Próbáltam valamit kinyögni, de sehogy sem sikerült.
Mintha fojtogattak volna. A fiúk is furcsán néztek rám, Zayn pedig csak maga
elé bámult és várta, hogy én magyarázkodjak. Hazudni akartam, hogy ne veszítsem
el, hogy ne hagyjon el ő is, de éreztem, hogy már nem lényeges, itt már szinte
teljesen mindegy. Cassie még mindig válaszokat várva állt előttem, én pedig
kétségbeesetten néztem a fiúkra. Louis sajnálkozóan nézett rám, Liamen pedig
látszott, hogy segíteni akar, de nem tudja, hogy hogyan. Niall leszegett fejjel
állt, Zayn igazából szart az egészre. Harry volt az egyetlen, aki szólásra
nyitotta a száját. Szemeimben a remény csillant meg, de amikor pár pillanat
múlva ő is becsukta a száját, reménytelennek találtam a helyzetet. Az igazságon
kívül semmi mást nem tudok neki mondani.
A szívem hol a torkomban dobogott, hol a bordáimon
keresztül akart kitörni. Levegővételem egyre szaggatottabb mégis szaporább
lett, legszívesebben olyan messzire rohantam volna, amennyire csak tudok,
viszont lábaim is mintha gyökeret vertek volna azon a helyen ahol álltam.
-
Ők.. – piszkálgattam izzadt tenyerem miközben a
megfelelő szavakat találtam. –Szóval ők a… - egy szó sem akart kijönni a
torkomon, szemeimet már könnyfátyol fedtem.
-
Én a bátyja vagyok. – lépett ki Niall,
mosolyogva, hogy próbálja oldani a hangulatot, sikertelenül.
-
Mi pedig a banda többi tagja. – mondták a
többiek szinte egyszerre. Cassie még annyira sem bírt megszólalni, mint én.
-
Én meg a volt pasija. – tette hozzá Zayn nemes
egyszerűséggel.
Hitetlenkedve néztem rá, eközben ez az érzés átfordult
dühbe és nagy késztetést éreztem arra, hogy megüssem. Minden vágyam az volt,
hogy most csak ártsak neki, de fizikailag nem tudtam volna, úgysem fájna neki.
-
Szerencsére csak volt. – húztam össze
szemöldököm és dühösen néztem rá, eközben Cassie szemei is elkerekedtek.
-
Ti? Mikor? Hogy? – nyökögte.
-
Egy éve. – sóhajtottam.
-
Kislány, te ennyire nem nézel TV-t és nem
olvasol újságot? – kérdezte tőle Niall.
-
Próbálom minél jobban kizárni a médiát az
életemből. – suttogta alig hallhatóan, Niall pedig bólintott.
Cassie felém fordult és szánalmat láttam a szemeiben. Az
eddigi hangvételéből azt vettem észre, hogy nem csinál belőle akkora balhét, de
a szemei teljesen mást mutattak. Haragot, csalódást és a becsapottság érzését.
-
Miért nem mondtad el? – kérdezte hideg
arckifejezéssel az arcán.
-
Nem akartam, hogy csak miattuk barátkozz velem.
-
Szóval így ismertél meg? – váltott hangja
gúnyosra.
-
Nem, félreértesz! – kezdtem volna magyarázkodni.
Zaklatottsága miatt a szavaimat is kiforgatta.
-
Keresek egy hotelt. – indult kifelé az ajtón.
-
Mi van? – kerekedtek el a szemeim.
-
Itt nem tudok maradni. Keresek egy hotelt utána
pedig hazamegyek New Yorkba. – majd maga mögött becsapva az ajtót elviharzott.
Lábaim továbbra sem mozdultak, testem mindegy egyes kis
pontját düh járta át. Remegtem, kezem ökölbe szorítottam, szemeim pedig
behunytam. Mélyeket lélegeztem, hátha le tudok nyugodni, de nem ment. Legfőbb
vágyam az volt, hogy most az életemet ismét tönkretevő személyen töltsem ki
dühömet. Lábaim maguktól indultak meg és vittek el egészen Zayn-ig. Kinyitottam
szemeimet, és ha tudnék velük ölni, már rég nem itt lenne.
-
Ez is miattad volt. – néztem mélyen a szemébe.
-
Ja, valószínűleg az én hibám, hogy nem mondtál
neki semmit rólunk. – az utolsó szó hallatán a szívem összefacsarodott és egy
könnycsepp akart végigcsorogni arcomon, de nem hagytam neki. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy sírni lásson.
-
Elvesztettem az egyetlen barátomat is. Miattad. –
nyomtam meg a „miattad” szót, s összepréseltem ajkaimat.
-
Miért miattam? – húzta föl gúnyosan szemöldökét.
