Zayn szemszög
Ahogy beértünk szállodai szobánkba a kanapéra dobtam magam és fáradtan kezdtem el masszírozni a saját homlokom. Los Angeles szép, sőt… de kimerítő. Ez a harmadik napunk itt, de én már összeesek minden este, és a többiek sincsenek vele másképp. Még Louis is, akit eddig le sem lehetett lőni.
Az asztalon pihenő telefonomra pillantottam és hirtelen ötlettől fogva utána nyúltam. A kijelző azt mutatta, hogy Brooke ötször próbált elérni. Nem értettem, hogy mit szeretne, mert mint eddig, mint két nap, kétszer beszéltünk telefonon. A zöld gombocskára nyomtam, fülemhez tartottam a mobilt és azt vártam, hogy felvegye.
- Mi van? – szólt bele gorombán.
- Felkeltettelek, igaz? – kérdeztem tőle, és elmosolyodtam. Lehet kicsit kárörvendő vagyok, de meg néztem volna az arcát most. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az az aranyos grimasz ül a képén, mint ami máskor is.
- Valahogy úgy.
- Valami baj van, hogy hívtál?
- Már semmi… azt hiszem. – sóhajtott fáradtan.
- Mi történt? – váltottam komolyra. Éreztem, hogy valami baj volt.
- Azon kívül, hogy körülbelül száz fotós várt a ház előtt, amikor sétálni akartam menni, azon kívül igazán semmi. – hadarta el idegesen, mire az én szemeim elkerekedtek.
- Micsoda? – kiáltottam fel.
- Szerintem hallottad. Nem kell elismételnem.
- Ne legyél ilyen cinikus. – mondtam neki. Nem szerettem, ha ezt csinálja.
- Sajnálom, csak… olyan sok volt ez mára nekem. – sóhajtott fel ismét.
- Történt valami más is? – aggódtam továbbra is. Van még valami, amit nem mondott el, és talán még jobban bántja, mint az, amit a fotósok csináltak.
- Nem tudnánk ezt holnap megbeszélni? – kérdezte fáradtságtól rekedtes hangon. – Ugyanis itt lassan éjjel egy óra lesz.
- Rendben, a fotósok miatt pedig ne aggódj, mindet elintézek. Szeretlek!
- Én is szeretlek. – suttogta, mire én mosolyogva ajkamba haraptam és bontottam a vonalat.
***
Szerintem bealudhattam a kanapén, mert arra keltem fel, hogy valaki rázogat. Harry fáradtságtól bágyadt tekintetével találtam szemben magam.
- Mennyit aludtam? – nyöszörögtem, fejemet pedig a díszpárnába fúrtam.
- Csak húsz percet. – döntötte oldalra a fejét.
- Akkor meg mi a francért keltettél fel?
- Mert már így is majdnem késésben vagyunk. – mondta, mire én értetlen fejet vágva jeleztem, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Hahó, interjú, rémlik? – lengette meg előttem a kezét.
- A picsába. – gondolkodtam hangosan és arcomat kezembe temettem.
- Látom leesett. Na, húzz a tükör elé, csináld meg a hajad, öt perc múlva a kocsinál találkozunk. – adta ki az utasításokat vigyorogva.
- Öt perc alatt csináljam meg a hajam? – szökött egy oktávval feljebb a hangom, erre ő csak elkezdett röhögni.
***
- Zayn az Istenért, szard már le a hajad! – kiáltott be a szobába Liam, mire én mérgesen viharoztam ki a fürdőből.
Durcásan vágtam be magam mögött az ajtót és ültem be a kocsi hátsó ülésének egy oldalára. Csak legyünk már túl ezen a napon. Amerika szép, de otthon akarok lenni. Brooke-kal. Istenem, de hiányzik már. Hiányzik minden porcikája, a hangja, érintése, ölelése és csókja. Most kezdtem el rájönni, hogy valószínűleg megőrülnék nélküle. Ha kell, ő tartja bennem a lelket, megmondja a véleményét bármiről, és ami a legfontosabb… hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Nem próbál megváltoztatni, még akkor sem szól be ha cigizek, pedig látom rajta, hogy zavarja és legszívesebben kikapná a számból. Annyira hiányzik…
Gondolat menetemet a kocsi fékezésének hangja zavarta meg. A fiúkkal, két hatalmas testőr kíséretében kiszálltunk és az épület felé vettük az irányt. Fel kellett sétálnunk a lépcsőn egészen a nyolcadik emeletre, mert a lift állítólag elromlott. Mire felértünk, majd kiköptem a tüdőm és eldöntöttem, hogy ezentúl többet járok majd gyúrni.
