Próbáltam összeszedni és nyugtatni magam. A zsebemhez nyúltam és Zayn számát tárcsáztam, hogy meg kérdezzem, mit tegyek, ugyanis ilyen még sosem történt velem. A telefont fülemhez emeltem, a kezem viszont annyira remegett, hogy majdnem eletettem.
Kicsöng, kicsöng, kicsöng…
- Vedd már fel kérlek! – könyörögtem suttogva, majd amikor feladtam pár méterrel arrébb hajítottam a mobilt és ismét lehunytam a szemem.
Feltápászkodtam és a kanapéra ültem, s összekuporodva néztem magam elé. Csak azért vagyok ilyen rémült, mert hirtelen ért, egyébként semmi bajom nem lett volna. Legalábbis igyekeztem ezzel biztatni magam.
Óvatosan kilestem az ablakon, úgy hogy még véletlenül se lássanak meg és láttam, hogy még 2-3 kitartó fotós itt ólálkodik a ház előtt, de a többi elment. Hangosan kifújtam a tüdőmben bent tartott levegőt, feltápászkodtam, majd lassan lépkedve felvonszoltam magam a szobámba.
***
A szemeim már ólomsúlyúaknak éreztem, takaróm fedte egész testem. Ez egy ilyen szokás nálam, pedig nem fáztam, sőt képes vagyok 40°C-ban is nyakig betakarózni. Apa régen mindig átjárt hozzám nyáron éjszaka, hogy kitakarjon, mert reggelre valószínűleg meggyulladtam volna, ha úgy hagy.
Teljesen lefárasztott ez a nap. Először Maya megjelenése és beszámolója, azután az idióta gondolatok, amik a fejemben kavarogtak, majd pedig a fotósok. Borzasztó volt. Még soha nem éltem át ilyesmit, igaz sokszor fényképeztek már le, amikor a fiúkkal nyilvános helyen voltunk, de a házunkhoz még sosem jöttek.
Már éppen elaludtam volna, amikor a mobilom fülsüketítő zaja hangzott fel mellettem. Vagyis igazából egy tök normális hangerővel rendelkező csengőhangom van, de így félálomban úgy tűnt, mintha valaki mellettem ordibálna, tányérokat törne és serpenyőket ütögetne össze, de komolyan…
- Mi van? – szóltam bele a telefonba gorombán, még mindig csukott szemmel.
- Felkeltettelek, igaz? – hallottam meg Zayn rekedtes hangját és tudtam, hogy mosolyog. Látszik, hogy nem vagyunk az az átlagos pár aki azzal köszönti szerelmét, hogy „Édes kincsem, sajnálom, felkeltettelek?” Nem, ő inkább még ki is nevet, de pont ezt imádom benne.
- Valahogy úgy.
- Valami baj van, hogy hívtál?
- Már semmi… azt hiszem. – sóhajtottam fáradtan.
- Mi történt? – váltott komolyra a hangja.
- Azon kívül, hogy körülbelül száz fotós várt a ház előtt, amikor sétálni akartam menni, azon kívül igazán semmi. – mondtam idegesen és felültem ágyamban, s mivel jobb kezemmel a telefont szorítottam a fülemhez, így balkezemmel beletúrtam a hajamba, pár rakoncátlan tincs miatt.
- Micsoda? – kiáltott fel.
- Szerintem hallottad. Nem kell elismételnem.
- Ne legyél ilyen cinikus. – vágta rá.
- Sajnálom, csak… olyan sok volt ez mára nekem. – emeltem tekintetem a plafonra, miközben visszaemlékeztem a nap eseményeire.
- Történt valami más is? – kérdezte aggódva.
- Nem tudnánk ezt holnap megbeszélni? – kérdeztem fáradtságtól rekedtes hangon. – Ugyanis itt lassan éjjel egy óra lesz.
