeket maximum az újságok címlapján fogod
látni. – húztam el a szám és ujjaimmal kezdtem játszadozni.
-
Megfogjuk találni a tettest. Bízz bennem! –
nyúlt állam alá és mélyen szemeimbe nézett.
-
Úgy legyen. – bújtam hozzá.
-
Szereted még, ugye? – kérdezte fülembe suttogva.
-
Micsoda? – tettem úgy, mint aki nem hallotta.
-
Jól hallottad. – mosolygott rám.
-
Ki nem állhat. – haraptam rá alsó ajkamra, mert
újra fejemben visszhangoztak bántó szavai.
-
Rosszul érzed. El sem hinnéd, hogy mennyit
szenvedett miután szakítottatok és csak magát hibáztatta, amiért beleegyezett
ebbe az amerikai útba. Napokig hozzá sem lehetett szólni, aztán rossz kedvét
más lányok kihasználásával próbálta csillapítani… - rázta meg fejét. –
sikertelenül. Nagyon szarul érintette, amikor újra látott.
-
Ezt Ő mondta, vagy csak a férfi megérzéseid
beszéltek belőled? – kérdeztem gúnyosan, ő pedig felnevetett.
-
Olyan mintha az öcsém lenne. Tudom, mit érez. –
komolyodott el, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, ekkor az ajtó résnyire nyitódott,
tekintetem pedig egy csillogó barna szempárral találkozott.
-
Bocs, ha megzavartam valamit. – morogta. – Niall
üzeni, hogy gyertek le, mert kitalált valamit.
Kibontakoztam Lou karjai közül, s a lépcső felé vettem az
irányt. Lassan leballagva megláttam az egész bandát a nappaliban ücsörögni.
Amint megláttak, sajnálkozóan néztek felém, de én elkaptam a tekintetem róluk.
Nagyon szar, ami velem történt, emiatt elég rosszul is érzem magam.
Kimerültség, düh és az izgalom, hogy megtalálják a tettest, egyszerre kavarog
bennem, de mégsem kértem a sajnálatukból. Ledobtam magamat a kanapéra, s
karjaimat összefonva magam előtt várakoztam arra, hogy Niall belekezdjen
mondani valójába.
-
Elmondanád végre, hogy mit szeretnél? –
fordultam felé egy gúnyos arckifejezés kíséretében.
-
Ja, persze. – kapott észbe. – Mivel mindannyian
tudjuk, hogy egy ideig nem mehetsz vissza a lakásodba, az jutott eszembe, hogy
visszaköltözhetnél ide.
-
Én? Ide? Soha! – vágtam rá rögtön.
-
Mi bajod van az itt lakással? Nem először lennél
itt. – értetlenkedett Lou, mire én megráztam a fejem és egy „Nagyon jól tudod,
mi a bajom.” nézést vetettem rá, s ekkor rögtön leesett neki is.
-
Ne rajtam múljon az egész. Képes vagyok egy
levegőt szívni veled. – morgott halkan továbbra is Zayn, vállat rántva.
-
Akkor ezt megbeszéltük. – csapta össze boldogan
a két tenyerét Niall és pont felállni készült, de megelőztem, elé léptem és
visszalöktem a fotelba.
-
Nem. Fogok. Itt. Maradni. – tagoltam neki
lassan. – Mit nem tudsz ezen felfogni?
-
Aludj még rá egyet. – veregetett vállba és
bevonult a konyhába, gondolom enni.
Szikrákat szóró tekintettel végig futattam a szemem a
többieken és végül morogva felvonultam a szobámba. Mindannyijuk nagyon jól
ismer, tudják, hogy nem fogom kibírni Zayn mellett, hogy nem tudok majd csak
úgy elmenni mellette. Tavaly sem sikerült, a kitartásom mostanra sem változott,
szóval most sem fog, az elkövetkezendő pár hétben, mivel akármennyire is menni
akartam, tudtam, hogy igazuk van. Nem mehetek vissza a lakásomba egy darabig, a
másik opció pedig egy hotel lenne, ami szintén nem előnyös az újságírók,
fotósok miatt. Órák, akár percek alatt kiszagolhatják, hogy hol tartózkodom.
Bármire képesek, ezt többször is volt alkalmam tapasztalni.
Jó hideg zuhanyt vettem, ami valamennyire kitisztította
elmém. A gerincemen végiggördülő cseppek rettentően jól estek. Behunyt szemmel
engedtem magamra a vizet, és vártam a teljes ellazulást. Amikor ez
bekövetkezett, elzártam a vizet, s törölközőbe tekerve nedves testem kiléptem a
sötét szobába, amit csak a hold halvány fénye világított meg. Felvéve
pizsamámat a takaró alá bújtam, aminek melege szokatlan volt a hideg zuhany
után. Szemhéjam ólomsúlyúnak éreztem, s pillanatokon belül álomba merültem…
***
-
Ki maga és
mit akart? – suttogtam a sötét alaknak, ami egy késsel közeledett felém, közben
mögöttem megpillantottam romokban lévő lakásomat.
-
Téged. –
morgott fel állatiasan az érces, mély hang, s egyre közelebb került hozzám.
Láttam, ahogy a kés
megcsillan a holdfény hatására és megéreztem sebesen dobogó szívemet. A pánik
egyre jobban kezdett az őrületbe kergetni, míg nem felsikítottam és kegyelemért
kiáltoztam, de az árny egyre csak közeledett. Térdre zuhanva ordítoztam
segítséget kérve, de senki nem jött. Csak ketten voltunk, mintha az egész világ
meghalt volna. A torkom kiszáradt, ekkor sikítozásom is abba maradt. Nem maradt
más, csak a síri csend. Az alak már előttem volt, reménytelenül néztem rá, s
amikor végig simította a kést a torkomon, egy utolsó sikítás hagyta el számat…
Saját sikoltozásomra keltem fel, s arra, hogy valaki az
ölében ringat. Homlokomon lassan végig gördült egy-egy izzadtság csepp. Egyik
karommal ringatómba kapaszkodtam, másikkal pedig mindig a fehér lepedőt
markoltam, ami elég viseletes lett. Légzésem zilált volt, levegőt is alig
kaptam, teljesen önkívületi állapotban voltam. Egyre több könnycsepp csorgott le
arcomon, s amikor megéreztem könnyeim sós ízét, hangtalan zokogásban törtem ki.
-
Shh, ne félj. Itt vagyok, nyugodj meg. –
hallottam meg a rekedt hangot, ahogy fülembe nyugtató szavakat suttog.
Meglepődtem, de jelenlegi állapotomban reagálni sem volt lélekjelenlétem. –
Csak egy álom volt.
-
F-fé-félek. – dadogtam, szaggatott levegővételem
miatt, s egyre jobban mellkasába fúrtam fejem, ahol már éreztem, hogy pólója
könnyeimtől volt áztatott.
-
Nem kell félned. Én megvédelek. – simogatta hajamat,
közben egy puszit nyomott a fejem búbjára.
-
Itt maradsz velem? – mondtam alig hallhatóan, de
Ő megértette.
Óvatosan ledöntött az ágyra, majd gondosan betakart, s
ekkor éreztem, hogy besüpped mellette az ágy, ezután meleg, erős karokat
éreztem magam körül, amik szorosan vontak magukhoz. Valamelyest sikerült
megnyugodnom, légzésem is helyre állt.
-
Köszönöm. – suttogtam, ekkor még jobban magához
ölelt, s így merültem el ismét az álmok világában, abban reménykedve, hogy
elfelejtem az előzőt…