2. Kötet - 33. Fejezet

Sziasztok,

nagyon-nagyon, ismétlem, nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett rám várni, de nagyon sok a tanulni való, a hétvégéimet pedig igyekeztem a családommal/barátaimmal tölteni, de ma délután nem volt semmi dolgom, így belevetettem magam az írásba. 

Remélem tetszik, sok puszi xoxo

Zayn szemszöge

Mullingar keskeny, ám hosszú utcáit szeltük a Horan lakás felé menet, kezeimmel görcsösen szorongattam a kormányt, eközben percenként Brooke felé pillantottam, aki elmélyülten bámult ki az ablakon, s kifürkészhetetlen tekintettel pásztázta rég nem látott városának minden egyes kis négyzetcentiméterét.

Az agyam folyton kattogott és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ismét elveszítem. Nem akarom.

Még nem fogta fel a történteket, de amint eljut a tudatáig magán kívül lesz, én pedig tehetetlen. Nem akarom olyan állapotban látni, nem akarom, hogy sírjon, nem akarom, hogy bármi baja essen. Féltem. Féltem attól, hogy alig kaptam meg teljes egészében, már el fogom veszíteni. Féltem attól, hogy ezek után sosem lesz teljesen olyan, mint eddig, hogy ezen már végleg nem fogja túltenni magát.

Az emlékek kavarogtak a fejemben, újabb zűrzavarokat okozva odabent.

Nézett maga elé, kezei eszeveszettül remegni kezdtek, majd feladták a szolgálatot és vékony ujjai nem tartották többé a telefont, ami a szorítás enyhülésének hatására hangos csattanással ért a földre, apró darabokra hullva. Ajkai O alakot formáltak, szemei elkerekedtek, két kezét mellkasához szorította, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban széthullhat.

Rögtön mellé léptem, fogalmam sem volt, hogy mi baja lehetett, mi lehetett az, ami így felzaklatta. Megfogtam vállát, összerezzent, de mást nem reagált, továbbra is csak meredten nézte a törött telefont, két keze elfehéredett, olyan szinten tartották szorításban egymást mellkasa előtt. Szólongattam, halkan, majd egyre hangosabban, a nevét kántáltam kétségbeesetten, de semmi. Vállát kezdtem finoman rázni, hátha azzal elérek valamit.

-          Brooke, az Istenért, mondd már el, hogy mi történt. – csattantam fel, arcát két kezem közé fogtam, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.

-          Nick meghalt. – mondta ki egyszerűen, sőt szinte közölte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, közben vállát alig láthatóan megvonta, s a szeme sem rebbent, mozdulatlan, érzéketlen maradt. Tekintetéből kialudt a negyedórával ezelőtti tűz és boldogság. Valami jeges és élettelen lett úrrá rajta, amit sosem akartam megtapasztalni, nagyon nem, mert tudtam, hogy így ismét van rá esély, hogy elveszítem, és abba belepusztulok. Még nem fogta fel, amit mondott. Gondoltam magamban. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

-          Hogy történt? – kérdeztem, hátha ezzel visszarángatom a való világba, ám kérdésem süket fülekre talált, nem válaszolt. Tekintetemet hősiesen állta, szemeit nem lepte könny, sem bánat. Egyszerűen csak ködös volt és homályos. Egy cseppnyi érzelmet sem lehetett kiolvasni belőle.

-          Haza vinnél? – kérdezte halkan.

-          Persze, a limuzin mindkettőnket haza visz és…

-          Nem. Úgy értem, hogy tényleg haza. Mullingarba. Anyuékhoz. – szakított félbe, tekintetét elkapta rólam, a táskáját elvette az asztalról, keze még mindig remegett, telefonját a padlón hagyta, az útjába eső alkatrészeket arrébb rugdosta, majd engem maga mögött hagyva lassan kifele battyogott az étteremből. Hátra fordult és intett egyet a fejével, hogy kövessem.

És ekkor nézett rám utoljára, azóta még csak felém sem emelte tekintetét, én viszont szinte le sem tudtam róla venni a szemem, ám vezetés közben mégis muszáj volt, ha nem akartam veszélybe sodorni mindkettőnk életét.

Egyre közelebb voltunk az úti célhoz, s a több mint nyolc órás út alatt, most láttam először, hogy felsóhajt és gondterhelten ráncolja homlokát.

A repülőutat végigaludta, mégis fáradtnak tűnt, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, bár nem hinném, hogy eljutott a tudatáig Nick halála, maximum a tudatalattijának a legmélyebb pontján van vele tisztában.

Amint megláttam az ismerős hófehér házat, a magas barna kerítéssel lassítani kezdtem, majd az előttük lévő bejárón leparkoltam.

Ismét ránéztem, de még mindig nem viszonozta. Ujjait tördelte és kifelé bámult a szélvédőn. Óvatosan felemeltem kezemet és lassan, finoman combjára simítottam azt, érintésem nyomán pedig összerezzent és végre rám pillantott. Mogyoróbarna szemei homályosan fürkészték az enyémeket, a tegnap esti csillogásnak már nyoma sem volt.

Csigalassúsággal hajoltam közelebb hozzá, hogy ne ijesszem meg tettemmel. Homlokomat övének támasztottam, s azt a kezem, ami eddig combján pihent felvezettem arcára.

Ajkai hívogatóan elnyíltak, még közelebb férkőztem hozzá, ekkor élesen beszívta a levegőt, majd megszüntette a közöttünk lévő távolságot és nagy meglepetésemre követelőzőn ajkaimra tapadt. Jólesően és megkönnyebbülten nyögtem fel. Velem van. Nem veszítettem el. Egy újabb mázsás kő esett le szívemről, ahogy hosszú ujjait tarkómra helyezte, s ott éreztem a jegygyűrű hidegét.

-          Szeretlek. Bármi van, lesz… én itt vagyok. – suttogtam elszakadva tőle, majd egy utolsó puszi után kipattantam az autóból, s az anyósülés felé mentem, majd kinyitottam neki.

Ahogy kiszállt és végigmérte az utcát, a házakat, láttam, ahogy az emlékek eszeveszettül suhannak a fejében, egymást követve. A házuk felé vettem az irányt, remélve, hogy jön utánam, de tévedtem. A szembe lévő lakás kapujának kilincsét nyomta le, s lépett be rajta, mintha csak hazamenne. Figyeltem karcsú alakját, ahogy becsöngetett az ajtón, majd másfél-két perc várakozás után az ajtó lassan kinyílt és egy apró nő lépett ki rajta, meggyötört arcán látszott, hogy már napok óta nem aludt, és ezek alatt a napok alatt minimum húsz évet öregedett. Ahogy meglátta Brooke-ot remegő kezekkel nyúlt felé és rögtön karjai közé zárta, s csak szorította magához. Fejét Brooke vállára hajtotta, láttam, hogy ajkát harapdálja, de végül a gyengeség legyőzte és erőt vett rajta a zokogás.

Egy magas, szálkás, apám korabeli szemüveges férfi is követette a nőt. Szemüvegét homlokára tolta, megdörzsölte a szemét, majd meggyőződvén arról, hogy nem álmodik karjába zárta a törékeny nőt vigasztaló szerelmemet.

Az utca túloldaláról vizsgálva a jelenetet a szívem szakadt meg, s szorított a mellkasom, amikor rájöttem, hogy a zokogó házaspár Nick szülei voltak. Nem volt merszem odamenni, úgy éreztem, hogy csak idegen lennék ott, így inkább megvártam, amíg nagyjából megnyugszanak, s felém veszik az irányt.

Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy közrefogják Brooke-ot, bal oldalán Nick anyukája, jobb oldalán pedig apukája szorongatta, úgy sétáltak a Horan ház felé. Előre engedtem őket, majd magam után becsuktam a kaput és beléptünk a már kevésbé idegen házba.

Odabent ugyanaz a fogadtatás várt minket, mint, amit pár perccel azelőtt láttam. Maura hangosan szipogva vetette magát Brooke nyakába, míg Bobby tartva magát, szimplán csak erősen hátba veregetett.

A nappaliba telepedtünk, Maura rögtön a konyhába vetette magát, hogy összeüssön valamit, hiába mondtuk neki, hogy ettünk a gépen. Mondjuk ez Brooke esetében pár falatot jelentett.

Amint Ő is visszatért csend telepedett a szobára, April – időközben megtudtam Nick édesanyja és édesapja nevét – még mindig kissé szaggatott levegővételének hangja töltötte be a teret.

A mellettem ülő Brooke kezét fogtam, Ő pedig úgy szorongatta azokat, mintha attól félne, bármikor itt hagynám. Pedig az lenne a legutolsó dolog, ami eszembe jutna.

-          Hogy történt? – törte meg végül a csendet Brooke rekedt, de határozott hangja. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg tudni akarja-e.

-          Motorbaleset. –felelt szűkszavúan James – Nick apja -, majd látva Brooke várakozó arcát, pár perc szünet után folytatta. – Péntek este elment a barátaival motorozni, mondván, hogy már egész jó idő van és megjáratja. Azzal viszont nem számolt, hogy az utakon útátépítés volt. – megköszörülte a torkát, leszegte fejét. – Eltörte a bal karját, a lábát és pár bordáját azon az oldalon, mert arra esett rá. De a belső sérüléseibe halt bele. Holnap délután lesz a temetés.

Brooke erősen megszorította a kezemet, körmeit tenyerembe vájta, alig hallhatóan felszisszentem, majd nyugtatásként hüvelykujjammal finoman simogatni kezdtem, bár tudtam, hogy nem használ semmit, tehetetlen voltam.

