Zsibbadtság és érzéktelenség. Ez töltött be most nálam mindent. Semmimet nem bírtam megmozdítani, azt sem tudtam eldönteni, hogy meghaltam vagy élek. A gondolatok ezresével száguldoztak az agyamban, de még így sem jutottam semmire. Annyi kérdésem lett volna. Mi történt velem? Hol vagyok? És sok ehhez hasonló. Az eszem azt diktálta, hogy ideje lenne felébredned és rájönnöd, hogy életben maradtál-e vagy sem, viszont a testem nem engedte. Egyik pillanatról a másikra, valami éles fájdalom hasított az oldalamban, szúrt és égetett. Az érzéketlenség elmúlt, sőt túl sokat is éreztem. Olyan volt mintha valaki vagy valami fel akart volna gyújtani. Rettenetes érzés volt. Azt akartam, hogy minél hamarabb vége legyen. Belülről ordítottam, hogy valaki vessen véget fájdalmamnak, de mertem volna rá fogadni, hogy senki nem hallotta. Legszívesebben sikítottam és kapálóztam volna. A fájdalom hullámai egyre intenzívebben rohamozták meg testem, ezzel arra kényszerített, hogy nyissam ki a szemem.
Résnyire sikerült csak, de így sem láttam semmit. Csak a feketeséget, mintha megvakultam volna. Pár perc telhetett el, amikor homályos foltok kezdtek megjelenni előttem, így nagyjából sikerült kivennem, hogy egy kórházban vagyok. Az orromon keresztül aprót szippantottam és megéreztem, a tipikus gyógyszer szagot, ami még jobban bebizonyította. A látásom egyre jobban kezdett kitisztulni, már talán jobban láttam, mint ezelőtt. Körbenéztem és amikor lepillantottam, megláttam a kezemet fogva alvó Zayn-t. Meleg bizsergő érzés kapott el. Szabad kezemre támaszkodva akartam magam feljebb tolni, mert a hátam már eléggé elgémberedett a sok fekvéstől. Vajon mennyi ideje vagyok már itt? A kis magánakcióm viszont eléggé balul sült el. Nem tudtam ránehézkedni a kezemre, mert egyrészt iszonyúan fájt, másrészt annyira gyengének éreztem magam, hogy megmozdulni sem nagyon tudtam. Hála az akaratosságomnak tovább erőltettem, de végül fájdalmasan felnyögve feladtam.
A hülyeségemnek hála felkeltettem Zayn-t, aki abban a pillanatban felkapta a fejét, s megdörzsölte a szemét, mintha nem akarna hinni nekik. Jobban megnézett, hogy biztos ébren van-e, én pedig elengedtem egy apró gyenge mosolyt, mire az ő tekintete hirtelen fátyolos lett a könnyektől, a következő pillanatban pedig már szorosan magához ölelt.
- Brooke, édes istenem, de megijesztettél minket. Annyira féltem. Istenem, olyan boldog vagyok. Szólnom kérne a többieknek, ja meg egy orvosnak is. – hadarta, miközben arcát nyakamba fúrta. Még mindig olyan jó illata van és a közelsége is nagyon jól esett, de túl erősen szorított magához.
- Fáj… – suttogtam erőtlenül, mire ő rögtön elengedett.
- Ne haragudj. – nézett rám bocsánatkérően. – Szólok egy orvosnak és a többieknek. – lehelt egy finom csókot ajkaimra, én pedig még mindig nem tudtam megszólalni. Továbbra is csak próbáltam felfogni a dolgokat.
Egy, vagy talán két perc múlva már egy orvos állt előttem és a szemembe világított, mögötte pedig a többiek álltak. Mindenkinek egy óriási vigyor volt az arcán.
- Hogy érzi magát? – kérdezte az orvos kedvesen.
- Szarul. – nyögtem halkan, mire ő felkuncogott, de én egyáltalán nem éreztem viccesnek.
- Ez természetes. Figyeljen, el tudja mesélni, hogy mire emlékszik?
- Én… - suttogtam, majd nagy erőt véve magamon próbáltam érthetően elmagyarázni azt, ami megmaradt a történtekből. – Pont Daniellehez tartottam, amikor észrevettem, hogy követnek. Egy fotós volt, és elkezdett fényképezni, ami nagyon felidegesített. – vettem egy mély levegőt, s folytattam. – Kitaláltam, hogy kitérek előle, ami be is vált, csak előttem volt egy teherszállító autó. Nem akartam belemenni, így a gödörbe zuhantam, azt hiszem… - gördült le az arcomon egy forró könnycsepp. – Én nem akartam ezt, nem tudtam, nem akartam…
- Sajnálom, hogy felzaklattam, de muszáj volt megkérdeznem! – fogta meg a vállam az orvos. Felpillantottam rá. – Most itt hagyom önt a barátaival, de ne idegesítse vagy izgassa fel magát, rendben? – kérdezte, miközben jelentőségteljesen rám pillantott, mire én egy aprót bólintottam.
Amint az orvos elhagyta a szobát az emberekből még több lett. Itt volt a banda, Danielle, Eleanor, Spencer, Tom és még a szüleim is. Jó volt végre őket is látni. Először mindenki csak állt az ágyam mellett, mintha megkukultunk volna, majd Niall oldva a hangulatot a nyakamba vetette magát. Először nagyon fájt, aminek igyekeztem nem hangot adni, de mégis sikerült. Niall rögtön engedett szorításán, viszont tovább ölelt. Mosolyogva bújtam hozzá, dörgölőztem, mint egy macska.
