Köszönöm & hirdetés!

Sziasztok! :)
Bocsánat, hogy még nem a fejezettel jöttem, de igyekszek vele! :)
Szóval először is szeretnék köszönetet mondani Fannikának, amiért biztat és készségesen elmondja a véleményét, ha kérem. Imádlak Fanni! ♥
Ezen kívül nagyon szépen köszönöm az eddigi kommentárokat és a 7 rendszeres olvasót! Nagyon aranyosak vagytok és rettentő inspiráló, amiket írtok. Még egyszer köszönöm! :)

Egy kicsike hirdetés:
Az olvasok közül, akinek van Twittere vagy Tumblr-e az nyugodtan kövessen be, nem harapok érte :)
Katt -- > Twitter  & Tumblr

2. Fejezet - Aston

A csend már kezdett kínossá válni. Végül én törtem meg, bár inkább kevesebb sikerrel.

-          Sziasztok! – intettem félénken. Először csak néztek rám, de pár másodperccel később nekem rohantak, mint a fél őrültek.

Elkezdtek a levegőbe emelgetni. Ennyire hiányoztam volna nekik? Louis úgy megölelgetett, hogy szinte megfulladtam.

-          Oké Lou, én is szeretlek és hiányoztál, de mindjárt megfojtasz. – közöltem vele elfúló hangon, ugyanis a levegőm fogytán volt.

-          Bocsi. – mondta könnyedén és vigyorogva tovább állt, mert Harry már türelmetlenkedett. Elém lépett és felkapott. Nevetve pörögtünk pár másodpercig majd letett.

-          Hiányoztál Hazza. – suttogtam a fülébe.

-          Te is nekem csajszi. – mondta és éreztem a hangján, hogy vigyorog. Ez után Liam következett, aki szintén megszorongatott. A fiúk közül talán ő változott a legtöbbet. Már nem vasalja a haját és rövidebb is. De jól áll neki.

Ismét Zayn szemébe néztem, ami hiba volt. Teljesen elvesztem a tekintetébe.  Csak bámult, ami már kezdett idegesíteni így nagy nehezen elkaptam a szemem róla. Fájdalmasan felsóhajtottam, ami talán túl hangosra sikerült, mert minden szempár rám szegeződött. Elkezdett közelíteni hozzám, mire én megmerevedtem. Mintha a lábam gyökeret vert volna a talajba. Elém állt és tétován megölelt. Szerintem félt a reakciómtól, hátha kiakadok és elkezdek bőgni meg drámázni. Ennél én sokkal erősebbnek éreztem magam és nem volt szabad engednem, hogy hamar összetörjek. Annak a korszaknak már vége. Óvatosan visszaöleltem, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is ment. A varázs elillant, az ölelésnek pedig vége szakadt. Niall rosszallóan nézett rám. Na igen, tudta, hogy kész voltam a fél évvel ezelőtt történtek miatt és nem akarta, hogy bajom essen, de még így sem látott és hallott mindent. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy mi zajlódott bennem az Nick volt. Ha akkor ott lett volna velem és látta volna, hogy milyen voltam, szerintem a fiúk közelébe sem engedne, a banda pedig már csak négy tagból állna, mert az biztos, hogy Zayn is halott lenne. Bambulásomból egy torokköszörülés térített vissza a jelenbe. Harry volt az és bíztatóan mosolygott rám, majd bólintott a nappali felé. Már mindenki bent ült és beszélgetett, mikor én beténferegtem. Ilyen sokáig bámultam a nagy semmit?

-          Hugi, azt még mindig nem mondtad el, hogy miért vagy itt. – már pont szóra nyitottam a számat, amikor folytatta. Tudta, hogy mivel akartam visszavágni. – Félre ne érts, örülök neked csak nem értem. – tette maga elé a kezeit védekezés képen.

-          Anya küldött. Igazi okot én sem tudok. Egyik pillanatról a másikra kijelentette, hogy hozzád fogok költözni. Azt hittem szólt neked erről.