***

A fekete, éppen térdfölé érő pántos ruha második bőrként simult karcsú alakjára. Haját laza kontyba fogta, pár tincset szabadon hagyva. Sminkje egy kis szempillaspirálból és halványrózsaszín szájfényből állt. Tökéletes volt. És az enyém, csak az enyém. Elnézve Őt, még mindig az jut eszembe, hogy tulajdonképpen, mivel is érdemeltem ki Őt? Annyival jobb, mint én, annyival jobbat érdemelne nálam. Aki sosem okoz neki fájdalmat, aki boldoggá teszi Őt minden percben. Most pedig ahelyett, hogy helyet adjak másnak, hogy boldoggá tegye, egy egész életre magamhoz akarom láncolni. Fasza, kiderült, hogy még önző is vagyok.

Miközben Őt néztem, vagyis inkább bámultam, nem igazán figyeltem arra, hogy én eredetileg a nyakkendőmet kezdtem el kötni. A tükörben nézte magát, simogatta a ruhát, ahol meggyűrődött, s megláthatta szerencsétlenségem, mert egy halvány mosoly futott át arcán, majd felém tartott, s egy perc alatt megcsinálta, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

 Maura felkiáltott, hogy ideje elindulnunk, mert nekünk illik hamarabb ott lenni egy kicsivel.

A temetőbe érve, rögtön Nick szüleivel találtuk szemben magunkat. Meggyötörtek voltak, de gyenge mosollyal fogadtak minket. Azt mondták, hogy nem nyitott koporsós temetés lesz, de mivel még rajtunk kívül nincs itt senki, megengedték Brooke-nak, hogy utoljára lássa és elbúcsúzzon tőle. Átsétáltunk a temetőn, a nap halovány fénye csillogtatta meg a fűszálakat, virágokat, valamint a gránit sírköveket. Bevezettek minket egy épületbe, ahol a koporsó volt. A szülők kivonultak, láttam a szemükbe, hogy nem akarnak még több fájdalmat érezni, már ha ennél létezik fájdalmasabb érzés.

Egyik kezem Brooke vállára simítottam, másikat pedig derekán pihentettem.

-          Egyedül hagyjalak? – kérdeztem tőle suttogva, mire egy apró bólintás volt a válasz. Egy puszit leheltem a nyakára és elhagytam az épületet, bár nem mentem nagyon messze. Nem mertem túlságosan sokáig magára hagyni.

Brooke szemszöge

Amint Zayn elment, közelebb léptem hozzá és kisimult arcára pillantottam. Olyan szép volt. Olyan nyugodt. Felemeltem kezem és lassan arcára simítottam azt, hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdtem. Féltem, hogy összetöröm, olyan volt, mint a porcelán. Hideg és merev. De kétségtelenül gyönyörű.

-          Mindig is aranyos voltál alvás közben Nicholas. – mosolyodtam el, mert eszembe jutottak azok az idők, amikor átosontunk egymáshoz, ha otthon gond volt. Sokszor néztem alvás közben. Néha horkolt, furcsálltam is, hogy most nem kezdett neki. Régen láttam, azóta biztos leszokott róla.

Szemforgatva sóhajtottam fel, amikor megpillantottam, hogy nyakkendője félre van csúszva. Sosem tudott normálisan felöltözni, úgy látszik ez mostanáig sem változott meg.

Basszus, de hiányoztál Nick.

Miért nem kerestél, hm? Én akartalak, de féltem, hogy megint összeveszünk.

Most már más lesz, holnap átmegyek hozzátok és mindent megbeszélünk, ami az utóbbi időben történt, oké?

Hallgatás egyenlő a beleegyezéssel. Remélem becsajoztál, rád fért már. De ha valami picsa, akkor ne várd tőlem, hogy kedves legyek.

Képzeld, Zayn tegnap este megkérte a kezem. Már eldöntöttem, hogy Te leszel a tanú. Remélem, ebben is benne vagy. Ja, meg a gyerekeim keresztapja.

Megint hallgatsz, szóval neked ez is oké.

Annyi mesélni valóm van.

Ja és képzeld…

Gondolatmenetemet és eszmecserémet Nickkel egy torokköszörülés szakította félbe. Mérgesen fordultam az illető felé, de ahogy megláttam Zayn angyalian szép, gondterhelt arcát minden dühöm elpárolgott.

-          Most mennem kell, de akkor holnap átugrok. – susogtam, s elmosolyodva nyomtam egy puszit jéghideg homlokára.

***

-          … Ilyen érzésekkel raktározzuk el vele kapcsolatos szép emlékeinket és egész életével így maradjon Ő egy emlék, a mi szeretetteljes szívünkben. Ámen. – fejezte be a pap a prédikációt, ami már legalább másfél órája tartott, közben a felhők is elkezdtek gyűlni a fejünk felett, az eget ezzel egyre jobban besötétítve.

A pap bólintott egyet a fejével, mire a barna fényes koporsó megmozdult és nagyon lassan elkezdett lefele ereszkedni. Néztem a gödörbe, a koporsó kezdett eltűnni a szemem elől, szinte már alig láttam, csak sötétség maradt.

Mit csinálnak?

Miért teszik ezt?

Hova viszik?

Valaki hozza vissza! Ezt nem tehetik! Ő az én legjobb barátom!

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem ide-oda, hogy tegyen már valaki valamit, de csak egymásba karoló zokogó alakokat láttam.

Nem. Nem. Nem.

Ez itt nem a valóság, csak valami rossz vicc. De nem vicces. Rohadtul nem az.

Minden kezdett elhomályosodni, ahogy vastag könnyfátyol fedte be szemeim.

A szívem olyan gyorsasággal vert, olyan szinten meglódult, hogy ki akart szakadni a helyéről, és jelen pillanatban nem is bántam volna. A levegő egyre kevesebbnek bizonyult, hiába kapkodtam érte, semmit nem ért. Mellkasom rohamosan emelkedett fel-le, levegő még sem jutott a tüdőmbe.

 Ajkaim elnyíltak és másodpercek alatt kiszáradtak. Sípoló hang jött ki torkomból, egyre többször, ahányszor csak levegőt próbáltam venni.

Valaki megragadta a vállam és megszorította, de alig éreztem. A zsibbadtság kezdett rajtam úrrá lenni.

Nick meghalt. Nick meghalt. Nick meghalt.

Ezt kántálta az elmémben egy kis gonosz, ördögi hang.

Menj el, tűnj innen! Nem halt meg! – Ordítottam a fejemben.

Szemeimet lehunytam és erősen szorítottam össze, hátha felkelek ebből a rémálomból.

Egy kis koppanó hangot hallottam, ami a koporsó földet érését jelezte. Kipattantak a szemeim. Nem bírtam tovább.

Akaratom ellenére is hangos sikoly tört fel torkomból, lábaim pedig felmondták a szolgálatot. Összerogytam, s valószínűleg össze is estem volna, ha egy erős kéz nem tart meg és nem szorít kíméletlenül magához.

A tudat, hogy elvesztettem a legjobb barátom megmérgezte a tudatalattimat, a szívemet pedig éles körmeivel megmarkolta, kicsavarta, mint egy darab rongyot, s földhöz vágta, ezzel ezer meg ezer darabra törve azt.

A mellkasom fájt, szorított, úgy éreztem bármelyik pillanatban széteshetek, mint egy kártyavár. Hiába szorítottam szívem helyére a kezem, az akkor is üres volt, s a szilánkok álltak bele ujjaimba.

Bőrömön hideg cseppeket éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy az eső eredt el vagy pedig a milliomodik könnycseppem pottyant karomra. Egyre több csepp esett rám, a hideg megborzongtatott, de valamilyen szinten jól is esett.

Meghalt. Meghalt. Meghalt.

A kisördög továbbra is táncikálva énekelte ezeket a szavakat a fejemben.

-          HAGYD ABBA! NEM HALT MEG! NEM HALT MEG! – ordítottam fel hangosan és dühösen. Fortyogtam a haragtól és marcangolt a keserűség, a veszteség.

Egy forró test szorított magához, az ismerős illat bódító volt, ám most még ez sem tudott megnyugtatni. Kapálózni kezdtem az erős karok között, rúgtam, vágtam, ütöttem, ahol csak értem. A szorítás keményedett, halk nyugtató szavak hagyták el ajkait.

Nem mozogtam. Már nem. Csak beledőltem karjaiba, megmarkoltam ingjét, arcomat pedig mellkasába temettem. Vállam rázkódott a zokogástól, torkom fájt a kiabálástól, a fejem zsongott a fájó gondolatoktól és a ténytől, hogy Nick itt hagyott.

Eszembe jutott az első homokozásunk, az első évünk az óvodában, az iskolában, majd a gimiben, amikor mindenki azt hitte, hogy járunk. Az éjszakai beszélgetések, séták, az apró viták, „verekedések”, amik után mindig egy gömb fagyival engesztelt ki.

Nem akartam elfogadni, hogy már nincs többé.

