Az egész házban sötétség és csönd volt. Régóta éreztem magam ilyen magányosnak. A fiúk már két napja Los Angelesben vannak, de szerencsére tudtam velük beszélni, jelenleg is Zayn hívását várom. Kibaszott időeltolódás… A telefonom szorongatva kuporogtam a TV előtt, bár annyira nem érdekelt, amit épp leadtak, hogy azt sem tudtam, hogy mit néztem. A szemem kezdett lecsukódni és szellemileg már egy másmilyen világban voltam. A csengő hangjára lettem figyelmes. Ijedtemben összerezzentem és próbáltam magam újra ülő, majd álló helyzetbe tornázni, több-kevesebb sikerrel. Amint végre talpon voltam, lassan elcsoszogtam az ajtóig és mérgesen rántottam fel, s amikor megláttam látogatómat még idegesebb lettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem Mayát közömbösen a szemébe nézve. – Liam nincs itt.
- Tudom… igazából veled akartam beszélni. – sütötte le a fejét és körmét kezdte piszkálni.
Meglepett. Minek akar ez velem beszélgetni? Semmi közünk nincs egymáshoz, sőt nekem még csak kedvem sincs a társaságához.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – csuktam volna rá az ajtót, de megakadályozott.
- Kérlek! – nézett rám nagy szemekkel, ami igazából egyáltalán nem hatott meg.
Szemforgatva nyitottam ki előtte az ajtót, majd zártam be újra, miután belépkedett. Csak, ismétlem csakis azért engedtem be, mert ha elküldtem volna, akkor már várhatnám Liam hívását és szidását, amiért kizárom újdonsült barátnőjét a házunkból, ami még nem is érdekelne, de nincs szükségem újabb vitákra, sértődésre és mosolyszünetekre.
- Meg kérdezem még egyszer. Mit keresel itt? – néztem rá a válaszra várva.
- Meg akartam veled beszélni ezt az egészet. Nem úgy történt minden, ahogy gondolod. – sóhajtott fel mélyen a szemembe nézve.
- Hát azt hiszem, hogy nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi hogy történt… - kúszott az arcomra egy gúnyos fintor.
- Megengeded, hogy elmondjam?
Ismét megforgattam a szemem, s hanyagul ledobtam magam a kanapéra. Térdem magam alá húztam, fejemet pedig kezemmel megtámasztottam és próbáltam úgy csinálni, mint akit érdekel a történet.
- Hallgatlak. – mondtam, ő pedig leült az előttem lévő fotelba és nagylevegőt vett.
- Az egész ott kezdődött, amikor a stúdióban összefutottunk. Szokásos sablon sztori volt. Siettem egy felvételre, ő pont velem szemben szaladt és sikeresen belém jött, így a kávém az ingjén landolt. – mosolyodott el mesélés közben én pedig éreztem, hogy a szívem valamelyest enyhülni kezd. – Arcára nem néztem fel csak szabadkoztam és próbáltam eltűntetni a foltot, bár tudtam, hogy képtelenség. Ezután felállított és szinte kényszert éreztem arra, hogy a szemébe nézzek. Egy láthatatlan vonalat követtem, amíg a tekintetünk nem találkozott és Istenre esküszöm, hogy én még olyat nem éreztem, mint akkor! – nevetett fel halkan, nekem pedig egy apró mosoly szökött az arcomra, amit próbáltam eltűntetni. – Gondolom tudod milyen érzés, hisz szemmel látható, hogy halálosan szerelmes vagy Zaynbe. – nézett ismét rám én pedig fülig pirulva bólintottam egyet. – Az esetet követő pár napban sokat beszélgettünk. Én is mindig dolgoztam, ők is és valahogy sikerült összefutnunk. Ami pedig Daniellet illeti… - itt lehajtotta a fejét az én tekintetem pedig elkomorult. Egy ideig vártam, de láttam rajta, hogy nem akar megszólalni.
- Ha már eljöttél ide és belekezdtél mond végig. – próbáltam egy kis kedvessége a hangomba lopni, kevés sikerrel.
- Ki fogsz nevetni.
- Már miért nevetnélek ki? – húztam fel szemöldököm csodálkozva.
- Én… szóval én… - dadogta. – Nem ismertem a fiúkat. – hadarta el, majd kétségbeesetten pillantott fel rám reakciómat várva.
- Hogy mi? – kérdeztem és úgy éreztem, hogy az állam a padlón landolt.
