Niall szemszög
Érezted már valaha is úgy igazán szarul magad? Ha nem, akkor közlöm, hogy annyi elég hozzá, hogy kapj egy telefont, hogy a húgod haldoklik. Érezted már valaha is azt, hogy ha ő meghal neked is meg kell? Érezted már valaha is azt, hogy a szíved egyik felét kitépték aztán eldobták volna? Az aggodalom és a félelem percről percre eluralkodott rajtam, és már kezdtem beleőrülni. A rendőr hangja még mindig a fülemben cseng és mintha megakadt volna a CD, újra és újra visszajátssza, akármennyire is ki akarnám üldözni a fejemből azokat a szavakat. Nem tudtam, de valahol mélyen nem is akartam felfogni. Mi lesz velem nélküle? Mit fogok én kezdeni nélküle? Mi lesz ha… Hülye vagy Niall James Horan, ilyenre még csak ne is gondolj! – róttam meg magam gondolatban.
A kórházban a falnak dőlve trappoltam bal lábammal. Tíz perce érkeztünk meg, de Brooke még mindig a műtőben van. Ha tehetném, legszívesebben az összes hajamat kitépném a helyéről, de ehelyett csak bámulok magam elé. Liam próbált velem beszélgetni, de mind hiába. Órák óta úgy érzem, mintha megnémultam volna. Akartam hozzájuk beszélni, de egy szó sem jött ki a torkomon. Talán a sírás okozta gombóc miatt van, ami a torkomban lapul, de még sikerült elnyomnom. Nem tudom, hogy mennyi ideig. Amikor ideértünk Eleanor és Danielle már itt volt. Eleanor rögtön Louis karjaiba omlott, Danielle fel sem nézett, maga elé nézve sírt tovább. A fiúk sokkos állapotban próbálták visszafordítani érzelmeiket. Zayn az velem hasonló állapotban lehet. Tőlünk legtávolabbi pontban ült le, ami persze közelebb volt a műtőhöz. Én nem mertem olyan közel lenni, félő lett volna, hogy berontok a műtőbe és zokogva könyörgök az orvosoknak, hogy tegyenek meg mindent.
Léptek zaját hallottuk meg az ajtó felől. Nem néztem oda, hogy ki az, úgy is eljön majd előttem.
- Hogy van? – hallottam meg Nick keserves hangját magam mellől.
- Nem tudjuk… még a műtőben van. – válaszolt alig hallhatóan Harry.
Mély levegőt vettem és felnéztem rá, látszott rajta, hogy zaklatott és szeme vörös a sírástól. Amint megláttam, fejem ismét lehajtottam és a padlót kezdtem el pásztázni. Elnéztem Zayn felé és láttam, hogy már nincs ott, ekkor megszólalt mellettem, mire én összerezzentem.
- Te meg mit keresel itt? – szemei szikrákat szórtak, miközben végig nézett Nicken.
- Zayn elhiszem, hogy mérges vagy rám, de Nyuszi a legjobb barátom… - nézett rá könyörgően, s hangja el-elcsuklott a vége fele.
Zayn beleszippantott a kórházi levegőbe, elfordult, de láttam rajta, hogy még nem végzett. Túl jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ennyiben nem hagyta. Visszafordult és keze meglendült, majd egy hatalmas csattanással Nick arcán landolt. Kitágult szemekkel bámultam rá, ő öklét tapogatta, a fiúk pedig Nicket támogatták fel a földről. A szája széle kicsattant, pár másodperc múlva pedig elkezdett belőle ömleni a vér. Ekkor Danielle felállt és idegesen a hajába túrt, s Zayn felé fordult.
- Ezt most miért kellett? Miért nem tudod egy picit sem észrevenni azt, hogy miért vagyunk itt? Mert nem verekedni az is biztos! – üvöltött Danielle hisztérikusan, miközben Zayn mellkasát kezdte ütni.
Lou elhúzta tőle, de ő még mindig tombolt, míg Zayn csak megsemmisülve bámult maga elé, lerogyott a földre, s arcát kezeibe temette.
Szívem egyre jobban kezdett elszorulni, és rossz előérzetem volt. Ettől féltem a legjobban. Tudtam, hogy valami nem jó és ez nem hagyott nyugodni. Senki, ismétlem, senki nem tudja elképzelni azt a mértékű szeretetet, amit a húgom iránt érzek.
Otthon a kanapén ülve öleltem magamhoz síró húgomat. Két óra múlva indulnom kellett a meghallgatásra, de nem akart elengedni egy könnyen.
- Ugye nem fogsz elfelejteni? – nézett rám vörösre sírt szemekkel.
- Már hogy felejtenélek el Brooke? Lehet, hogy be sem jutok. – húztam el a szám.
- De befogsz, én tudom, érzem! – mosolygott rám, én pedig letöröltem arcán végig csusszanó könnyeit. – Fel fogsz hívni?
- Az lesz az első dolgom. – vigyorogtam rá és még jobban magamhoz húztam.
- Úgy hiányzol. – nyöszörögte karjaim között.
- De hát még el sem mentem. – húztam fel szemöldökömet.
- Tudom, te buta. – húzta össze a szemöldökét mérgesen.
- Nem áll jól, ha durcás vagy. – röhögtem ki, és neki is egy mosoly ült ki az arcára.
- Niall, kincsem menned kell! – szorongatott anya egy zsebkendőt a kezeiben.
- Micsoda? De hát még van két órám indulásig! – háborodtam fel. Brooke ijedten pillantott rám, én pedig tehetetlenül néztem le rá.
