Miután megbeszéltük, hogy, ha az orvos nem
lát semmi komoly dolgot, akkor megyünk megnézni a családját, egy közös zuhany
után lefeküdtünk aludni. Semmi kedvem nem volt azt a három idiótát ápolgatni,
azért mert nem tudtak maguknak parancsolni. Elég volt egyszer Harry szenvedését
végignéznem, nem fogom többször senkiét. Örültem neki, hogy holnap megyünk
Bradfordba, rég láttam már a családját és hiányoznak. Nagyon rendesek voltak
velem, Trisha már az első pillanattól kezdve családtagnak tekintett, de az
apukája is úgy szint. A testvéreivel is sikerült kijönnöm, bár Doniya először
nem igazán kedvelt, mert féltette az ő egyetlen öccsét, Waliyha és Safaa pedig
szerencsére rögtön elfogadtak.
A franciaágyon feküdtünk, s míg Zayn a
TV-t nézte én mellkasához bújva próbáltam elaludni és felkészülni lelkileg a
holnapi látogatásomra az orvosnál. Nem akarom megtudni, hogy mi bajom van. Mi
van, hogyha valami komolyabb? Nem is
akarok inkább erre gondolni. Próbáltam kiűzni a fejemből a vészjósló
gondolatokat. A terhességtől is ki voltam akadva, pedig lehet, hogy az lett
volna a legkisebb bajom.
-
Mi a baj? – súgta a
fülembe Zayn, amikor észrevette, hogy mocorgok.
-
Semmi.
-
Brooke! – hangja
jelentőségteljesen szólt.
-
Félek a holnaptól. Mi
van, ha valami komolyabb a betegség, mint gondolnánk? Bár lehet, hogy csak a
paranoiám. – vontam meg a vállam.
-
Nem lesz semmi baj.
Biztos vagyok benne, hogy egy kisebb vírusnál nem több. – nyugtatgatott, de
azért láttam, hogy az ő szemében is ott csillog az aggódás. Tisztában van vele,
hogy bármi lehet. – Aludjunk. – lehelt egy csókot ajkaimra és szorosan magához
vont.
***
Kelletlenül mászkáltam a házban
össze-vissza. Mindig mentem valahova, mert ha valahol megálltam vagy leültem,
azok a gondolatok ismét a fejembe férkőztek. Muszáj volt valamivel lekötnöm a
figyelmemet. Zayn már nem bírta nézni, amit csinálok, így inkább úgy döntöttek
Harryvel, hogy elugranak edzeni egy kicsit. Rám
is rám férne már. A fiúk egyébként időközben megtudták a rosszulléteket,
mert Eleanor elkotyogta Louisnak, ő pedig a többieknek. És még, hogy a nők a
pletykásak…
Niall és Liam figyelem elterelésképpen
felajánlották, hogy megnéznek velem egy filmet. A választásunk a Csodálatos
Pókemberre esett, ami végül jó ötlet volt. Az egyik kedvenc filmem. A figyelmem
sikeresen elterelődött a tényről, hogy most már körülbelül fél óra múlva már az
orvosnál kell lennem. Pont vége lett, amikor megérkeztek a fiúk az edzőteremből,
így míg Zayn letusolt én próbáltam emberi alakot ölteni. Egy világosabb
farmernél és egy sima fehér pólónál maradtam végül, amit egy krémszínű sállal
kompenzáltam, hajamat pedig lófarokba kötöttem.
-
Csini vagy. – puszilt
bele nyakamba Zayn, s hátulról átölelt. Kezemet felsimítottam nyakára.
-
Te pedig félmeztelen. –
fordultam meg ölelésében, s ajkaimba haraptam. – Itthon akarok maradni, csak
veled, kettesben. – kacéran rákacsintottam, s körmömet végighúztam egészen a
törölköző széléig, ami alhasánál pihent. El akartam érni a célom, ezért nyomtam
egy puszit a mellkasán elhelyezkedő tetoválására.
-
Tudom, hogy mire megy
ki a játék, de most az egészséged fontosabb. – nyelt egy nagyot és odébb állt.
-
Nem kívánsz? –
biggyesztettem le ajkaim.
-
Úgy nézek én ki? –
húzta fel szemöldökét és mutatott a törölközőre, ami már alig takart valamit.
Felkuncogtam és jobbnak tartottam elhagyni a szobát.
Zayn egy jó öt perc múlva már öblös
léptekkel robogott le a lépcsőn, s elköszönve a fiúktól karon ragadott. A kocsi
most is bejárón állt, beszálltunk, majd hirtelen rám nézett.
-
Ugye tudod, hogy
minden rendben lesz? – nézett mélyen szemembe, hüvelykujját arcomra simította.
Bólintottam.
***
A magánrendelő előtt toporogtunk, vártuk,
hogy végre engem szólítsanak. Nem konkrétan kórházban voltunk, annál kicsit
jobb volt, de a hangulata egy fokkal sem. Ugyanazok a fehér falak, a steril
fehér vagy esetleg zöld bútorokkal, az a tipikus kórházszag… minden egyes
levegővételnél kirázott a hideg, ahogy magamba kell szippantanom azt a bűzt.
Mindig is utáltam az ilyen helyeket.
-
Brooke Carter Horan. –
szólalt meg egy kedves női hang, gondolom az asszisztens, mert az orvos elvileg
férfi.
-
Itt vagyok. – mentem oda
rögtön.