- Hogy vagy? – fogta arcomat a két keze közé, mire én pont megszólaltam volna, félbeszakított. – Oké tudom, hogy szarul. Hülye kérdés volt. – nevetett fel és egy nagy puszit nyomott a fejem búbjára.
Miután Niall arrébb ment, Danielle és Eleanor sírva ölelgettek meg, én pedig olyanokkal próbáltam őket nyugtatni, hogy „semmi baj” meg „jól vagyok, nem olyan gáz, mint amilyennek látszik”. És tényleg nem volt olyan vészes. Mármint fájt, rettenetesen, de úgy hogy itt voltak velem, a fájdalom felejthető volt, mert elterelték annyira a figyelmem, hogy ne törődjek vele.
Anyukám szintén sírva jött mellém, nála is bevetettem a taktikámat, de nem jött be. Nem hitte el, hogy semmi bajom, a helyzethez képest. Beszámolt róla, hogy Niall már megkapta a szidást, amiért nem vigyázott rám kellőképpen. Ezen eléggé felidegesítettem magam, mivel nagylány vagyok már, nem az ő hibája volt. Nekem kellett volna vigyáznom magamra, nem erőltethettem még a nagy seggem is a nyakába, főleg hogy több ezer kilométerre volt tőlem.
Aputól viszont hál’ Istennek én kaptam a fejmosást, miszerint idézem: „Soha a büdös életbe nem engedem, hogy még egyszer vezess!” Hűséges gyerekként megígértem neki, persze felét sem gondoltam komolyan. Másképp nem tudnék közlekedni, majd pont a kocsitól fog eltiltani.
A fiúktól megkaptam a szokásos szorongatást, Lou beszólásait, amivel enyhén célzott arra, hogy milyen balfasz vagyok, de amikor anya csúnyán nézett rá, hozzátette, hogy persze csak azért mondta, mert oldani akarja a hangulatot, erre Niall egy „Ne tedd!” figyelmeztetéssel lerendezte.
Zayn alig várta, hogy végre ő is helyet kapjon. Amint megkapta, ott csókolt ahol csak ért, én pedig úgy viszonoztam, ahogy csak tudtam. Lágy, de mégis hosszú csókot nyomott ajkaimra, ami később egyre forróbb lett, s mikor kezdtük elveszíteni a sulykot a számon lévő seb jelezte, hogy még nem gyógyult be, és az efféle akciókból nem kér egy ideig többet. Bocsánatkérően néztem Zaynre, aki édesen mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra.
Az ajtó kinyitódott, és még egy személy lépett be. Nick volt az. Aggodalmas, mégis csillogó tekintettel nézett engem. Anyuék megindultak kifelé a szobából, s Niall is kihessegette a többieket. Zayn szúrós szemekkel méregette, tudtam, hogy még nem tette magát túl teljesen azon, ami köztem és Nick között történt. Végül Liam és Harry kiráncigálták őt is a szobából, így végül ketten maradtunk.
Szemeimet már egy vékony könnyfátyol fedte, amikor közelebb merészkedett, szinte már az ágyam mellett volt.
- Nick. – suttogtam erőtlenül, s könnyeim elkezdtek folyni. Neki sem kellett több, rögtön mellém szegődött és magához ölelt, éreztem, hogy forró könnye vállamat áztatta, s ez engem még jobban a sírásra késztetett.
- Nyuszi, én annyira sajnálom. Nem akartalak így magadra hagyni, ha nem tettem volna, lehet nem lennél itt. – szabadkozott keservesen, én pedig kibontakoztam öleléséből.
- Ne hibáztasd magad kérlek, én sem teszem! Ezért senki nem volt hibás, maximum a fotós, de szerintem az ő szándéka sem az volt, hogy kórházba juttasson. – néztem mélyen a szemébe.
- Meg ne próbáld még egyszer! Inkább tűrd el őket, nem akarlak még egyszer itt látni.
- Megígérem, csak fejezd be a nyálaskodást, te nem ilyen vagy. – mosolyogtam rá, mire ő elnevette magát, majd megláttam a száján a sebet, és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. – Apropó, mi történt a száddal?
- Uhm, elestem. – motyogta.
- Aha, én is csak úgy elestem, azért van bokától combközépig begipszelve a lábam – mondtam gúnyosan.
- De tök mindegy, oké?
- Nem, Nick, rohadtul nem mindegy. Ha nem mondod el, akár el is mehetsz. – néztem rá fenyegetően.
- Úgy sem küldesz el. – mosolygott rám és tudtam, hogy igaza van. Felsóhajtottam és fejemet leszegtem, majd amikor eszembe jutott valami, amivel még fenyegethetem, ismét felnéztem rá.
- Azt viszont tudod, hogyha mástól tudom meg jobban fogok haragudni, már pedig mindenkit végig fogok kérdezgetni. – mondtam, ő pedig összeszűkítette a szemét és ekkor tudtam, hogy győztem. Egy boldog vigyor jelent meg az arcomon. – Szóval?
- Hát tudod, nem mindenki örült annyira a látogatásomnak, mint te…
- Melyik idióta volt? – forgattam meg a szemem, tudván, hogy valamelyik az öt hülye közül.
- Zayn… - motyogta a padlót bámulva, az én agyamban pedig a rózsaszín felhők kicserélődtek vörösre…