-          Nem halt meg… - suttogtam erőtlenül, rekedt hangomon meglepődtem volna, ha lett volna időm, de végtagjaim végleg elgyengültek, lehunytam szemem és átadtam magam a feketeségnek, ami elemi erővel szippantott magába…  

2. Kötet - 33. fejezet [RÉSZLET]

Sziasztok, 

sajnos a fejezettel még nem szolgálhatok, itthoni és egyéb dolgok, valamint az idő hiánya miatt sem, de egy kisebb részletet megosztok veletek, csak, hogy ne hagyjalak titeket információ nélkül és, hogy jelentsem: Igen, még élek! :)

Valamint, meglepi egy nagyon élethű manip Brooke-ról és Zaynről, nagyon édes, bár nem a részlet hangulatához illik, attól még szerintem tetszeni fog nektek. :)

Remélem ez a pici részlet felkelti az érdeklődéseteket, legyetek jók, puszi xx

Ui.: a kicsillagozott rész még titok! 

Nézett maga elé, kezei eszeveszettül remegni kezdtek, majd feladták a szolgálatot és vékony ujjai nem tartották többé a telefont, ami a szorítás enyhülésének hatására hangos csattanással ért a földre, apró darabokra hullva. Ajkai O alakot formáltak, szemei elkerekedtek, két kezét mellkasához szorította, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban széthullhat.

Rögtön mellé léptem, fogalmam sem volt, hogy mi baja lehetett, mi lehetett az, ami így felzaklatta. Megfogtam vállát, összerezzent, de mást nem reagált, továbbra is csak meredten nézte a törött telefont, két keze elfehéredett, olyan szinten tartották szorításban egymást mellkasa előtt. Szólongattam, halkan, majd egyre hangosabban, a nevét kántáltam kétségbeesetten, de semmi. Vállát kezdtem finoman rázni, hátha azzal elérek valamit.

-          Brooke, az Istenért, mondd már el, hogy mi történt. – csattantam fel, arcát két kezem közé fogtam, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.

-          *********. – mondta ki egyszerűen, sőt szinte közölte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, közben vállát alig láthatóan megvonta, s a szeme sem rebbent, mozdulatlan, érzéketlen maradt. Tekintetéből kialudt a negyedórával ezelőtti tűz és boldogság. Valami jeges és élettelen lett úrrá rajta, amit sosem akartam megtapasztalni, nagyon nem, mert tudtam, hogy így ismét van rá esély, hogy elveszítem, és abba belepusztulok. Még nem fogta fel, amit mondott. Gondoltam magamban. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

-          Hogy történt? – kérdeztem, hátha ezzel visszarángatom a való világba, ám kérdésem süket fülekre talált, nem válaszolt. Tekintetemet hősiesen állta, szemeit nem lepte könny, sem bánat. Egyszerűen csak ködös volt és homályos. Egy cseppnyi érzelmet sem lehetett kiolvasni belőle.

-          Haza vinnél? – kérdezte halkan.

-          Persze, a limuzin mindkettőnket haza visz és…

-          Nem. Úgy értem, hogy tényleg haza. Mullingarba. Anyuékhoz. – szakított félbe, tekintetét elkapta rólam, a táskáját elvette az asztalról, keze még mindig remegett, telefonját a padlón hagyta, az útjába eső alkatrészeket arrébb rugdosta, majd engem maga mögött hagyva lassan kifele battyogott az étteremből. Hátra fordult és intett egyet a fejével, hogy kövessem. És ekkor nézett rám utoljára.

2. Kötet - 32. Fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet, ami bő öt oldal lett, szóval hozzám képest elég hosszú. :)

Remélem tetszik, puszi xx

Félig lehunyt szemhéjjal feküdtem bársonyos mellkasán és apró köröket rajzoltam ujjam hegyével a puha bőrfelületre, miközben Ő összekócolódott hajam közé fűzte hosszú ujjait, s cirógatta fejbőrömet, majd levezette azokat mezítelen hátamra. Mellkasa egyenletesen emelkedett, szíve nyugalmas tempóban dolgozott a fülem alatt, ez pedig a legszebb dallamot, a létezésem okát jelentette számomra.

Agyam még mindig azon a kérdésen kattogott, megállíthatatlanul az forog a fejemben mióta kimondta. Vajon komolyan gondolta vagy csak elragadta a hév abban a pillanatban? Bármelyik lehetőség megeshet. De én mit akarok? Ennyire komoly lenne a dolog? Hát persze, hogy komoly, imádom mindenét kívül belül, az életem értelme, el sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne nélküle és valószínűleg bele is halnék, ha elveszíteném. Menthetetlenül szerelmes vagyok belé és tudom, hogy Ő is így érez, nem egyszer éreztette már velem és jó párszor szavakban is tudtomra adta. De a házasság egy nagyon komoly lépés és nem tudom, hogy készen állok-e rá. Nem vagyunk egy kicsit fiatalok ehhez? És a média? Minden hülyeséget kitalálnak majd, hogy csak a pénz érdekel – nem mintha nem lenne saját keresetem, ami nem is kevés – vagy, hogy az Ő hátán akarok felkapaszkodni és nagyobb dolgokat elérni a karrierem során. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire félek az emberek véleményétől, még akkor is, ha általában nincs igazuk. Nem szabadna, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam, de nem tudom elengedni a fülem mellett, sosem tudtam. Basszus, de félek.

-          Komolyan gondoltad, amit kérdeztél? – nyögtem ki bizonytalanul, közben hangom meg-megremegett. Muszáj volt tudnom.

-          Még szép, hogy komolyan. Ismersz, sosem viccelnék az ilyen dolgokkal. – mosolyodott el halványan és homlokomhoz hajolt, majd megpuszilta azt.

Felemeltem fejem mellkasáról, felkönyököltem, majd fejemet kezemen támasztottam meg és továbbra is Őt néztem, tekintetemmel méregettem kifürkészhetetlen arcát, de továbbra is csak mosolygott. Ez tényleg komolyan gondolja.

-          És ha netalántán, teljesen véletlenül igent mondanék, akkor mi történne? – húztam össze szemöldököm, ajkam egy vonallá préseltem és kíváncsian vártam válaszát.

-          Mi történne? Semmi. Ugyanúgy élünk tovább, mint eddig. – vonta meg a vállát egyszerűen. Felháborodtam nemtörődömségén, amikor egy ilyen komoly dologról beszéltünk. – Tudod, arra gondoltam, hogy mondjuk egy vagy két évig lehetnénk jegyesek, és amikor már igazán érettek leszünk a házassághoz, egy gyönyörű esküvővel is megpecsételhetnénk a szerelmünket. – arca komolyságot sugárzott, hangja mégis olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy tegnap vett egy doboz fagyit. A   z én testem pedig a döbbentség járta át, szinte magam is hallottam, ahogy az állam a padlón koppan.

-          Ez… ez nagyon érett és romantikus volt. – dadogtam a döbbenetből felocsúdva.

-          Tudom, nekem is tetszett. – vigyorodott el, s ahogy újra képes voltam felfogni a körülöttünk lévő dolgokat hangosan felkacagtam.

-          Nem vagy normális. – mondtam, s ölébe másztam. Hajába túrtam, hogy közelebb vonjam magamhoz, ajkaink találkoztak, szerelmes játékot űztek és ott folytattuk, ahol egy órával ezelőtt abbahagytuk…

***

-          Remélem kibaszélgettétek magatokat, mert ma este már itthon akarok aludni. – vigyorgott szemtelenül Harry, amikor hazaértek. Liam, Niall és Louis ajkukat harapdálták, a visszafogott röhögés fojtogatta őket. Baszélgetni… milyen szó az, hogy baszélgetni? Értetlenül, ráncolt homlokkal néztem Harryre, hogy mégis miről beszél, közben forgattam ezt a szót a fejemben és ekkor leesett.

-          Hogy te mekkora egy idióta vagy Styles! – kaptam fel egy párnát a kanapéról és minden erőmet beleadva a dobásba, hozzávágtam. Kitért a párna elől, ám feje tetejét mégis sikerült eltalálnom, mert a narancssárga kötött sapka leesett fejéről, ezzel szabadon engedve göndör fürtjeit. Felkapta a sapkáját és hangosan röhögve a konyha felé vette az irány.

-          Na, milyen volt az este? – vonogatta Louis pajzánul szemöldökét és ajkai széles mosollyá alakultak.

-          Ezer százalék, hogy jobb, mint a tiéd. – mentem bele a játékba és kihívóan felnevettem.

-          Ne légy benne olyan biztos. – nyalta meg szája szélét, ebből rájöttem, Ő valószínűleg Eleanornál töltötte az estét. Ugh, ezt nem biztos, hogy tudni akartam.

-          Van valami kaja? – dobta le magát Niall a kanapéra mellém és kérdőn nézett rám.

-          Van két lábad, a konyhában pedig egy bazi nagy hűtő. Találsz valami összefüggést a kettő között? – forgattam meg szemeit.

-          Haver, valamit elronthattál az este, ha nem hajlandó kaját csinálni. – szólalt meg halkan Liam és csibészesen nézett az éppen nappaliba belépő Zaynre.

-          Vagy éppen túlságosan is lefárasztottam. – vonta meg a vállát és letelepedett a másik oldalamra, átkarolta derekamat és fejét a vállamra hajtotta. Oké, elég volt.

-          Mi lenne, ha nem az én szexuális életem lenne a fő téma? – néztem értetlenkedve körbe a srácokon, akik jól láthatóan élvezték az én idegesítésemet.

Csend telepedett a szobára, az óra halk kattogását, a felettünk köröző apró légy szárnycsapásainak hangját és a ház előtt elsuhanó autók zaját is hallottam. Pár pillanatra lehunytam a szemem és annyira jól esett ez a fajta nyugalom, ami átjárta minden porcikámat. Hónapok óta nem éreztem ilyet.