-          Ennyire hülye te sem lehetsz. Szerinted akkor nem az lett volna az első dolgom, hogy felhívlak? – kérdezte nevetve és átkarolta a vállamat.

Ezután az körülbelül két óra hosszán keresztül beszélgettünk. A fiúk elmesélték, hogy mi történt velük az elmúlt fél évben, nem mintha nem tudnám, hisz velük van tele a TV, a net, a Rádió és már az újságok is. De azért szépen nyugodtan végig hallgattam őket, mert a médiának sosem hittem. Ki is derült, hogy egy-két magazin eléggé elírta a dolgokat. Mondjuk ez nem újdonság. Egy hónapja volt az, hogy az egyik műsorba Liam-hez írták ki Lou nevét ráadásul még rosszul is. Hányingerem van az ilyenektől. Indulás előtt fél órával közölték velem, hogy ma fellépnek az XFactor-ban. Imádok ennyire időben megtudni mindent.  Niall azt mondta, hogy nem kell kiöltőzni, mivel nem egy díjátadóra megyünk „csak” egy műsorba. Felvezetett a szobába, amiben senki nem alszik. Aranyos kis szoba. Nem túl nagy, de egy embernek - jelen esetben - nekem teljesen elég. Kinyitottam a bőröndöm és normális ruhák után kutattam. Már az egész szoba tele volt ruhákkal, mire megtaláltam, amit akartam.  Egy lila hosszú ujjú felsőnél, egy sötétkék farmernél és egy szürke csizmánál maradtam. A hajamon picit göndörítettem, de ezen kívül semmit nem csináltam vele. Elégedetten a tükörbe néztem és lebattyogtam a lépcsőn. Amint leértem Niall átkarolta a vállam és úgy mentünk el az autóig.

A stúdió óriási. Hihetetlen, hogy ezek az emberek felmernek ide jönni. A nézőtéren még alig vannak, mert nem engedtek még be mindenkit. Elképzelni is rossz, hogy mennyire izgulhatnak a versenyzők, amikor ki kell állniuk több százezer ember elé. Ahogy Niall régebben körülírta az érzéseit, amikor itt áll úgy láttam, hogy nagyon élvezi, amit csinál és rettentő büszke vagyok rá emiatt is.

A fiúk következtek. Ők is idegesek voltak, főleg Lou, de ő próbálta leplezni. Olyankor mindig idétlen vicceket mond. A színpadon nem csak ők voltak, hanem a versenyzők és a JLS is. Hallottam, amikor Liam dúdolta a számot és már előre látom, hogy gyönyörű lesz. Idétlenül bámészkodtam miközben észrevettem, hogy annyira figyel valaki, hogy szinte perzseli a bőrömet a tekintete. Odakaptam a fejem és egy kedves mégis szexi szempárral találtam magam szembe. Féloldalasan rám mosolygott, amitől igazából elolvadtam volna, de ehelyett inkább viszonoztam a gesztust. A hirtelen felismerés lavinaként ért. A szexi mosolygós fiú nem más volt, mint Aston. Mikor legutóbb itt voltam párszor összefutottunk, de semmi különösebb nem volt. A szervezők szóltak, hogy a műsor kezdődik így jobbnak láttam, ha arrébb megyek. A fények leoltódtak és elkezdődött a szám. Az első másodperctől imádtam. Mikor vége lett és mindenki levonult a színpadról a fiúk nyakába ugrottam. A büszkeség elöntött és már nem tudtam kordában tartani. A drámai pillanatnak Liam vetett véget mikor közölte, hogy még két másodperc és megfullad, úgyhogy muszáj volt elengednem őket. Hirtelen megéreztem, hogy valaki hozzáér a karomhoz.

-          Szia Brooke! – köszönt mosolyogva Aston és megölelt. A gesztust viszonozva elsuttogtam egy „sziát” – hogy-hogy itt vagy? – kérdezte boldogan.