- Az elmúlt évben annyira ki akartam törni, hogy a munkámon és a karrieremen kívül semmi másra nem gondoltam. És nem is csináltam semmi mást. Éjjel-nappal dalokat írtam, demókat küldözgettem különböző cégeknek és videóblogot is vezettem, ahová a dalaimat töltöttem fel. TV-t se nagyon néztem és valószínűleg ez az oka.
- Akkor te nem is tudtad, hogy Liamnek volt barátnője? – kérdeztem és ebben a pillanatban legszívesebben a föld alá ástam volna magam.
- Nem. Még a nevét sem. Legelőször azt hittem, hogy egy szóló énekes, de azután bemutatott a fiúknak.
- Nem tudom, hogy most mit mondhatnék… - mondtam halkan és idegesen a hajamba túrtam. – Én… sajnálom. – nyögtem ki végül.
- Nem kell sajnálkoznod. Én is ezt tettem volna, amit te. – mosolygott rám. – De én most megyek is. Hagylak gondolkodni, és nyugi, kitalálok. Szia! – intett végül, nekem pedig csak annyira futotta, hogy éppen fel tudjam emelni a kezem.
Miután meghallottam az ajtó csukódását, ami jelezte, hogy Maya elment hangosan megszólaltam.
- Mekkora egy barom vagyok! Egy menthetetlenül nagy idióta… - vált a végére hisztérikussá a hangom.
Kábultan a semmibe bámultam. Miért vagyok ennyire makacs? Miért számít nekem ennyire a rohadt büszkeségem? Ebben a házban mindenki nyitott mindenre, soha nem ítélnek el senkit. Nick idejött és őt is öt perc alatt befogadták. Istenem Nick, de hiányzik és őt is sikeresen elvadítottam magamtól. Azóta sem hívott fel, aminek valószínűleg az az oka, hogy hallani sem akar felőlem és bármennyire is fáj, nem akaszkodhatok rá, ha egyszer ő nem akar velem beszélni.
Mi történik velem? Régen nem ilyen voltam. Egyszerűen nem értem. Az életemmel minden rendben van, sőt csodálatos életem van. Velem nincs rendben valami…
Felpattantam és a fürdőszobába mentem és a tükörbe néztem. Zayn imádja a tükröket, még annál is jobban magát nézni. Pedig a tükrök rosszak. Semmi mást nem tudnak csak hazudni. Ha belenézek egy barna hajú lányt látok, akit összezavar a saját személyisége. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Maya története kavart fel? Vagy pedig az, amikor rájöttem, hogy mennyire elutasító és bunkó voltam és eszembe jutott, hogy én nem ilyen vagyok?!
A legtöbb és legjobb, amire most szükségem van az a friss levegő. Igen, ha elmegyek a parkba sétálni egyet, utána már nem is fogok erre a sok hülyeségre emlékezni, ami most az eszembe jutott. Felkaptam magamra a kabátom és cipőm, s az ajtóhoz igyekeztem. Ahogy kinyitottam, már nem láttam semmit. Vakuk százai villogtak a szemembe és kérdések ezrei visszhangoztak a fejemben. Kiabálásokat hallottam és egyre kevesebbet láttam. Kisebb foltok maradtak meg, de semmi több csak feketeség. A mellkason ziháltan emelkedett fel, s le. A könnyek ellepték szemem és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Egy fajta pánik roham törhetett rám. „Mióta vagytok együtt Zaynnel? Csak alkalmi csók csattant el közöttetek az erkélyen? A többi bandataggal is ilyen mély kapcsolatot ápol?” Vetődtek felém a rosszabb és gúnyosabb kérdések. Kétségbeesetten visszahátráltam az ajtómon, becsaptam azt, majd a zárt elfordítottam. Háttal a falnak dőltem, és megsemmisülten bámultam magam elé. A lábam kezdett cserbenhagyni, így lecsúsztam és a falnak dőlve próbáltam megnyugodni, de nem ment. A könnyek észrevétlenül cikáztak végig az arcomon egymást követve. Nagyon nyeltem, és szemem összeszorítottam. Bal kezem a mellkasomra raktam, hogy ne ziháljak annyira, de megéreztem szívem dobogását is, ami már majdnem elérte azt a szintet, ha Zayn van a közelemben. Igaza volt. Ezek piócák. Itt álltak kint és csak azt várták, hogy végre kilépjek az ajtón és elárasszanak jogokat sértő kérdésekkel. Mertem remélni, hogy elkezdtek szállingózni…