A srácokat szólította a munka, egy magazinhoz mentek interjút adni és fotósorozatot csinálni hozzá. Örültem neki, hogy egy kicsit egyedül lehettem, ha csak pár órára is. Kellett a nyugalom, szükségem volt rá. Minden pillanatomat a srácok töltik be és minden energiámat képesek leszívni, de már olyan szinten hozzá szoktam ehhez, hogy másképp nem is tudnék élni.

Lehunyt szemekkel kuporogtam a kanapén, ugyanúgy, mint amikor elmentek. Az agyam egyfolytában kattogott, hol ezen, hol azon, mindig volt valami, ami eszembe jutott és igyekeztem rendezni a gondolataimat, tisztázni a fejemben a dolgaimat, a zavarokat, amik pár hónapja üldöznek nap, mint nap és nem hagytak nyugodni. De most végre ismét boldog vagyok. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy megint a helyére kerültek a dolgok, pedig nemrég még azt hittem, hogy minden elveszett, amit eddig szerettem s, amim eddig volt és semmi sem lesz már olyan, mint régen, de kellemes csalódás volt, hogy tévedtem.

A mobilom hangos csipogással adta tudatomra, hogy valakinek nagyon hiányzok, magyarán jött egy üzenetem. Kelletlenül, de kinyitottam a szemem, majd a dohányzóasztalon fekvő készülékért hajoltam. A szemöldököm a homlokom közepére szaladt, amikor megláttam, hogy Zayn volt a feladó.

Elviszlek vacsorázni, csípd ki magad, hétkor felveszlek.

Be akarok pótolni minden elvesztett percet. xx – Z

A szívem meglódult az üzenet láttán, s pár pillanatig nem tudtam levenni róla a szemem. Tudom, hogy nagyon bántják az elmúlt két és fél hónap eseményei és már bánja minden egyes kis pillanatát, de nem akartam, hogy magát okolja mindenért és, hogy marcangolja a bűntudat. Nem kell drága helyekre vinnie és felbecsülhetetlen értékű dolgokat vennie nekem, elég, ha itt van velem.

Ettől függetlenül nem akartam lemondani, ha már ennyit készült, legalább igyekszem boldoggá tenni és erről ráérek vele beszélni később is. Ránéztem a falon pihenő órára, ami délután öt órát mutatott, tehát még volt bő két órám készülődni.

Az első utam a fürdőszobába vezetett, ahol lezuhanyoztam, hagytam, hogy a forró víz elborítsa testem, ezzel ellazítva engem, majd a krém tusfürdő is megtette jótékony hatását. Miután a hajamat is alaposan átmostam, kiszálltam a zuhanyfülkéből, magam köré csavartam a törölközőmet és a gardróbom felé indultam. Kivételesen tudtam, hogy mit akartam felvenni. Oh, történelmi pillanat, el ne felejtsem majd felírni valahova!

Kiemeltem a rengeteg ruha közül a mostani alkalomra tökéletesen megfelelőt, amit még nem rég vettem. Halvány rózsaszínű volt, imádtam ezt a színt, mert sokan mondták, hogy illik a bőröm és a hajam színéhez. Egy fekete magassarkút választottam ki és csak remélni mertem, hogy kényelmes is, ugyanis még egyszer sem volt rajtam. A kedvenc Chanel táskámat is előkerestem, ami szintén fekete volt. Meg voltam elégedve az összeállítással, így letettem őket az ágyamra, majd visszamentem a fürdőszobába és megszárítottam a hajamat, ami most különösen engedékeny volt, mintha tudta volna, hogy fontos dolog közeleg. Most komolyan megszemélyesítettem a hajam? Megráztam a fejem, hogy a hülyeség hagyja el a gondolataimat. Egy csattal a fejem tetejére erősítettem a hajzuhatagot, s neki láttam a sminkemnek. Semmi erőset nem akartam, hiszen vacsorázni megyünk, nem pedig bulizni. A szemhéjam lilás-barnás színben pompázott, ezt egy kis tussal és szempillaspirállal bolondítottam meg, majd halvány szájfény került ajkaimra és a sminkem késznek nyilvánítottam. Leengedtem a hajam és arra sem fordítottam túl sok időt. Kifésültem, majd a lentebbi tincsekre varázsoltam pár apró loknit, és hagytam, hogy szépen a hátamra omoljon.

A szobában várt rám a ruhám, aminek a felvétele közben nagyon ügyelnem kellett arra, hogy sminkemmel össze ne kenjem. Miután sikerült magamra öltenem körbevizslattam az egészet, hogy nincs-e valahol egy kis rúzsnyom vagy szempillaspirál, de boldogan vettem észre, hogy a ruhám épen megúszta. Felvettem a cipőmet és hála a platformnak viszonylag kényelmes és könnyű volt benne járni. Kezembe fogtam táskámat és a testnagyságú tükör előtt végeztem el az utolsó simításokat, amikor egy autó dudaszóját hallottam meg. Idő van…

***

-          Mondtam már, hogy mennyire gyönyörű vagy? – mormogta a fülembe, szorosan átfogva derekam miközben az étteremben az asztalunkhoz vezettek minket.

-          Egy párszor, igen. – kuncogtam fel halkan és egy puszit nyomtam frissen borotvált arcára.

Az asztal ahová tereltek minket csodás volt, csendes, békés, gyönyörű és annyi melegséget, szeretet közvetített felém. A gyertyák homályosan világították meg az eldugott kis sarkot. Vörös rózsaszirmok voltak az asztalon, a teríték díszének részét képezték. Kikerekedett szemekkel meredtem a látványra, ami elém tárult, egészen addig, míg valaki meg nem érintette fedetlen vállamat.

-          Tetszik?

-          Imádom. Köszönöm. – fordultam meg ölelésében és egy csókot leheltem elnyílt ajkaira. Ajkaink ütemesen mozogtak együtt, alsó ajkát beszívtam és finoman ráharaptam, ekkor halkan felnyögött.

-          Inkább együnk, mert ebből nem lesz vacsora, ha így folytatod. – mondta rekedtes hangon, s picit eltolt magától. Magamban jót mosolyogtam reakcióján.

A vacsora ugyanolyan csodás volt, mint a helyszín vagy az az ember, akivel eltölthettem. Az egész este az volt, nem bántam meg, hogy eljöttem még akkor sem, hogy tudtam, hogy ezzel is az elmúlt időket akarja pótolni, pedig semmi szükség rá. Ezt félre tettem magamban és jól éreztem magam vele. Sokat nevettünk, nosztalgiáztunk a régi időkről, a fiúk hülyeségeiről, a megismerkedésünkről. Az utóbbi kicsit feltépte benne a régi sebet, amikor ott hagyott a szállodában egyedül, ám hamar elhessegettem a zavaró gondolatokat, mert tudtam az indokát, hogy miért tette és most már úgysem számít, hisz két éve csak az enyém, mínusz-plusz a kisebb szünetek.

Az étel hihetetlenül finom volt, fogalmam sem volt, hogy egy tál saláta lehet ilyen ízletes, de ők valahogy megoldották.

Egy pincér közeledett felénk egy fényes ezüst tálcával, mire Zayn zavartan kezdett el mozgolódni, kezeit kezdte tördelni. A tálcán egy üveg pezsgő volt két pohárral és egy vörös bársonybevonatos kis dobozkával. Nem. Mondjátok, hogy az nem az, amire gondolok.

A pincér lerakta a pezsgős poharakat, mindkettőbe öntött egy kicsit a finomnak látszó nedűből, majd hátat fordított és egy sejtelmes mosollyal az arcán eltűnt az étterem forgalmasabb részében.

Zayn ádámcsutkája megugrott és zavart tekintettel pislogott rám. Beletúrt, amúgy is tökéletes hajába, megnyalta kiszáradt ajkait, s felállt. Lassú léptekkel indult felém, ekkor sikerült végigmérnem. Egy hófehér ing volt rajta, aminek az első három gombja nem volt begombolva, az ing ujja könyökéig fel volt tűrve. Egy fekete csőfarmer feszült lábaira, s az elmaradhatatlan bakancs is a lábán ékeskedett. Újra arcát kémleltem, amin most oldalt végigcsordult egy verejték csepp, meg sem próbálta letörölni, hagyta, hogy a kis csepp legördüljön a nyakán is. Irtó szexi volt, de most nem csak külsejére figyeltem, hanem a viselkedésére is, ami bizonytalan volt. Nagyon bizonytalan és izgatott.

Amikor mellém ért, megállt egy pillanatra, lehunyta szemét, legalább másfél percig állt így és már éppen meg akartam kérdezni, hogy minden rendben-e, amikor kinyitotta szemeit és tekintetéből eltűnt minden kétely, bizonytalanság. Most elszántság látszott benne és mérhetetlen szerelem.

Térdre ereszkedett előttem, egyik kezemet megfogta és összefűzte ujjainkat a másik kezében pedig a kis dobozkát tartotta.

Úristen, ez tényleg komolyan gondolta. Amikor ez tudatosult bennem, a szívem őrült tempóban kezdett verni, olyan szinten pulzálta a vért az ereimbe, hogy megfájdult a fejem. A gyomrom bukfencezett, a saláta nagyon kifele kívánkozott.