-
A doktor úr már várja.
– nyitotta ki előttem az ajtót.
-
Bejöhet a barátom? –
fűztem össze ujjaimat a Zaynével, mire a nő jól végigmérte. Nem túlzok, ha azt
mondom, hogy tetőtől talpig.
-
Ha aláír nekem egy
darab papirkát a lányom nevére, akkor persze. – mosolyodott el a hölgy, Zayn
abban a pillanatban rábólintott.
Kézen fogva lépkedtünk be a rendelőbe, ami
már egy sokkal barátságosabb környezet volt, mint a folyosó. A falak színesek
voltak, bár a bútor ugyanolyan volt, gondolom ez valami előírás, de mind egytől
egyig fel volt dobva valamilyen dekorációval. A székben ülő férfi felénk fordult
és felálltam. Elég fiatal lehetett, maximum harminc körül járhat.
-
Jó napot! – köszönt barátságosan,
majd kezet fogott Zaynnel, aki morgott valamit, de jelenleg túl ideges voltam
ahhoz, hogy foglalkozzak vele. – Kezdjük az elején. Mik is pontosan a tünetek?
-
Szédülés, hányinger és
hányás. Igazából csak ennyit. – néztem rá félve.
-
Hát ezekből
kifolyólag, a terhesség is… - kezdett bele, de rögtön félbeszakítottam.
-
Nem vagyok terhes.
Csináltam tesztet. – vágtam rá, mire elmosolyodott.
-
Azért én elvégezném a
vizsgálatokat ezzel kapcsolatban is. A terhességi tesztek nem mindig mondanak
igazat. – komolyodott el. Nagyot nyeltem és bólintottam. Basszus!
A vizsgálatok körülbelül háromnegyed órát
vettek igénybe. Nehezen, de túléltem. Már alig vártam, hogy vége legyen ennek
az egésznek és végre elinduljunk Bradfordba. Az eredmények egyértelműen
kimutatták, hogy nem vagyok terhes. Amikor ezt közölték velem, egy részem már
felszabadult. A többi papírt kezdte elemezgetni, majd hosszas gondolkodás után
megkérdezte, hogy voltunk-e mostanában nyaralni. Nem értettük, hogy miért kérdezi,
de persze elmondtuk neki, hogy nemrég jöttünk haza Spanyolországból. A doki
feje felett, mintha egy villanykörte jelent volna meg, akárcsak a mesékbe,
megvilágosodott. Elmesélte, hogy kapott tegnap pár telefont miszerint
Spanyolországban egy ilyen kisebb betegség uralkodik, de egy hétnél tovább nemigen
tart szóval már én is kifele táncolgatok belőle, azért nem jelentkeztek a
tünetek az elmúlt másfél napban, viszont írt fel gyógyszert, amit még három
napig kell szednem és szó szerint lebaszott, amiért nem jöttem hamarabb el
hozzá. Megígértem neki, hogy most már akármi bajom lesz, rögtön elmegyek
orvoshoz, mert ha most nem csak egy ilyen kis betegség lett volna a háttérben,
akkor komolyabb baj is lehetett volna. A végére már egy taxiban ülő bólogató műanyag
kutyának éreztem magam, mert megszólalni nem sokszor tudtam, így inkább
maradtam a fejem billegetésénél. Zayn kifizette az orvost, pedig én akartam, de
nem engedte, majd beszálltunk a kocsiba és gyors hazamentünk, hogy fejenként
egy sport táskába összepakoljuk azt a pár cuccot, amit magunkkal viszünk
Bradfordba. A srácoktól „könnyes búcsút” vettünk, s boldogan indultunk el a
szüleihez. Láttam Zayn-en már régebben is, hogy sokszor van honvágya, órákat
tudott áradozni a családjáról olyankor. Az utat végig beszélgettük, minden
hülyeségről felkerült a szó, majd egy szűk három óra alatt, befordultunk az
utcába ahol lakott. Szerencsére pont kifogtuk, hogy sehol sem volt dugó.
Az autó leállt az ismerős háznál. Zayn
arcáról le sem lehetett vakarni a mosolyt, engem pedig hihetetlenül boldoggá
tett a tudat, hogy ilyen vidámnak látom. Azt
hiszem, ez is a szerelem része. Kiszálltunk, s a csomagtartóból kivéve a
sporttáskákat egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra, majd ujjainkat összefűzte, s
becsengetett a házba. Egy női hangot hallottunk, amint azt kiabálja, hogy „Egy pillanat”, s tényleg egy pillanat
múlva Trisha meglepődött arcával találkoztunk. A meglepődöttséget felváltotta a
meghatottság, könnyes szemmel ölelte magához rég nem látott fiát. Hangosan
zokogott Zayn vállán, de tudtam, hogy csak az öröm eufórikus érzése miatt.
-
Brooke, drágám! De örülök, hogy ismét látlak! –
fordult felém, majd engem is szorosan magához ölelt. Nagyjából sikerült meg
nyugodnia, már nem sírt, de láttam a tekintetében, hogy még mindig alig akar
hinni a szemének.
Bementünk a házba, ahol az egész család a
TV előtt ült és valami vígjátékon nevettek.
-
Drágám, lányok,
nézzétek kik leptek meg minket. – mutatott felénk Trish. Waliyha és Safaa
rögtön felpattantak és Zayn nyakába vetették magukat…