- Tudom, de most hívtak, hogy pillanatokon megérkezik a kocsi, mert a sofőrnek családi problémái akadtak későbbre. – felsóhajtottam és lefontam magamról húgom kezeit, s csomagjaimhoz sétáltam.
A ház előtt állva vártuk a kocsit, ami nem is később meg érkezett. Brooke ismét sírva a nyakamba borult és nem akart elengedni.
- Brooke, mennem kell. Értsd meg! Nem soká úgy is beszélünk. – bontakoztam ki öleléséből.
- Büszke vagyok rád. – suttogta a fülembe, én pedig egy hosszú puszit nyomtam homlokára, s beültem a kocsiba.
Az emlékek hatására halványan elmosolyodtam, ekkor viszont a műtő felől hallottam hangokat. Egy ágy elejét láttam meg, s rajta alvó húgomat. Rögtön odaszaladtam, bár olyan gyengének éreztem magam, hogy ha nem vigyázok, lábaim összecsuklanak alattam.
A nővérek és segítők arrébb toltak, hogy bevigyék a kórterembe, így csak pár pillanatot láttam belőle, de az is elég volt ahhoz, hogy előcsaljon belőlem egy pár könnycseppet. Karjaim erőtlenül hullottak testem mellé, s hátamat a falnak döntöttem. Próbáltam felsóhajtani, de csak akadozva tudtam venni a levegőt. Az orvos jelent meg papírokkal a kezében, nem tudtam megmozdulni, se megszólalni, így csak kérlelően ránéztem Harry-re, aki rögtön vette a lapot és az orvoshoz sétált.
- Doktorúr, hogy van Brooke? – kérdezte Harry.
- Ön Niall Horan? – nézett fel papírjaiból az orvos.
- Nem, de Niall most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen.
- Hát rendben. Brooke állapotát sikerült nagy nehezen stabilizálni. Amikor behozták újra kellett éleszteni. – amikor ezt kimondta nagyot nyeltem és ismét lehunytam szemem, mint már oly sokszor ez alatt a fél óra alatt. - A bal lábszárcsontja és három bordája eltörött. Jelenleg mély altatásban van, mert ha ébren lenne, hatalmas fájdalmai lennének, de az altatás hatása másfél-két nap múlva el fog múlni. Szerencsés lány, hogy ennyivel megúszta. – mosolyodott el halványan, majd rám pillantott. – Egyesével be lehet menni hozzá, de csak csendesen.
Fellélegeztem és ellöktem magam a faltól, amikor láttam, hogy Zayn a kórterem ajtaja felé indul és szinte megállíthatatlannak tűnt. Egy pillanatra megtorpantam, majd Louis kezét Zayn mellkasára rakta, s visszafele tolta, nekem pedig biccentett egy aprót az ajtó felé. Eltátogtam neki egy köszönömöt, hallottam, hogy Zayn dühösen morog, de nem érdekelt. Lassú lépésekkel beléptem.
A szoba steril volt, és fehér, mint a hó. Becsuktam magam mögött az ajtót, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Csak bámultam őt. Soha nem láttam még ilyen tehetetlennek, ilyen gyengének. Nagy nehezen közelebb mentem hozzá és óvatosan kihúztam a széket, s hangtalanul leültem mellé.
Néztem hófehér arcát, amelyen fekete karikák éktelenkedtek. Ajkai ki voltak száradva, bal szélén fel volt szakadva egy picit, így ott pirosabb volt. Sötétbarna haja kócosan omlott vállára. Ha meglátná magát, biztos hogy kitérne a hitéből. – gondoltam és keserűen elmosolyodtam. Remegő kezekkel az övéért nyúltam, s apró sebes ujjait piszkálgattam. Egyre ziháltabban vettem a levegőt, szinte már nem voltam magamnál. Ránéztem a mellette álló monitorra, ami egyenletes szívverését jelzi. Már nem csak ujjait fogtam, hanem kezeit az enyéim közé zártam, számhoz emeltem és apró puszikat nyomtam rá. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, ismét elkezdtem remegni. Tekintetem fátyolos lett, már alig láttam valamit a könnyektől. A torkomban lévő gombóc egy pillanat alatt hirtelen kiszakadt, s szememből hatalmas forró könnycseppek folytak le, végig az arcomon. Percek óta könnyeztem, amikor a levegőmből egyre kevesebb volt, s emiatt testem rázkódni kezdett. Számon akartam venni a levegőmet, de csak hörögni tudtam. Mellkasom szinte már csak felfele emelkedett, ezzel is akadályozva azt, hogy bármennyi levegő is jusson a tüdőmbe. Nem bírtam tovább. Itt volt az a pont, amikor nem érdekelt, ha valaki meghall, vagy meglát. Hangos zokogásba kezdtem és képtelen voltam abbahagyni. Nem ment. Eddig tudtam erős maradni. Ha Brooke itt lenne mellettem, egy jó nagy veréssel jutalmazna, amiért ilyen hamar elgyengültem. Ő olyan erős, és ezt mindig is csodáltam benne, fogalmam sem volt, hogy hogy bírt rezzenéstelen arccal, mosolyogva nézni mások szemébe, amikor legbelül sikítva menekült ki a világból. Arcába lógó hajtincsét finoman elsimítottam, és próbáltam megszólalni. Többször is belekezdtem, de torkomon még mindig nem jött ki semmi, a hangom cserbenhagyott. Egyre jobban erőltettem, így sikerült kierőszakolnom magamból egy nyöszörgés félét.
- Ha megtudom ki tette ezt veled… - muszáj volt megállnom, mert torkom ismét elszorult egy pillanatra. Nyeltem egy nagyot és próbáltam folytatni. – Esküszöm, megölöm…