-          Nem igaz, hogy mindenki ennyire örülni tud nekem! – mondtam tettetett felháborodottsággal. Ám ez nem tartott sokáig meg kitört belőlünk a nevetés.

-          Úgy látom nem én vagyok az első aki erre rákérdezett. – mondta még mindig nevetve.

-          És nem is a második… - motyogtam az orrom alatt lehajtott fejjel vigyorogva. Éreztem, ahogy a tekintetem keresi így felpillantottam. Láttam rajta, hogy valamit akar csak nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Bátorítóan rámosolyogtam jelezve, hogy nyugodtan mondja.

-          Szóval… én arra gondoltam, hogy esetleg… lenne kedved velem eljönni valahova? – kérdezte és félve pillantott rám, nekem pedig egy óriási mosoly terült szét az arcomon.

-          Persze, hogy lenne! – feleltem boldogan és láttam, hogy kifújta a bent tartott levegőjét.

-          Akkor majd hívlak és megbeszéljük a részleteket. – mondta és megfogta a derekam, eközben lassan nyomott egy érzéki puszit az arcomra. Rám mosolygott és elindult. Még a történtek varázs alatt voltam mikor hirtelen eszembe jutott valami.

-          Várj! Honnan tudod a számom? – kérdeztem értetlenül.

-          Hidd el, vannak kapcsolataim! – kacsintott rám és tovább ment.

Először csak képzelgésnek hittem, de nagyon úgy éreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem és váratlanul ért, amit láttam. Zayn dühös tekintetével találtam magam szemben, amivel ha lehetne ölni én már rég halott lennék…

Brooke az XFactorban 

Aston

1. Fejezet - Érkezés

Félhosszú sötétbarna hajamat erősen tépte a szél miközben London felé száguldoztam. Magamban imádkoztam, hogy ne jöjjön most errefele rendőr, ugyanis már jóval túlléptem a sebességkorlátot. De nem tehetek róla, most olyan jól esik. Félek. Félek a fiúkkal való találkozástól, ugyanakkor szétcsattanok az örömtől. Jó lesz végre látni és hallani a bátyámat a TV-n kívül is. Annyira hiányzik már. Fél éve találkoztunk utoljára és akkor sem volt valami felhőtlen a távozásom. Tegnapelőtt anya kijelentette, hogy Niall-höz kell költöznöm, de hogy miért azt még most sem értem. Egyszerűen nem volt hajlandó ésszerű magyarázatot adni így én betudtam annak, hogy azt akarja, hogy több időt töltsek édes drága bátyámmal. Oké, imádom Niall-t, de mikor összekerül azzal a másik négy hülyével akkor elviselhetetlenek. Egy ideig még viccesek és én is sírva, fetrengve röhögök miattuk, de egy hét múlva már sok. Főleg Louis. Úristen, nála normálatlanabb emberrel még életemben nem találkoztam. Ajj, de félek. Legfőképp Zayn miatt. Tudni kell, hogy fél éve egy kiadós bulizás után… hogy is mondjam… na jó, nem köntörfalazok. Az ő ágyában kötöttünk ki. Bennem mély nyomokat hagyott, de mikor másnap reggel felkeltem Ő már nem volt ott. Az eset után még egy hetet töltöttem Niall-nél, de Zayn végig rettentő távolság tartó volt velem. Egy méternél nem jött közelebb hozzám. Néha már komolyan megszagoltam magam, hogy büdös-e vagyok, vagy mi baja lehet velem. Azután már nem is próbáltam beszélgetni vele, inkább elhúztam. És most újra találkoznom kell vele…

Elmélkedésemből a telefonom rezgése zavart meg. A kijelzőn Nick neve villogott. Születésem óta ismertem és együtt is voltunk, de nem ment így meg maradtunk barátnak. Igen, hallottam már azt a mondást, hogy kapcsolat után nincs barátság, de mi akkor ezek szerint még is mások vagyunk. Mióta Niall elköltözött ő lett a bátyám, és a legjobb barátom is egyben.