- Rendben, a fotósok miatt pedig ne aggódj, mindet elintézek. Szeretlek! – az utolsó szónál megremegett a gyomrom. Mindig kiráz a hideg, amikor ezt mondja nekem, annyira hihetetlenül jól esik. Ajkaimba haraptam majd megszólaltam.
- Én is szeretlek. – suttogtam, ő pedig bontotta a vonalat.
Fejem ismét a párnámra hajtottam, s szemeim szinte maguktól csukódtak le ezzel átadva engem az édes álomvilágnak, ami jelenleg szebb volt a valóságnál…
***
A fürdőszobában álltam és a tükörben néztem magam. Borzalmasan néztem ki, mivel nem aludtam valami jól az éjjel. Felkaptam a fésűt és minden egyes tincsen többször át kellett húznom ahhoz, hogy végre kócmentes legyen. Szemeim alatt lévő táska nagyságú karikákat alapozóval tüntettem el, ezen kívül semmi sminket nem tettem fel, mert nem szándékoztam ma kimozdulni a házból. Kiérve a fürdőből a gardróbomhoz sétáltam és szürke melegítőt kaptam magamra egy pink póló kíséretében.
A lépcsőn lefelé sétálva hangokat hallottam a földszintről. A szívem rögtön a torkomban dobogott, szemeim elkerekedtek. Mi van, ha a fotósok ide is bejutottak? De még is hogyan? Kezem ökölbe szorítottam és szemem becsuktam pár másodpercre, majd mikor már elég bátorságot összegyűjtöttem megindultam. Óvatosan lépkedtem lefelé, ügyelve arra, hogy ne halljanak meg. A nappali ajtajáig sompolyogtam, ismét becsuktam a szemem, halkan vettem egy nagy levegőt és benéztem. A nappali közepén lévő kanapén megláttam az aggodalmasan beszélgető Daniellet és Eleanort, mire nekem körülbelül egy mázsa súlyú kő esett le a szívemről.
- Ti meg mit kerestek itt? – kérdezem miután összeszedtem magam, ők pedig egyből rám kapták tekintetüket.
- Mi is örülünk, hogy látunk. – húzta el a száját Danielle.
- Jaj, tudod, hogy nem úgy értettem. Bocsi a bunkózásért, de nem aludtam jól… - sóhajtottam.
- Mi történt?
Mindent elmeséltem nekik, ami tegnap történt, bár a Mayás részt lehet nem kellett volna Danielle előtt, mert rájött, hogy a lány semmiről nem tehetett viszont így Liam még bűnösebbnek bizonyul. Miközben meséltem többször fátyolos lett a tekintete, ekkor abbahagytam, de mondta, hogy folytassam, mert tudni akarja szóval tövéről-hegyére elmondtam mindent. Amikor az este történteket meséltem Eleanor félbeszakított.
- Szavad ne felejtsd, de még mielőtt elfelejtem, már pedig elég szelektív a memóriám, szóval láttad a ma megjelent Heat magazin címlapját? – hadarta el, nekem pedig kellett pár másodperc, hogy felfogjam kérdését. Épp megszólaltam volna, amikor folytatta. – Akkor nem, de szerencséd, hogy hoztam egyet. – elővett egyet a táskájából és elém tette.
A címlapon egy kép volt rólam és Zaynről, amikor a békülésünk éjszakáján, a teraszon csókolózunk. Igazából aranyos kép is lett volna, ha nem úgy készült volna, ahogy. Amikor felfogtam, hogy több millió ember olvasgatja most a rólunk szóló cikket és nézegetik a képeket, a kezem olyan szinten elkezdett remegni, hogy kiesett a kezemből az újság.
- Nem akarom elolvasni a cikket. Nem akarom tudni, hogy mi van benne. – mondtam határozottan.
- Lehet jobb is… - suttogta Danielle a padlót kémlelve.
- Ennyire rossz? – néztem rá ijedten.
- Maradjunk annyiban, hogy nem akarod elolvasni. – fogta meg a kezem Eleanor.