Még egy nagyot sóhajtott, majd mélyen szemeimbe nézett és belekezdett:

-          Brooke, remélem nagyon jól tudod, hogy, amit irántad érzek, az erősebb bármi másnál számomra. Olyan, mint egy kötél, amit sosem lehet elszakítani, pedig annyi minden, és oly’ sok mindenki megpróbálta már megtenni, mégis kibírta és továbbra is ugyanolyan erővel, hanem még nagyobbal szorít téged hozzám. – mély levegőt vett. – Nagyon nyálas szöveggel készültem, lehet valami tál kellett volna ide, hogy ne fürödjünk majd a nyálban ha végeztem. – halvány mosoly jelent meg arcán, ez pedig átragadt rám is. – De muszáj elmondanom ezt, hogy tudd, mit érzek irántad még akkor is, ha nem mutatom ki rendesen mindig. – ekkor közbevágtam volna, de tekintetével jelzett, hogy ne tegyem. – Elég régóta ismerjük és szeretjük egymást, és ezalatt az idő alatt az életem értelme lettél, az ok amiért érdemes reggelente felkelnem, levegőt vennem és átvészelni minden rohadt napot ebben az elcseszett világban. Te vagy az, aki nekem ezt széppé teszi, nélküled már valószínűleg beleőrültem volna ebbe az egészbe, ami körülvesz minket. Te vagy az egyetlen, aki minden egyes kis mozdulatomról tud, mert nem félek, hogy te elítélsz. Szeretek benned mindent, szeretem a hajad, a szemed, az édes csókolnivaló szád. – sóhajtott fel vágyakozón. – Szeretem, hogy sosem féltél elmondani a véleményed, hogy mellettem voltál akkor is, amikor a legjobb barátaim el akart tőlem fordulni. Képes vagy elviselni minden hülyeségem, még azt is, hogy drogoztam. – nevetett fel keserűen. – Te vagy nekem a minden. A föld, a tűz, a víz, a levegő. Nem tudom, hol lennék, ha te nem lettél volna velem ezen az úton. És igazából, azért vagyunk itt, hogy megkérdezzelek, nem-e szeretnéd elkezdeni velem járni a közös utunkat, szóval… - hatalmasat sóhajtott, még áthatóbban véste tekintetét az enyémbe és folytatta. – Brooke Carter Horan, jobban szeretlek, mint bárki mást ezen a földön, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Felpattintotta a dobozka tetejét, aminek a belsejében egy hatalmas és gyönyörű gyémántgyűrű csillogott. Olyan darab volt, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor is észreveszi az ember, ha nem akarja.

Ismét rám tört a hányinger, a gyomrom nagyon rakoncátlanul viselkedett és apróra zsugorodott. A szívem továbbra is ki akart ugrani a mellkasomból, a fülem pedig sípolt, semmi mást nem érzékeltem csak őt, elmém pedig automatikusan játszották le szavait újra és újra, mint egy elromlott CD lejátszó.

Kiáltani akartam, hogy persze, hogy hozzá megyek, de a szavak a torkomon akadtak. A szám pár perc alatt kiszáradt, végig akartam nyalni rajta, de nyelvem, mintha lezsibbadt és megdagadt volna ugyanabban az időben.

Szemeimet örömkönnyek homályosították, és megállíthatatlanul kezdtek potyogni, ajkam pedig egy vonallá préselődött, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni.

Várakozón nézett rám, ekkor rájöttem, hogy mondanom kéne valamit.

Boldog voltam, hihetetlenül boldog. Kislány korom óta álmozom róla, milyen lesz majd az esküvőm és úgy látszik, hogy most már engem is egyre kevesebb fog elválasztani attól, hogy életemben először és utoljára egy igazi hercegnő lehessek egy csodálatos herceg oldalán.

Megszorítottam kezét, boldogan észleltem, hogy újra tudok mozogni. Szélesen elmosolyodtam és minden erőmet összeszedve, a boldog döbbenetből felocsúdva a nyakába ugrottam, karjaimat szorosan – már-már túl szorosan – nyaka köré fontam, minél közelebb akartam magamhoz érezni. Arcomat nyaka hajlatába temettem és könnyeimet potyogtattam, miközben az Igen szót mondogattam megállás nélkül. Zayn ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, s Ő is szorosan magához ölelt.

-          Szeretlek. Nagyon szeretlek. Igen. Igen. Igen. – elhúzódtam tőle, majd szenvedélyesen megcsókoltam, közben mosolyom levakarhatatlan volt, de könnyeim még mindig záporoztak és csak azt vártam, hogy mikor apad már ki a könnycsatornám.

-          Na nézzük, hogy áll neked ez a gyémánt csoda. – vigyorodott el és kivette a gyűrűt, majd megfogta bal kezem és finoman a gyűrűs ujjamra csúsztatta. Minta rám öltötték volna. – Egész jó, jövendőbeli Mrs. Malik. – kacsintott rám. Olyan furcsa volt. Mrs. Malik. De olyan furcsán jó. Megmosolyogtatott.

Mint ahogy senki és semmi nem tökéletes ez a pillanat sem volt az teljesen, ugyanis az örömkönnyek hullajtása és „szeretlek”-ek hajtogatása közben a telefonom szólalt meg hangosan csipogva. Zayn hamarabb reagált, így felállt a táskámért nyúlt és kikapta belőle a telefonom.

-          Ki az? – kérdeztem bosszúsan. Sosem tudnak békén hagyni, egy ilyen pillanatot muszáj volt valakinek megtörni… Nem hiszem el.

-          Anyukád. – nézett rám Zayn furcsállva, mire én megforgattam a szemem.

-          Nyomd ki nyugodtan, biztosan nem fontos és tud várni. – mosolyodtam el, karjaimat dereka köré fontam és ismét megcsókoltam. Faltam ajkait, harapdáltam, óvatosan kóstolgattam és azt vártam, hogy elnyíljanak ajkai ezzel lehetőséget adva nyelveink újabb táncának, de nem tette, a telefonom pedig továbbra is fülsüketítően zenélt.

-          Mondtam neki, hogy mire készülök, tudja, hogy hol vagyunk, és nem zavarna, ha nem lenne fontos. – mondta komolyan, miután elhúzódott tőlem. Óóó, szóval anyuék is tudnak már az egészről. Kíváncsi lennék, hogy mit szólt hozzá apu, hogy az Ő egyetlen kicsi lányából menyasszonyt akarnak csinálni.

Kivettem Zayn kezéből a mobilt, majd a zöld felületen végighúzva mutatóujjam, felvettem a telefont, így hál’ Istennek a csipogó zene is elhallgatott. Csengőhangot kéne váltanom.

-          Szia Anyu, mizujs? – szóltam bele kedvesen és próbáltam elrejteni kíváncsiságom, hogy mi lehetett olyan fontos, hogy képes volt belerondítani ebben a pillanatba.

-          Brooke, Kincsem. Annyira sajnálom… Istenem. – szólalt meg anyám rekedt sírós hangján, s pár pillanat múlva hangos zokogását hallottam a vonal másik oldaláról, amitől a szívem kihagyott egy ütemet…

2. Kötet - 31. Fejezet

Sziasztok,

itt van az új fejezet, ami egy icipicit +18(!!!), nyugis, mint az előző, de azért remélem tetszik ez a kis felszabadult hangulat az őrület mellé, ami ismét kezdetét veszi majd, nem is olyan soká. Hamarosan jelentkezek, puszi! xoxo 

Mint ahogy azt mindenki várta, egy hosszú és fájdalmas beszélgetés következett, amit bár én halasztani akartam, mert nem akartam felzaklatni vele Zayn-t, de Ő ragaszkodott hozzá, túl akart a magyarázkodáson esni. Könnyek potyogtak, káromkodások hagyták el a srácok száját, szidalmak özönlöttek az ágyban fekvő szerelmem felé, de hősiesen fogadta mindet, mert tudta, hogy megérdemli. A végére már kezdtem megsajnálni, de Louis megszakítva a siralmas hangulatot és a komolyságot, hangosan röhögve a nyakába vetette magát és összeborzolta a haját. Ezután a többiek sem bírták mosolygás nélkül, nevetve követték Lou példáját. Még Harry is eleresztett egy mosolyt, s vállon veregette Zayn-t. Mellé léptem, kezem a több napos borosta szúrta, mégis jólesően simogattam arcát, majd közelebb hajolva egy érzéki, nedves csókot leheltem kiszáradt ajkaira, mire élesen beszívta a levegőt, pulzusa sokszorosára nőtt, ezt pedig a szívverésére ügyelő kütyü is gyorsuló csipogással jelezte. Halkan felkuncogtam reakcióján.

-          Oké-oké, várjátok már meg, amíg haza engedik innen ezt a szerencsétlent! – zsörtölődött Niall karba tett kézzel.

-          Féltékeny vagy bátyus? – néztem rá kihívóan, tudtam, hogy sikerült visszavágnom, mivel már rég nem volt normális lány az életében.

-          Jobb, ha befogod… - motyogta összehúzott szemöldökkel.

-          Nem akarunk testvérharcot. – tette fel mindkét kezét Liam, mire szemöldököm a homlokom közepére szökött, hisz eszembe sem volt veszekedni.  

-

-          Lemegyek a büfébe kajáért, kell valakinek valami? – mivel mindenki nemlegesen rázta a fejét a büfé felé vettem az irányt, magam mögött hagyva azt az öt idiótát, akik ma már a világot jelentik nekem.

***

-          Kérlek, ne hisztizz már! Ez a negyedik foglalkozás, amin részt veszel és még mindig nem vagy képes feloldódni. – róttam meg Dr. Petersen irodája előtt, mert ismét elkezdett nyavalyogni, hogy haza akar menni.

