Immáron mankó nélkül léptem át a ház ajtaját, miután az orvos elmondta, hogy nincs többé szükségem rá, mivel szinte teljesen meggyógyultam… fizikailag. Lelkileg még nincs velem minden rendben, sokat szoktam álmodni. Újra és újra megálmodom azt a pillanatot, amikor zuhanok a gödörbe, majd a sötétségbe. Rettentő érzés. Danielle és Eleanor szerint pszichológushoz kéne mennem, de nem akarok. Mások sokkal nagyobb gondokkal mennek oda, az enyém ehhez képest semmi nem lenne csak időpazarlás. A fiúknak nem merek ezekről a dolgokról beszélni, bár Zayn szerintem sejthet belőle valamit, mivel általában felkel, ha álmomban kapálózok.
- Zayn, már nem kell fognod, jól vagyok! – mosolyogtam rá, mert még mindig bal oldalamnál állt és nem volt hajlandó elengedni.
- De…
- Nincs semmi de! Engedj el! – néztem rá szúrós szemekkel és végre elengedett, de nagy lassúsággal, s közben azt figyelte, hogy mikor dőlök el, hogy megtartson.
Hála a gyógytornának a lábam szinte jobb volt, mint újkorában. Oké, szaladgálni még nem tudtam vele, de amennyire most szükségem volt, az ment. Beljebb lépkedtem és eldöntöttem, hogy körbe járom az egész házat, egyedül. Mikor ezt közöltem a többiekkel Niall és Zayn rögtön ellenkezni kezdtek.
- Fiúk, nagylány már. Egyébként is, ha elesik, legalább jöhet majd az „én megmondtam” duma. – állt ki mellettem Harry végre.
- Ha valami baja lesz rajtad verem le! – bökte meg Harry mellkasát Niall.
- Abba nekem is lesz egy kis beleszólásom. – ölelte át Lou Harryt, míg mi Liammel csak mosolyogni tudtunk rajtuk. Miután meguntam a veszekedést, észrevétlenül útnak indultam.
***
- Unatkozok! – jelentettem ki.
- Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Nick. A fiúk koncerten vannak és Nicket jelölték ki mellém pesztrának. Nem hiszem el, hogy egy rohadt estére nem tudnak magamra hagyni, nem mintha zavarna Nick társasága, de már idegesít az aggodalmasságuk.
- Lehozod a szobámból fényképalbumokat, légyszi? Nem tudom, hol vannak, de nyugodtan beturkálhatsz mindenhova. – néztem rá kiskutya szemekkel. Tudtam, hogy ha felküldöm lesz pár percem, hogy önállósodjak egy picit.
- Persze. – mosolygott rám mit sem sejtve, s felszaladt az emeltre.
Kihasználva a helyzetet a konyhába battyogtam és eldöntöttem, hogy összedobok pár szendvicset. A hűtőben turkáltam, amikor Nick megjelent az ajtóban. A francba, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végez.
- Te meg mi a picsát csinálsz? – nézett rám mérgesen.
- Kaját. – rántottam meg a vállam.
- A fiúk rám bíztak, és hogyha nem akarod, hogy öt kék folt legyen a fejemen, akkor szépen visszacsoszogsz a nappaliba és leülsz a seggedre. – adta ki az utasításokat.
- Ezek csak szendvicsek. Nem hatfogásos vacsorát akartam csinálni. – forgattam meg a szemem.
- Carter, nyomás! – nézett rám ellentmondást nem tűrően és mutatott a nappali felé.
Vetettem felé egy utolsó dühös pillantást, majd durcásan csoszogtam vissza és ültem le a TV elé. Utálom, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a fiúk szemszögéből vagyok tehetetlen, egyébként már tök jól érzem magam. Amikor Tom és Spencer itt voltak az első kérdésem az volt, hogy mikor dolgozhatok végre, szegény Tom mondta volna az ajánlatokat, de egy Zayntől kapott gyilkos pillantás rögtön megállította. Körülbelül másfél napig nem szóltam hozzá emiatt, amibe majd beleőrült, de tetszett, hogy húzhattam az agyát, ha már egyszer „kicseszett” velem.
- Ha már beküldtél legalább siess a kajával. – kiabáltam teli torokból.
- Nyugi van, jövök már. – jelent meg Nick mellettem, a tálcát az ölembe rakta én pedig jólesően falatozgatni kezdtem, s közben együtt néztük a Hupikék Törpikéket.
- Még mindig nem értem, hogy hogy szeretheted ennyire ezt a mesét… - ölelt magához.
- Én meg azt nem értem, hogy miért nem szereted, ezen nőttünk fel. – mosolyogtam rá.
- Mindig csak miattad néztem.
- Akkor most is meg fogod nézni miattam. – kacsintottam rá. – De…
- Mit de? – ijedt meg. – Ugye nem? Kérlek, mond, hogy nem!
- De-de, tízig maraton lesz. – vigyorogtam rá, s ő pedig olyan arckifejezéssel reagált, mint 12 évvel ezelőtt.
***
Fél álomban voltam, szemeim már ólom súlyúak voltak, készek voltak lecsukódni, amikor megéreztem az ismerős émelyítő illatot és azt, hogy besüpped mellettem az ágy, majd valaki hátulról átölel.
- Ki vagy, mit akarsz? – nyögtem álmosan, bár tudtam nagyon jól, hogy ki az.
- A Mikulás vagyok és palacsintát akarok sütni. – suttogta a fülembe.
- Akkor mit keresel itt? – motyogtam még mindig álomittas hangon.
- A serpenyőt. – fúrta arcát a nyakamba, ami csikizett, így rögtön kipattant a szemem és kuncogni kezdtem.
- Ez csikiz, ne csináld már. – nevettem egyre hangosabban, de ő csak azért is csinálta. – Ne akard, hogy belekönyököljek a hasadba. – fenyegettem meg és tudta, hogy simán megcsinálom, szóval abbahagyta.
- Hiányoztál ma.
- Te is nekem! – fordultam felé mosolyogva és egy apró csókot leheltem a szájára. – Milyen volt a koncert?
- Eszméletlen. Még most sem hiszem el, hogy mennyi rajongónk van. – kimerülten, de elmosolyodott és láttam a szemében azt a fajta csillogást, ami akkor jelenik meg, amikor a munkájáról beszél, s ez nagy boldogsággal töltött el. – Most pedig elmeséled nekem, hogy mi a baj. – komolyodott el a hangja, de nem értettem, hogy mire céloz.
- Nekem nincs semmi bajom.
- Eleanor nem ezt mondta. –felelte, nekem pedig rögtön leesett, hogy El valószínűleg elkotyogta Lounak, aki persze nem tudta tartani a száját. – Kicsim, tudod, hogy elmondhatod. – simított végig gyengéden az arcomon.
- De tényleg nincs semmi bajom. Csak idő kell, amíg lelkileg is feldolgozom a történteket, ennyi az egész. – mosolyodtam el és reméltem, hogy ennyiben hagyja a dolgot.
Látta rajtam, hogy fáradt vagyok és nincs kedvem erről beszélni, így hagyta is, legalábbis erre az estére. Felsóhajtott, majd egy finom hosszú csókot nyomott ajkaimra, mellkasára húzott, szemeim lehunytam és pillanatok alatt elaludtam…