-
Miért csókoltad meg amikor láttad, hogy ott
vagyok? Miért hoztad el hozzám, amikor tudtad, hogy nálam lakik? Miért jöttél
át, amikor tudtad, hogy nekem bajom lesz belőle? Jól esett? Mondd, jól esett
legalább? – minden kérdésnél egyre hangosabbá vált hangom, így az utolsónál
szinte ordítottam. Próbáltam minden dühöt kiadni magamból, de láttam a többiek
megszeppenve nézik a jelenetet.
-
Talán azért mert nem jelentesz számomra semmit? –
üvöltött vissza, szemei szinte lángoltak.
Próbáltam túl lenni rajta. Próbáltam nem gondolni rá és
nem azon elmélkedni, hogy vajon jól van-e és, hogy mit csinálhat, de sosem
sikerült. Egy éven keresztül ő volt minden második gondolatom, akármennyire is
száműzni akartam a fejemből. Egy rohadt éven át titokban utána sóvárogtam.
Hiányzott minden egyes érintése, csókja, hangja és azok a titokzatos csokoládébarna
szemek. Még most is végigfut a remegés a gerincemen, ha rá gondolok.
De ebben a pillanatban a tűz, amit egy éven át hiánya még
jobban táplált kialudt. Elég világosan tudtomra adta, hogy nem jelentek számára
semmit, ezek után nekem már nincs több reményem. A tűz, ami eddig szívemben
lángolt jéggé fagyott és egy szép időre olvaszthatatlanná vált. Nem sírtam, nem
tomboltam, a gondolataim viszont ordítottak. Percek óta megsemmisülten állhattam
vele szemben, de tekintetét továbbra is álltam, amelyek dühösen méregettek.
-
Szerintem most jobb, ha mentek. – suttogtam alig
hallhatóan, még mindig Zayn szemeibe nézve.
-
Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul
Niall.
-
Semmiben nem voltam még ennyire biztos. –
válaszoltam, s tekintetem elszakítva Zaynétől az ajtóhoz sétáltam, s
kinyitottam nekik, jelezve, hogy komolyan gondoltam.
Mindegyikőjük lassan megindult az ajtó felé és szomorúan,
s sajnálkozóan néztek rám. Kell a fenének a sajnálatuk! Zayn maradt utoljára,
aki még egy lenéző pillantást vetett rám, majd ő is kisétált rajta.
***
Az álom sehogy nem akart a szememre jönni, pedig mindent
megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön, Zayn szavai még mindig a fejemben
visszhangoztak. Az éjjeliszekrényemen lévő óra éjjel két órát mutatott. Nagy
nehezen kikászálódtam az ágyból, bár többször is megszédültem vagy esetleg
megbotlottam a saját lábamban. A fürdőszobába érve a tükörhöz sétáltam, amibe
igazából nem akartam bele nézni, de képtelen voltam megállni. Egy zombi állt
előttem, nem is akár milyen. Mint akin rendesen áthajtott egy autó, de inkább
legyen kamion. Borzasztóan néztem ki. Hányingerem támadt saját magamtól, ezért
muszáj volt elkapnom a tekintetem a tükörről és megnyitva a csapot, hideg vizet
fröcsköltem arcomra. Valamilyen szinten felfrissített, bár jobban nem néztem ki
tőle.
Halkan lépdeltem le, s a konyhába vettem az irányt egy
bögre kakaóért, reménykedve abba, hogy az majd elálmosít. A tejet melegítettem,
amikor a bejárati ajtó felől motoszkálást hallottam. A kulcs forgását, ahogy
szépen lassan mozog a zárban, ami rá egy másodpercre kattan egyet, majd ahogy
valaki lenyomja a kilincset. Halál közeli élménynek éreztem, de amint megláttam
látogatómat hangosan kifújtam a levegőt és mázsás kő esett le a szívemről.
Göndör haját sapkával fogta fel, szemei pedig zölden csillogtak.
-
Miért nem tud egyikőtök sem csengetni vagy
felhívni, ha jönni akartok? – forgattam meg a szemeimet. – A múltkor Niall
hozta rám a frászt az éjszaka közepén.
-
Szóval beszartál. – húzogatta szemöldökét fel-le
mosolyogva.
-
Harry nagyon késő van. Mit keresel itt?
-
Aggódtam érted. – rántotta meg a vállát. – Meg egyébként
sem tudtam aludni és unatkoztam. – tette hozzá vigyorogva.
Sóhajtottam egyet, majd halványan elmosolyodtam.
-
Te is kérsz egy bögrével? – billentettem a fejem
a kakaó felé, Harry arra kapta a fejét és határozottan bólintott, amin
felkacagtam…