-          Nem neked kell egy órán keresztül minden hülyeségről beszélned egy vadidegennel. – morogta halkan, szúrós pillantást vetve rám.

-          Szerintem egész jó fej az öreg, nem tudom, mi bajod van vele. – ráztam meg a fejem értetlenül.

-          Nem vele van bajom, hanem a szituációval. Szerinted, ha veletek nem beszéltem erről, akkor neki két hét után rögtön megnyílok? – gúnyosan húzta fel szemöldökét.

Valamilyen szinten igaza volt, én sem tudnék rögtön nyíltan beszélni egy idegen pasassal a problémáimról, amit eddig a legbizalmasabb barátaim sem tudtak, de a kórházban az orvos is ezt javasolta, szóval muszáj volt hallgatnom rá.

Mióta kiengedték a kórházból minden rendben van, azt hiszem.

Voltak kisebb veszekedések, összeszólalkozások, de Dr. Petersen szerint ez teljesen érthető a helyzetében, hogy sok apró dolgon felkapja a vizet, de amint a foglalkozások megteszik a hatásukat, minden visszakerülhet a régi kerékvágásba.

A családjából egyedül az anyukája tudja, hogy mi is történt igazából, vele mert őszinte lenni, viszont az apukájának nem merte elmondani az igazságot, félt, hogy csalódást okoz a tetteivel neki, ez pedig a legrosszabb dolog, amit egy gyerek tehet a szüleivel , szerinte.

A testvérei sem tudnak semmiről, bár Doniya gyanakodott, azóta már idióta kifogásokkal és magyarázatokkal eloszlattuk minden kételyét.

A management már nehéz dolog volt, nekik muszáj volt tudniuk mindenről és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy csak azért nem mondtak le a fiúkról az incidens után, mert igencsak nagy bevételt kapnak belőlük és ezt persze nem hagyhatták szó nélkül. Mivel úgy látták, hogy a lányoknak eléggé beindult a karrierjük és egyre feljebb száguldanak, nem látták értelmét Zayn segítségének így a hét valamelyik napjára szerveztek egy interjút, ahol Zayn és Perrie szakításáról is szó esett. Szabad utat kaptunk. Ismét csak az enyém ettől pedig most boldogabb vagyok, mint ebben a pár hónapban bármikor. Nyilvánosan még nem nagyon mutatkozhattunk, mivel a szakítást most jelentették be, félő volt, hogy sok mindenki félreérti, és úgy állítják be, mintha velem csalta volna a Little Mix énekesnőjét. Pedig, ha úgy vesszük igazából pont fordítva volt, de ezt senki nem tudja rajtunk kívül.

Gondolatmenetemből Zayn szüntelen morgása ugrasztott ki, ami már kezdett felettébb idegesítővé válni, így kénytelen voltam valamit kitalálni. Ötletem briliánsnak tartottam és nem csak neki származik belőle haszna, hanem persze nekem is. Felhasználhatnám azt a szexi fehérneműt, amit, akkor vettem, amikor rajta kaptam ezen a szaron. Igen, pontosan ezt fogom csinálni.

Mindkét kezem mellkasára csúsztattam, ujjaim végével finoman birizgáltam pólóján keresztül a bőrét. Egész testemet melegség járta át, amikor megéreztem, hogy szívverése meglódul tenyerem alatt. Testemmel az Övének feszültem, szorosan simultam rá, szinte rátekeredtem, csípőmet gondosan dörgöltem ágyékának. Izmai megfeszültek és kikerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Íriszeinek csokoládé barna színe pillanatok alatt elfeketedett és tűz gyulladt bennük, láttam tekintetében, hogy ott helyben magáévá tenne. Már legalább egy hete nem voltunk együtt, ez pedig azt jelentette, hogy egy apró mozdulat is elég vágyaink felkorbácsolásához. Nyakához hajoltam, leheletem csiklandozta a füle mögötti érzékeny pontot, amit már úgy ismerek, mint a tenyerem.

-          Ha jófiú leszel, otthon kapsz egy kis jutalmat. – búgtam érzékien fülébe, majd elhúzódtam, szemeibe néztem és alsó ajkaimra haraptam.

-          Pontban egy óra múlva gyere vissza! – nézett mélyen szemeimbe, elvesztem sötét tekintetében. Lehajolt, hogy arcunk egy szinten legyen és apró csókot nyomott ajkaimra, majd kibújt ölelésemből, láttam, hogy a levegőt még mindig szaggatottan veszi. Bekopogott az ajtón, majd egy utolsó féloldalas mosolyt vetett felém és belépett Dr. Petersen irodájába

Én pedig rendezve vonásaimat és légzésemet próbáltam valamivel elfoglalni magam, így tárcsáztam Eleanor és Danielle számát, majd együtt nyakunkba vettük a legközelebbi pláza boltjait.

***

Tíz perccel hamarabb érkeztem meg az irodához, mint kellett volna, de muszáj volt eljönnünk a plázától, mert egy rakás rajongó, fotós és újságíró rohamozott meg minket. Körülbelül fél órát töltöttünk vásárlással, a másik húszat pedig azzal, hogy próbáltunk átjutni a tömegen. A vakuktól alig láttunk, én személy szerint nem éreztem a szemem és hagytam, hogy Danielle a kezemnél fogva húzzon maga után. A fülem is kezdett bedugulni a sok ordítozástól, amik nem voltak mások, minthogy „Hol vannak a fiúk?” Vagy, hogy „Ribanc vagy Brooke, mert tuti, hogy miattad szakított Zayn és Perrie.” Ezt kiabálták páran, el akartam engedni a fülem mellett, de elég nehezen ment miután egy kisebb tömegverekedés alakult ki Perrie rajongói és azok között, akik engem szeretnek. Furcsa volt. Sosem volt, még olyan, hogy rajongók miattam veszekedjenek. Legalábbis ilyen nyilvánosan és ilyen szinten. Nem tudtam, hogy vannak olyanok, akik képesek verekedésbe keveredni csak azért, hogy megvédjenek engem. Oda akartam menni és elrángatni őket egymástól, megmondani nekik, hogy nem éri meg, de két barátnőm ellentmondást nem tűrően húztak továbbra is. Lelkiismeret furdalásom van, amiért ott hagytam egy csapat lányt veszekedni és verekedni miattam. A lányok egyenesen haza mentek, de megbeszéltük, hogy egy másik alkalommal ismét elindulunk, de akkor már pár szekrényhátú testőrrel karöltve. Mindhárman utáljuk a testőröket, de egyikünk sem akart még egy ilyen élményt. Soha. Pedig még jó néhányban lesz részünk, ez a srácokkal jár, tudtuk nagyon jól, amikor beléjük szerettünk.

A fejem fájt és zúgott attól a hangzavartól, ami nemrég körülvett. Kicsit émelyegtem is, de ez csak a sokk miatt volt, amit átéltünk. Háttal a falnak támaszkodtam és próbáltam megtartani egyensúlyom. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Lehunytam szemeimet és percről-percre kezdtem végre jobban érezni magam, de a lelkiismeret furdalás még mindig gyötört. Aggasztottak a történtek és féltem, hogy a srácok negatív üzeneteket fognak kapni miattam, hogy mekkora bunkó barátjuk van, amiért képes voltam ott hagyni egy csapat verekedő rajongót.

Nem tudtam tovább ezen agyalni, mert Zayn kilépett a helyiségből és rám mosolygott, de végre úgy őszintén, mintha tényleg jól érezné magát. Ez pedig teljesen elvette az eszemet, innentől Ő töltötte be minden gondolatomat. A hazafele utat csendben tettük meg, csak az autó halk búgása hallatszott.

Hazaérve az egész ház üres volt, ismét. Nem tudom, hogy a srácok hova tűnhettek, bár volt egy sejtésem.

-          Te küldted el őket? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

-          Rendesen akarom megkapni a jutalmam szóval, muszáj volt intézkednem. – mosolyodott el sejtelmesen és tenyerét arcomra simította és gyengéden cirógatni kezdett. – Hé, mi a baj?

-          Semmi. – vágtam rá azonnal és egy mosolyt erőltettem arcomra.

-          Mondd el, most! – hangja nem tűrt ellentmondást. Basszus, nem vagyok jó színésznő.

Végül beadtam a derekam és nagyot sóhajtva elmeséltem neki az egészet, onnantól kezdve, hogy elhagytam Dr. Petersen irodáját. Figyelmesen hallgatott végig, egyszer sem vágott közbe, csak csendben volt, közben tekintetével egészen a lelkem mélyéig hatolt, szinte éreztem is. Amint befejeztem ránéztem, Ő pedig még mindig engem bámult, továbbra is szótlanul. Kezdtem megijedni, hogy mégis oda kellett volna mennem, segíteni és most mérges rám, amiért nem tettem, nála nem lehet tudni jelenleg.

Veszekedés helyett szorosan magához húzott és gyengéd puszikkal halmozta el hajam, ez pedig hihetetlenül jól esett, boldogság járta át egész testem. Karomat nyaka köré fontam, s amikor elhúzódott, fejemmel közelítettem, majd ajkaimat az övéire nyomtam és érzéki játékot kezdtek.

-          Úgy sajnálom, ez is miattam van. – mormogta bele csókunkba, alig hallhatóan. Abban a pillanatban, ahogy ez kimondta felkaptam fejem és próbáltam a tekintetét fejtegetni.