A délelőttöt átbeszélgettük, a cikkről még csak fel sem jött a szó. Nem akarom magam felidegesíteni, nincs szükségem még több szarságra ezen a héten. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy miket hazudott össze pár pletyka lap, ha az emberek képesek inkább az újságoknak hinni, mint nekem akkor sajnálom, higgyenek, amit akarnak. Danielle és Eleanor kijelentették, hogy ha törik, ha szakad, ma este elrángatnak bulizni, mert állítólag már rám fér, bár én nem érzem így, mégsem merek nemet mondani nekik, mert akkor már lehet nem éltem volna túl ezt a pár órát. Megbeszéltük, hogy összeszedünk itthonról pár ruhát, és Danielle-nél fogunk elkészülni.
Már délután öt óra volt és úgy éreztem össze kéne szednem a cuccaim, ha nem akarok egy jó nagy adag lebaszást kapni, amiért elkések. A gardrób előtt ismét, mint már oly’ sokszor tanácstalanul a fejemet fogva álltam. Találtam pár aranyos combközépig érő ruhát, azokat be is dobtam a táskába, s majd ott fogom kiválasztani a tökéleteset a lányok segítségével. Danielle azt mondta, hogy hajat, sminket ott fogunk csinálni, tehát akkor ezzel most nem kellett törődnöm.
A kocsi felé trappoltam, beültem, s miután táskámat az anyósülésre dobtam beindítottam és már úton is voltam. Szokásosan a Hits Radio volt bekapcsolva és végig énekeltem, szinte ordítottam minden számot, kezdtem egyre jobban érezni magam és én is rájöttem, hogy tényleg jól fog esni ez a ma este.
Félúton járhattam, amikor észrevettem, hogy egy autó közvetlen mögöttem jön, alig húsz centiméteres távolsággal. Végig gondolva az utat, rájöttem, hogy mióta elindultam azóta követ. Egy napszemüveges férfi hajolt ki az ablakon és kezdett el fényképezni, pont akkor amikor a visszapillantó tükörbe néztem. Ezt nem hiszem el. Ezek tényleg nem tudnak lekopni? Nem volt nekik elég a tegnapi akciójuk? Mert én már attól is kikészültem. Igaza volt Zaynnek, talán tényleg nem tudom ezt normálisan kezelni, én hülye pedig ismét nem hittem neki. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, miközben azt vártam, hogy a férfi lekopjon rólam, de úgy látszott, hogy egészen Danielle házáig követni akar. Ekkor eszembe jutott, hogy ha egy pillanatra kitérnék előle, akkor talán visszafordulna.
A tervem bevált, mert amikor hátranéztem már nem láttam. Büszkén vigyorogva fordultam előre, ekkor hirtelen a semmiből került elő egy teherszállító autó. A kormányt balra rántottam, így azt sikerült elérnem, hogy a mellettem lévő hatalmas árkot közelítettem meg egyre jobban és jobban. Legszívesebben sikítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, úgy éreztem, mintha megnémultam volna. Éreztem, ahogy az autó a levegőben van, szemem összeszorítottam, majd pont arra az oldalra csapódott a földhöz a kocsi, ahol én ültem. A fájdalom belehasított az oldalamba és a lábamba, amiben biztos voltam, hogy eltört. Füst szagot éreztem, valami meleget a fejem alatt, szirénázásokat, sikításokat. Nem tudtam rendesen gondolkodni, jelenleg képtelenségnek bizonyult. Minden zavaros volt. Foltokon kívül semmi mást nem láttam, a fülem sípolt, próbáltam levegőt venni, és mivel orron keresztül valamiért nem ment így a számmal próbálkoztam, de csak hörögtem, levegő viszont aligha jutott a tüdőmben. Feladtam. Nem harcoltam tovább. Belefáradtam a próbálkozásba és a fájdalomba, ami most körülöttem volt. A sötétség egyre jobban vonzott, s talán örökre magához láncolt…