A fotózás napján nagyon izgatott voltam. Örültem, hogy nem kellett New York-ig utaznom, de Tom szerint első és utolsó alkalom volt, hogy egy egész sereget hoztak ide nekem, szóval legközelebb én ülök repülőre értük. Már ha lesz legközelebb… Mármint, oké, a tesztfotózás jól sikerült, de mi lesz, ha annyira izgulni fogok, hogy a képek szörnyűen sikerülnek, és hiába van itt ez a sok ember, plusz Tom is kirakja a szűrömet.
Szegény fiúkat is egész reggel ezzel idegesítettem. Zayn próbált nyugtatgatni, amikor Harry kitalálta, hogy eljönnek velem és megnézik. Hiába győzködtem őket, hogy jól leszek és a jelenlétükkel csak még jobban zavarnák az egészet, határozottan tartották magukat az ígéretükhöz.
A kocsiban ültünk és útban voltunk a stúdió felé ahol a képek fognak készülni. Idegesen szorongattam Zayn kezét, ő pedig nyugtatásképpen egy apró csókot lehelt ajkaimra, de persze semmit nem segített vele.
Kiszálltunk a kocsiból és megálltam egy pillanatra. A térdem remegett és úgy éreztem, hogy nem sok hiányzik az ájuláshoz. Erőt vettem magamon és karon ragadtam Zaynt, majd belépkedve az épületbe fantasztikus látvány várt. Óriási tömeg tolongott mindenhol, csak smink cuccokat és fodrász eszközöket meg ruhákat lehetett látni mindenhol. Eltátottam a számat és úgy néztem körbe. Nyüzsgés volt és zaj. Mindenki beszélt valakivel és ide-oda rohangáltak.
- Szia Brooke! – hallottam meg egy mély hangot. Odafordítottam a fejem és Tom állt velem szemben. – Na, csukd be a szád, mert belerepül egy légy. Vagyis jelen esetben inkább egy hajlakkos flakonra számíthatsz. – vigyorgott jókedvűen. Ekkor esett le, hogy még mindig tátott szájjal bambultam, így gyorsan becsuktam. – Hát ti meg? – nézett felhúzott szemöldökkel a fiúkra, majd rám.
- Oh, bocsi. Szólni akartam, de elfelejtettem. Tom, ők itt a barátaim Harry, Louis meg Liam, a bátyám Niall és a barátom Zayn. – mutattam be a fiúkat. – Remélem nem gond, hogy elhoztam őket.
- Dehogyis! Ha téged nem zavar, hogy öt szempárral többen fognak nézni, akkor minket sem. – mondta mire nekem hirtelen összeszorult a torkom. – Jut eszembe. Bemutatom az új stylist-odat. Spencer!!! – kiabált hátra, mire látom, hogy egy alacsony vékony lány szaladt felénk.
Mikor elénk ért, beigazolódott, hogy tényleg apró termetű volt. Alig lehetett százhatvanöt centi. Hosszú fényes és selymesnek látszó haja gyengéden omlott vállára és majdnem a hasa aljáig ért. Bőre tökéletes volt és mikor teljesen megnéztem, elkapott a szokásos kisebbségi komplexus. Ismét krumplinak éreztem magam, egy körülbelül 16-17 éves lány mellett.
- Ő az új stylist és egyben a lányom is. Spencer Morgan, az én szemem fénye! – karolta át mosolyogva Tom lányát, mire ő megforgatta a szemeit.
- Oké, apa én elrablom Brooke-ot, majd a fotózáson találkozunk! – hadarta el és egy puszit nyomott Tom arcára majd megfogta a karom és elkezdett maga után húzni. Hátra fordultam eltátogtam Zaynnek egy ’szeretlek’-et, ő mosolyogva viszonozta, ezután én tovább követtem Spencert.
Beértünk egy szobába, amiben körülbelül annyi ruha volt, mint legutóbb, vagy talán még több is. Spencer eltűnt mellőlem, és amikor végignéztem a szobán az egyik ruhakupac közepén találtam meg.
- Na, szóval… Spencer Morgan vagyok, 17 éves, mint ahogy megtudtad Tom az apám. – kezdett el beszélni, bár először nem értettem, hisz nem is kérdeztem semmit. Felállt és elém jött, majd hozzám mérte a fekete felsőt és a kéket is. – Rendben, ezek jók lesznek. – motyogta, bár szerintem inkább magának mondta, mint nekem. – Egyébként igen, tudom… az a kérdésed, hogy lehetek ilyen fiatalon már stylist. – mondta, mire én elképedtem, mert ha szóhoz jutottam volna tényleg ez lett volna az első kérdésem.
- Igen, igazából tényleg ez lett volna az első kérdésem… - mosolyodtam el zavartam, mire neki egy büszke vigyor terült el az arcán.