-          Szia Nick! – csicseregtem a telefonba mosolyogva.

-          Szia Nyuszi, bocsi ha zavarlak csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. – hangján éreztem, hogy mosolyog és ez engem is arra késztetett. Főleg a második szó. Mióta az eszemet tudom Nyuszinak szólít.

-          Tanuld már meg, hogy te sosem zavarsz. – róttam meg megjegyzése miatt – Egyébként minden oké, 220-al száguldozok éppen. Alig várom már, hogy lássam Niall-t. – áradoztam neki.

-          Ameddig nem lassítasz, addig nem szólok bele a telefonba! – fortyogott dühösen a telefonba. Mindig csak aggódik. Idegesít ilyenkor.

-          Hát akkor így jártam. – kacagtam bele a telefonba vidáman és kinyomtam. Nick Drágám gondolhattad volna, hogy ezzel nem fogsz ki rajtam – gondoltam és közben kinyomtam a telefonomat.

Körülbelül tíz perc múlva megláttam a londoni fényeket. A szám is tátva maradt attól, amit láttam. Gyönyörű volt! Zayn ide vagy oda, én akkor is jól fogom magam itt érezni. A táskámból kikutattam a címet, amit anya lediktált. Vajon szólt a fiúknak? Miért ne tette volna? Nem vagyok én akkora meglepetés. Lehet fel kéne hívnom. Áh, dehogy hívom. Megtaláltam a kis papírlapot és bepötyögtem a GPS-be. Lehetetlenség lenne, hogy én egyedül tájékozódjak. Ha olyan pillanatomban vagyok, akkor képes vagyok a plázában is eltévedni, amihez Niall szerint egyedül nekem van tehetségem, hisz még ők sem akkora szerencsétlenek. Bő negyedóra múlva a GPS jelezte, hogy megérkeztem a célhoz. Ne már. Ezek most komolyan itt laknak?  Elismerésem, bár a szobájukba nem biztos, hogy ajánlatos bemenni…

A szívem a torkomban dobogott. Alig vártam már, hogy láthassam őket. Odasétáltam az ajtóhoz. Egy ideig hezitáltam. Csengessek vagy ne?! Na, tudja ki fog csengetni, hisz ez csak a bátyám háza. Vettem egy mély levegőt és egy határozott mozdulattal elfordítottam a kilincset, majd beléptem a házba. Legelőször a nappalit és a konyhát láttam meg. Elképesztő. Olyan modern, de mégis otthonos. Már imádtam. Csodálkozva néztem körbe, ezután pedig óvatos léptekkel beljebb haladtam. Oké, a haladás túlzás, mert körülbelül két és fél lépést tettem meg, de egyszerűen nem mertem többet. Most, hogy itt vagyok még jobban rettegek, mint amikor a kocsiban ültem vagy éppen az ajtó előtt álltam. Muszáj megszólalnom. Ha nyitva az ajtó akkor valószínűleg van itthon valaki. Isten adja, hogy Niall legyen az!

-          Niall, édes drága bátyókám és a többi idióta! Van itthon valaki? – kiabáltam, és próbáltam határozottságot színlelni a hangomban. Saját füllel hallgatva több-kevesebb sikerrel jártam. Lépéseket hallottam meg a lépcső felől. Először csak egy pár fehér cipőt láttam meg, ezután pedig a bátyámat teljes egészében. Istenem, de megváltozott. Nem csodálom, hogy minden második lány elolvad tőle. Ha nem a bátyám lenne… Brooke erre még gondolnod is hányinger! – szidtam magam gondolatban.