Az interjú előtt elvégeztek minden szokásosat, a mikroport felkerült, Paullal átbeszéltünk néhány alap dolgot és közölte velem, hogy valószínűleg Brooke-ról is kérdezni fognak, mert szinte minden Brit magazin a képünkkel van tele, szóval idáig is lehetséges, hogy eljutott. Bemutatkoztunk a csajnak, aki készíti az interjút, elég normálisnak tűnik, remélem nem fogja kiforgatni minden egyes szavunkat. Besétáltunk a kis szobába, ahol öt szék volt egymás mellett és egy pedig közvetlenül azokkal szemben.
- Sziasztok fiúk! – mosolygott kedvesen a lány.
- Szia! – viszonoztuk mind az öten a gesztust.
- Hogy érzitek magatokat itt? Milyen az esős London után a napsütötte Los Angelesben lenni?
- Nagyon jól érezzük magunkat, mindenki kedves és L.A is gyönyörű hely, viszont London az otthonunk és már hiányzik, pedig csak ez a harmadik napunk itt. – válaszolt Lou.
- Már gyötör a honvágy titeket… ennek csak London az oka, vagy más is? – mosolyodott el ismét sejtelmesen.
- Talán… - szólalt meg halkan Liam.
- Liam, Louis azt tudjuk, hogy ti foglaltak vagytok már egy ideje. Csak jókat lehet hallani, szóval feltételezem, hogy tökéletes párkapcsolatban éltek.
- Az enyhe kifejezés. – vigyorodott el Lou, amíg Liam csak lapult. Rajtunk és a lányokon kívül senki nem tudja, hogy Liam és Danielle már nem alkotnak egy párt.
- Zayn! – fordult felém, én pedig ráemeltem tekintetem. – Ma reggelre, minden egyes magazin veled és Niall húgával volt tele. Sokan azt mondják, hogy csak kavartok, de nekem nem úgy tűnik, mintha csak egy csók lett volna. – emelte ki az ’egy’ szót, majd folytatta. – Annál sokkal többnek tűnik.
Nagy levegőt vettem és ránéztem a fiúkra, akik bólintottak, még Niall is. A kezem izzadni kezdett, majd végül megszólaltam.
- Igen, ő a barátnőm. – mosolyodtam el mondatom végére. Olyan jó érzéssel töltött el végre így is kimondani.
- Szerintem most… - mondta volna a mondandóját a lány, de ekkor egy férfi rontott be és Niallre nézett. – Nem lehetne később Charlie? – sóhajtott fel.
- Azt mondják, hogy életbevágóan fontos! Niall kérlek, gyere! – biccentett felé, ő pedig odament hozzá és a kezébe adták a telefont.
- Haló? – szólt bele félve.
Az illető, aki telefonált legalább két percig folyamatosan beszélt, és rettentően idegesített, hogy nem tudtam miről van szó. Niall tekintete másodpercről másodpercre egyre fátyolosabb lett, kezei elkezdtek remegni, majd az egyiket a szája elé kapta.
- Persze, viszlát! – suttogta meggyötörten, majd a falhoz sétált és egy hatalmasat belerugott.
A fiúkkal egy emberként ugrottunk fel és szaladtunk oda hozzá. Megfogtam vállát és maga felé fordítottam.
- Haver, mi az? Ki telefonált? Mit mondott? – kezdtem egyre türelmetlenebb és dühösebb lenni.
- Haza kell mennünk. – mondta alig hallhatóan, elbicsakló hangon. – Most, rögtön. – vált hangja egy monoton gépéhez hasonlóan.
- Mi a fene történt? – szóltam rá erélyesebben, mire ő rám emelte könnyedző tekintetét és végül felelt kérdésemre.
- Brooke-nak balesete volt. Jelen pillanatban is az életéért küzdenek. – nem tudtam felfogni, amit mond. Egyserűen képtelenség volt.
- Rossz vicc. Látod? Nem nevetek! – kezdtem el kiabálni.
- Nem viccelek Zayn. Bazdmeg, szerinted viccelnék ilyennel?
Hátráltam pár lépést, míg nem a falba ütköztem. Nem, nem és nem. Az képtelenség. Miért lett volna balesete? Ő az egyetlen olyan nő, aki normálisan bír vezetni, soha nem csinálna semmi felelőtlenséget. Ajkaimat harapdáltam, hogy ne sírjam el magam, de nem jött össze. Hajam tépve kezdtem el bőgni. Egyik forró könnycsepp követte a másikat. Nem éreztem a végtagjaimat, teljesen olyan volt mintha mindenem lezsibbadt volna. Meg sem tudtam mozdulni. A gyomrom legszívesebben kifordult volna a helyéről, a fejem pedig hihetetlenül elkezdett fájni. Nem bírtam semmire sem koncentrálni. Hallottam, ahogy Louis szólongat, de egyszerűen ne tudtam neki válaszolni. Nem ment. Ajkaim elnyíltak, hogy a számon át vegyem a levegőt, de az összes a tüdőmben ragadt, s emiatt még jobban elkezdtem zihálni. A mellkasomba olyan fajta fájdalom nyilallt, amiről tudtam, hogy csak egyet jelent. Belehalok, ha elveszítem…