- A válaszom pedig, hogy fogalmam sincs. Apa belőlem is modellt akart csinálni, volt is pár fotózásom, de nem ragadott meg a szakma, viszont a ruhák és a divat annál inkább. – mesélte lelkesen.
- Egyszer majd megnézhetem a képeket? – kérdeztem tőle.
- Hát, ha akarod. – mosolygott rám én pedig viszonoztam. – Egyébként, hogy ismerted meg a srácokat, akiket magaddal hoztál?
- Niall a bátyám és így sikerült mindegyikőjükkel összefutnom, mostanra pedig ők a családom. – magyaráztam.
- Szép nagycsalád… - suttogta és éreztem, hogy valami baj van, így próbáltam terelni a témát.
- És neked van tesód? – kérdeztem vidáman, mire ő ledermedt és összeszorította a szemét.
Egy apró könnycsepp gördült végig az arcán, de próbálta olyan gyorsan letörölni, hogy én ne vegyem észre, mégis sikerült. Eddig csak egy életvidám, gyönyörű lányt láttam benne, egy kis energiabombát, aki egy percre nem tud leülni, mert mindig kell neki valamit csinálnia. Most viszont láttam az összetört kislányt is, akit szerintem hosszú ideje próbál elnyomni én pedig felszakítottam a még be sem gyógyult sebeit. Hatalmas bűntudatom volt…
- Sajnálom, nem akartam rosszat mondani! – mentem oda hozzá és vállára raktam a kezem.
- Semmi baj, nincs semmi baj… - suttogta, de inkább szerintem magát biztatta ezzel. Felállt és rám mosolygott, bár inkább egy grimaszhoz hasonlított.
Ezután nem merült fel a téma egyikünk családjával sem kapcsolatban. Kiválasztottuk a ruhákat, ezután átmentünk Amandához és Sebastianhoz, akik ismét kitűnő munkát végeztek. Eközben Spencer áthozta a ruhákat, majd rám aggatta az első szettet. Kimentünk abba az épületszárnyba, ahol maga a fotózás történt. A fiúk nem messze ültek tőlünk, én pedig odaküldtem Spencert, hogy ne egyedül nézze végig az órákon át tartó tevékenységet.
Zayn és a többiek bíztatóan rám mosolyogtak én pedig beálltam a kamera elé. Követtem az utasításokat és tűrtem, hogy több száz képet készítsenek rólam…
A fotózás végén, amikor már lemostam az arcomról a töménytelen mennyiségű sminket és a ruhámat is visszacseréltem, boldogan battyogtam oda a fiúkhoz.
- Na milyen voltam? – kérdeztem tőlük, mire Zayn magához ölelt.
- Csodálatos, büszke vagyok rád. – suttogta a fülembe és adott a szám sarkába egy puszit, amibe én belepirultam.
- Büszkék vagyunk rád hugi. – mosolygott rám Niall, a többiek pedig helyeselve bólogattak. – Egyébként, éhes vagyok! – jelentette ki.
- Mi lenne, ha otthon még beszélgetnénk, esetleg játszanánk valamit és rendelünk kaját? –kérdeztem.
- Ugye a Nando’s-ból? – csillant fel Niall szeme.
- Ember, már annyira unom a csirkét. És szerintem nem én vagyon az egyetlen. - világosította fel Liam.
- Oké, akkor Niall-nek rendelünk a Nando’s-ból nekünk pedig a pizza megfelel, ugye? – néztem jelentőségteljesen a fiúkra, akik vigyorogva bólintottak. – Spencer, neked nincs kedved jönni? – fordultam felé.
- Nem akarok zavarni… - motyogta zavartan.
- Egyáltalán nem zavarnál. – mosolygott rá Harry.
- Hát, akkor nincs akadálya.
- Szuper! – csaptam össze két tenyerem.
Belépve a házba ledobtam a cipőm és rögtön a nappali felé vettem az irányt és ledobtam magam a kanapéra. Spencer félve lépett be, de utána láttam, hogy már egy picivel határozottabb.
- Louis, rendeld meg a kaját! – kiabáltam, mire megláttam, hogy körülbelül harminc centire van tőlem. – Légyszi! – tettem hozzá boci szemekkel.
- Hallgassunk Justin Bieber-t!! – ugrott fel Niall és a CD-k közé vetette magát.
- Mindent csak Justin Bieber-t ne, kérlek! – nézett Spencer könyörgően az idióta bátyámra.
- Itt a mi emberünk! – karolta át a vállát Lou, mire én felnevettem.
- Nem gond, ha áthívtam Mayát? – kérdezte Liam belépve a nappaliba, nekem pedig az arcomra fagyott a mosoly és dühös tekintettel meredtem rá…