-          Meg ne próbáld ezt is magadra hárítani! – csaptam mellkasára összehúzott szemöldökkel. Nem igaz, hogy mindenért magát akarja hibáztatni. Teljesen átment mártírba. – Oda a jutalmad, ha ezt csinálod.

-          Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. – mondta kétségbeesetten, majd karjába kapott és a következő dolog, amire emlékszek, hogy gyengéden lerak az ágyra és csillogó szemekkel felém tornyosul, majd megnyalja alsó ajkát, és úgy néz rám, mint, aki menten felfal.

-          Egy pillanat. – toltam el nagy nehezen magamtól, mire Ő értetlenül nézett rám.

-          Ugye nem akarsz most így itt hagyni? – mutatott vágyának bizonyítékára.

-          Eszem ágában sincs. – mosolyodtam el csábosan és a fürdő felé indultam.

A fürdőbe érve leguggoltam és a legalsó fiókból kivetettem a zacskót, amiben az egyik szexi fehérnemű rejlik. Hófehér, tömény selyem és csipke. Egyszerű szett volt, egy szimpla bugyiból és melltartóból állt, de mégis varázslatosan nézett ki. Magamra öltöttem a csipkés selyemcsodát, majd felborzoltam a hajam ezzel dúsabb hatást adva neki. Elismerően néztem végig magamon és elégedettség töltött el. Meguntam, hogy a tükörképem bámuljam, így kinyitottam a fürdőajtót, mire Zayn rögtön rám kapta tekintetét. Láttam, ahogy ádámcsutkája megugrik és hatalmasat nyel, majd akarata ellenére is végignyal ajkain. A lábaim megindultak, nem tudtam nekik parancsolni, de nem is akartam, önálló életre keltek. Amikor mellé értem, letérdeltem az ágyra, majd az ölébe másztam. Karjai automatikusan derekamra fonódtak, míg az enyémek a nyaka köré. A szívem hevesen vert, szinte átütötte a bordáimat. Olyan volt, mintha életem első szeretkezésére készülnék. Valahogy olyan meghitt volt, olyan más. Ajkait az enyémekre nyomta, finoman kóstolgatta azokat, ezután nyelve bebocsátást kért, ezt pedig rögtön meg is kapta. Nyelve vad táncra hívta az enyémet és szenvedélyes keringőt folytattak egészen addig, amíg a fránya levegőhiány miatt kénytelenek voltunk elhúzódni egymástól. Arcunk között csak pár centiméter volt, homlokunk összeért. Ez a kis távolság is fizikai fájdalmat okozott.

-          Gyönyörű vagy, Nyuszi. – búgta halkan, lehelete csiklandozta bőrömet, a hideg végigfutott gerincemen, de a bensőm lángolt.

-          Te vagy a gyönyörű. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Egy férfira ilyet nem szokás mondani. – mosolyodott el féloldalasan.

-          Én mégis megtettem. – incselkedtem.

Ekkor megragadott és maga alá gyűrt, fejem fölött összefogta mindkét kezemet. Ismét elvesztem tekintetében. Ajka végigcsókolta arcomat, pár másodpercet időzött számon, majd egyre lejjebb haladt egészen a nyakamig, ahová gyengéd puszikat nyomott, s ugyanazon a helyen fogai közé vette a vékony bőrt és óvatosan – de úgy, hogy holnapra meglátszódjon – elkezdte szívogatni. Egy halk sóhajjal jeleztem elégedettségemen. Ajkai még lejjebb siklottak, elszakadtak bőrömtől. Csodálva nézett, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája. Letolta vállamról a melltartóm pántját, majd hátam alá nyúlt, picit megemeltem magam, hogy könnyebb legyen neki. Profi módon bánt a kapcsolóval. Lefejtette rólam, s ajkaival melleimre tapadt. A szemem fenn akadt a hirtelen jött gyönyörtől. Kezdtem elveszteni a türelmem és hevességén észrevettem, hogy neki is fogytán van. Pólója széléhez nyúltam és áthúztam fején. Végigcsókoltam kidolgozott mellkasán, kulcscsontját külön kiváltságokban részesítettem, tudtam, hogy az egy érzékeny pont nála. Mellkasának kényeztetése közben övcsatjához nyúltam és egy kicsit idétlenkedve, de sikerült kioldanom azt, majd a gombbal és sliccével is megbirkóztam nagy nehezen, remegő kezekkel. Most már legalább nem éreztem magam alulöltözöttnek. Századjára is fülembe suttogta, hogy mennyire gyönyörű vagyok és, hogy mennyire sajnálja az elmúlt heteket, hónapokat.

Az utolsó ruhadarabok nem tudom mikor kerülhettek le rólunk, de félrenézve a szoba másik oldalában pillantottam meg őket. Zayn a lábaim közé férkőzött, majd egyetlen mozdulattal belém hatolt. Hangosan felsóhajtottam a már oly’ régóta várt érzéstől, míg Ő arcát hajamban pihentette. Pár másodperc múlva megelégeltem a nyugodtságot, elkezdtem fészkelődni és lábaimat körbefontam derekán, hogy még mélyebben fogadjam magamba. Neki is elege lehetett a tétlenkedésből, mert egyik pillanatról a másikra kezdett el hihetetlen tempót diktálni. Egyszer lelassult, másszor viszont egyre gyorsabb és gyorsabb lett, ezzel pedig az őrületbe kergetett.

A mámorban fürdőzve csodáltam az élvezettől eltorzult arcát és elhomályosult tekintetét.

Mivel érdemeltem ki, hogy Ő itt van nekem?

Nem csináltam soha semmi jót.

Még csak anyuéknak sem fogadtam mindig szót.

Erre három évvel ezelőtt ez az angyal belépett az életembe és teljesen megbabonázott.

Menthetetlenül szerelmes voltam, úgy, mint még soha és nem akartam, hogy ez elmúljon. Mindig magam mellett akarom tudni, azt akarom, hogy örökké velem legyen. Na, tessék, még önző is vagyok.

A beteljesülés egy közelebb volt, nem tudtam elszakadni tekintetétől. Még levegő sem fért közénk, olyan szinten simultunk, ragaszkodtunk egymáshoz. Verejtékcseppek száza csorgott végig mindkettőnk testén. Egyre közelebb voltam, éreztem. Érezni akartam végre. Egyre hangosabb sóhajok és nyögések szakadtak fel torkomból, az Ő száját pedig valami morgásszerű, de mégis hörgésre hasonlító hang hagyta el.

-          Annyira kibaszottul szeretlek, Brooke. – nyögött fel hangosan, egyre gyorsabban mozogva, egyre közelebb sodorva mindkettőnket a gyönyör felé. Már majdnem. Már majdnem. Istenem. Felelni akartam, hogy én is szeretem őt, de egy csókkal belém fojtotta a szót, majd ismét megszólalt. – Gyere hozzám feleségül. Kérlek.  Ugye hozzám jössz feleségül?

A szemem ismét fenn akadt, a gerincem ívbe feszült, és egy hangos sikolyt hallattam. A gyönyör lavinaként söpört végig egész testemen. A gyomrom bukfencezett kérdésétől, a levegő a tüdőmben akadt, nem akartam hinni a fülemnek, biztos csak félrehallottam és azt kérdezte, hogy éhes vagyok-e. A fülem sípolt, a fejem zúgott a torkom pedig égette a ki nem mondott válasz.

2. Kötet - 30. Fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem az új fejezettel, elég nyugis lett, kicsit érzelmes, ettől függetlenül remélem tetszeni fog :) 

Puszi xoxo

Csupa gyógyszer szag, steril környezet, kék csempe és fehér fal, kényelmetlen műanyag székek, megszámlálhatatlan ideig tartó várakozás, könnyek itt, könnyek ott, idegesen járkáló homályos alakok minden oldalamon a neonfénnyel megvilágított kórházi folyosón. Még mindig nem voltam képes felfogni. Hogy is kerültünk mi ide? Mi is történt pontosan? Az agyam kattogott, szinte magam is hallottam a recsegő-ropogó hangokat, amiket az apró fogaskerekek kiadtak.

-          Mi a jó büdös picsa történt? – rohant le Niall és rögtön Zayn mellé térdelt, a többiek is pillanatok alatt ott termettek, mindenki tátott szájjal bámult a földön fekvő eszméletlen srácra. Ordítani akartam, hogy ne bámuljanak, hanem segítsenek inkább, de egy mondatnál többet nem voltam képes kinyögni.

-          Majd elmeséli, ha akarja, de kórházba kell vinnünk. – nyögtem fel, s próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. Továbbra is rázkódtam a zokogástól, nem tudtam az érzelmeimet kontrollálni. Örültem, hogy kivételesen képesek ésszerűen gondolkozni és nem firtatták a témát.

Megrázták a fejüket, mintha az előttük lévő látvány képét akarták volna elűzni fejükből, majd Louis Zayn hóna alá nyúlt és felemelte, Niall a lábait fogta meg, míg Liam az ajtót nyitotta ki és kiengedte őket. A földön térdeltem még mindig ugyanott. Nem bírtam felállni, tudtam, hogyha megpróbálnám, valószínűleg úgyis csak összecsuklanék. Gyenge kezeimmel igyekeztem álló helyzetbe tornázni magam, mindhiába. Harry mérges tekintete rám terelődött, majd pillantása ellágyult, s felkapott az ölébe, mintha egy hópihe súlyával rendelkeznék.