 Félve pillantott ki a nappaliba ahol álltam. Külsőleg talán megváltozott, de akkor is ugyanolyan félős maradt. Mikor meglátott a szeme hatszor akkora lett és az álla is a padlót verdeste. A meglepettségtől vagy van valami rajtam? Nem gondolkodtam tovább. Szélsebesen odarohantam hozzá és ráugrottam. Arcomat a nyakába fúrtam miközben örömkönnyek cikáztak le az arcomon. Két kéz féltő és szerető szorítását éreztem meg a derekamon.

-          Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte sokktól kábult hangon, de szorításán eközben még mindig nem engedett.

-          Áh, köszi én is örülök hogy látlak! – feleltem szarkasztikusan, majd elnevettem magam.

-          Semmit sem változtál… – nevetett fel boldogan és elengedett. Mikor letetett alaposan végig mért és elég érdekes arcot vágott, ami megrémisztett.

-          Mi van? – kérdeztem értetlenül és a tekintetét kerestem.

-          Belsőleg nem, de külsőleg nagyon megváltoztál. Nőiesebb vagy és… dögös. Ezek után még nehezebb lesz megvédeni tőled a fiúktól. Már előre látom… Ráadásul ez a ruha is rátesz egy lapáttal. - sóhajtott fel színpadiasan és világfájdalmas arcot vágott.

-          Mi bajod van a ruhámmal? – kérdeztem megsértődve. Már is kezdődnek a civakodások. Ruha téren sokat veszekedtünk. Mindig meg akart óvni, ha lett volna rá lehetősége szerintem apáca ruhába öltöztetett volna. Anyu szerint én vagyok Niall szeme fénye.

-          A nadrágod túl rövid… és a pólód túl kivágott! – fortyogott összehúzott szemöldökkel. - …bár őszintén szólva, ha nem a húgom lennél… - mondta perverz hangon, szemöldökét húzogatva.

Óriási szemekkel bámultam erre a kijelentésére. Körülbelül egy perc néma csönd után mindkettőnkből kitört a nevetés. Ez is annyira hiányzott már. Niall-el nem normális a nevetésünk. Főleg akkor nem, ha mindkettőnket egyszerre hallanak. Mint két visító tengeri malac. Öt perce nevethettünk már a földön, azaz egymáson fetrengve mikor hirtelen ajtónyitódásra lettünk figyelmesek és a fiúk zavart tekintetével kerültünk szembe. Mindketten elhallgattunk. Kívülről elég vicces látvány lehetett. A tekintetem végig futott a fiúkon, de megállapodott egy helyen. Egy édes csokoládé barna szempáron, amik perzselően figyelték minden egyes mozdulatomat. A szívem készült áttörni a bordáimat és rögtön Zayn karjaiba vetni  magát. Én is kész voltam rá… csak az a fránya büszkeségem tesz tönkre mindent…

Brooke ruhája

Bevezető :)

Sziasztok! :)
Hát igen, végre én is elszántam magam az írásra... Vagyis már elég régóta próbálgatok írni de soha nem mertem neki blogot csinálni. A blogról annyit, hogy a kinézetén még javíthatok csak próbálok inkább a fejezetekkel törődni, nem pedig a külsővel. Mivel elég vizuális típus vagyok így szerintem több képre is számíthattok majd. Ezeknek vagy külön Galéria fület csinálok vagy a szöveg közé/után illesztem be :)

Sztori:

Brooke Horan, Niall egyetlen egy húga, akit nagyon félt. Legfőképp a barátaitól azaz a banda tagjaitól. Brooke utoljára fél éve találkozott a fiúkkal, de anyja utasítására bátyjához költözik. Amibe persze az is benne van, hogy a másik 4 fiúhoz is. A lány rengeteget változott, nőiesedett és ez a bandatagok figyelmét sem kerüli el. Niall-nek ez persze nem fog tetszeni... Fél éve Brooke és Zayn összegabalyodtak egy éjszakára, de ezután minden úgy ment, ahogy eddig is, ami Brooke-nak rettentő rosszul esett és még most sincs túl rajta. Meglátjuk, hogy mi lesz belőle ;)