Szégyenkezve lesütöttem a szemem, karjaimat pedig nyaka köré fontam. Utáltam, hogy ilyen magatehetetlen voltam, de az elmúlt negyed óra túl sok volt nekem, nem tudtam kezelni a helyzetet, soha nem történt még velem ilyesmi, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell tenni, hogy hogyan tudnék segíteni. Amint beraktak engem is az autóba, kapkodva szálltak be a többiek is, Louis a volán mögé ült és 170 km/h-val száguldottunk a legközelebbi kórház felé.

Már legalább egy órája vizsgálják, már legalább egy órája nem tudok róla semmit, ez pedig a szó szoros értelmében az őrületbe kergetett. Nem akartam semmin gondolkozni, mégis egyfolytában agyaltam. Egyetlen egy dologban voltam biztos, az pedig az volt, hogy nem akarom elveszíteni. Belehalnék. Nem érdekelne semmi más csak az, hogy nem akarok tovább létezni nélküle. Nem szabad ezen gondolkozni! Nem lesz semmi baj! Előre-hátra ringatóztam hátha nyugodtabb leszek, de néhány pillanat múlva rájöttem, hogy hülyeség. Jelenleg semmi nem tudna megnyugtatni. A szívem már lassan másfél órája őrült tempóban ver, szinte kiesik a helyéről. Kezeim remegnek, és idegességem miatt ismét a körmeim bánják.

Egy orvos közeledett felénk meleg mosollyal az arcán, ettől pedig újabb reménysugarak kezdték átjárni testemet, de nem mertem semmibe beleélni magam.

-          Gondolom Önök a hozzátartozók. – nézett rajtunk végén, szemüvegét az orrára helyezte és lepillantott a kórlapra. – Első kérdés, miért nem hívtak mentőt? – kérte számon.

-          Hát… - motyogott Liam. – Gondolom, tudja, kik vagyunk és nem akartunk feltűnést kelteni és…

-          És ez akár a barátjuk életébe is kerülhetett volna. – a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy ezt kimondta. Erősen megszorítottam Niall kezét, körmeimet belevájtam bőrébe, mire halkan felszisszent. – Szerencséjük, hogy a sofőr gyors volt. – ekkor mindenki Louisra pillantott, ő pedig keserűen elmosolyodott. –Az úrnak sikerült majdnem túladagolnia magát. Megkapta a szükséges ellátást.  Ajánlom, hogy keressenek fel egy orvost, mert ha fizikailag rendbe is jön, lelkileg nehéz lesz neki feldolgoznia, hogy szó szerint a halálból kellett visszarángatni. – hangja nagyon komolyan csengett, mindannyian megfeszültünk az utolsó mondat hallatán, én személy szerint legszívesebben összecsuklottam volna.

-          Köszönjük. És… ami, itt történt, az megoldható, hogy közöttünk maradjon? – kérdezte diplomatikusan, egy kis habozás után Lou.

-          Ez csak természetes. Tudjuk, hogy kik maguk és, hogy mennyit jelenthet ez a karrierjüknek, másrészt meg semmi közünk a magánéletükhöz, mi csak a dolgunkat tettük. – szemüvegét visszatette a feje tetejére, kezet rázott a srácokkal. – Vigyázzanak rá. És ha most nem bánják, vár rám a többi betegem.

-          Be lehet hozzá menni? – minden erőmet összeszedve, jelenlegi állapotomhoz képest sikerült hangosabb szavakat kipréselnem magamból.

-          Igen, valószínűleg bármelyik pillanatban felkelhet. De ne zaklassák fel. – mondta, majd biccentett és a dolgára sietett.

102-es kórterem. Soha nem szerettem kórházakba járni, mert az mindig azt jelentette, hogy valakinek, akit szeretek, komolyabb baja van. A balesetem után itt eltöltött hetek miatt pedig még jobban megutáltam, mint azelőtt. Persze mindenki kedves volt, a kedvemre tettek, a srácok mindennapos látogatóim voltak, nem volt okom a panaszkodásra. Most viszont itt állok azelőtt a kórterem előtt, aminek a falai között az Életem fekszik, elgyengülve, magatehetetlenül. A gondolatra is könnyek szöktek a szemembe, majd amikor Niall elfordította a kilincset és óvatosan belökte az ajtót, s megláttam az ágyon fekve, vékony csövek kereszttüzében, arcomat a bátyám mellkasába rejtettem. Nem akartam így látni soha és nem is képzeltem, hogy egyszer majd fordul a kocka és nekem is lesz alkalmam Őt ebben az állapotban látni. Niall a hajam kezdte simogatni, s bár nem láttam semmit, de éreztem, hogy megyünk előre, egyre közelebb az ágyhoz. Ki akartam szakítani magam öleléséből és elrohanni, hogy én ezt nem akarom, belehalok, ha még egy másodpercig néznem kell őt, így. De nem mozdultam, nem mondtam semmit, csak Niall pulcsiját szorongattam, morzsoltam a puha anyagot, mintha abban kerestem volna a nyugalmat, mindhiába.

Lassan elkezdtem kinyitni szemeimet, laposakat pislogtam, a könnyektől homályosan láttam, mégis ki tudtam venni gondosan betakart alakját. Álmában is gondterhelten ráncolta homlokát, ajkai enyhén el voltak nyílva, amik a kiszáradtságtól egy kicsit cserepes voltak, s szemöldökét összehúzva aludt. Olyan gyönyörű. Ámultam magamban, nem tudtam betelni a látvánnyal, ami bár rémisztő volt, mégis olyan hihetetlenül gyönyörű.

Niall szorosabban ölelt magához, amiből rájöttem, hogy őt is megrendítette barátjának látványa. Ők is miattam kerültek ilyen helyzetbeNem akarom, nem akarom, nem akarom. Az én hibám volt, az én hibám volt, csakis az enyém, nekem kellett volna vigyáznom rá.

-          Brooke… - érces, rekedt hang ébresztett fel elmélkedésemből, az eddigi mozdulatlanságomhoz képest, viszonylag gyorsan az ágya mellé értem, hosszú ujjait összefűztem az enyémmel és belecsókoltam tenyerébe. – Úgy sajnálom… megint elbasztam. – felköhögött, szabad kezem mutatóujját ajkaira tettem.

-          Ne beszélj most, pihenned kell.

-          Hol vagyok? – lassan forgatta fejét, mintha ez az apró mozdulat is hatalmas erőfeszítéseket igényelne.

-          A kórházba miután majdnem sikerült megölnöd magad, te idióta. – morgott hangosan Harry, kezei a mellkasa előtt voltak összefonva. Rákaptam a tekintetem és gyilkos pillantást vetettem rá.

-          Menj innen ki, Styles! – sziszegtem összeszűkített szemekkel.

-          Nem, semmi baj. Megérdemlem… - sóhajtott fel, s erősebben megszorította ujjaimat.

-          Megyek, szólok valakinek, hogy felébredt. – motyogta Harry, majd hangosan trappolva elhagyta a szobát.

-          Hogy vagy haver? – ült le mellé az ágyra Niall.

-          Mint akin átment egy úthenger. – nyögött fel halkan, bágyadt mosoly terült szét arcán, ez pedig minket is egy halvány mosolyra késztetett.

-          Úgy is nézel ki. – röhögött fel Louis.

-          Ez természetes ebben a helyzetben. – lépett be a kórterembe egy középkorú kedves arcú nő, Harryvel a sarkában. – Hello, Sue vagyok a főnővér, jöttem megnézni, hogy mi a helyzet. – mutatkozott be, majd kérdéseket tett fel Zaynnek az állapotával kapcsolatban, ezután további gyógyszereket kapott.

Amíg Zayn-t a nővér lefoglalta vettem a bátorságot és odabattyogtam Harry mellé, mert meg akartam tudni, hogy mégis mi ütött belé. Amint meglátta, hogy mellé álltam szemforgatva felsóhajtott.

-          Nem érdekel a véleményed. – közölte halkan, mégis határozottan.

-          Engem viszont nagyon is érdekel, hogy mi bajod van. – néztem a szemébe haragosan.

Morgott valamit az orra alatt, majd hirtelen megfogta a csuklóm és kifelé kezdett húzni, szinte rángatott. Becsukta maga mögött az ajtót és a folyosó egyik kisebb eldugott sarkába vezetett.

-          Oké, most pedig ahelyett, hogy elszorítod a vérkeringést a karomban, esetleg elmondhatnád, hogy miért vagy ekkora bunkó. – rántottam ki kezem szorításából és haragosan felé fordultam. – A viselkedésed a legkisebb dolog, amire most szüksége van, pihennie kell és támogatás kell neki, nem pedig az, amit te művelsz. – böktem a mellkasára.

-          Egy idióta barom, aki belemenekült egy ilyen dologba, csak azért mert pár hétig nem volt oké körülötte sok minden. Te, Perrie, a média, a próbák, az utazások. Megértem. – sóhajtott fel, majd megnyalta alsó ajkait és hátravetette a fejét. Éppen közbe akartam szólni, de felemelte mutató ujját jelezve, hogy maradjak csöndben. Lehunyta a szemét és folytatta. – De ennyi erővel én is megtehettem volna. Nincs senkim, Brooke, érted? Neki legalább itt vagy te. A családom messze van, nem ugraszthatom őket minden alkalommal, ha bajom van, pedig tudom, hogy megtennének bármit értem. Velem is ugyanazt csinálják ezek a piócák, mint vele. Tönkreteszik a magánéletemet, sőt már szerintem nincs is nekem olyan… Elmegy mellettem egy lány az utcán, már ha ki merek menni, és másnap velem van tele minden, hogy ismét új barátnőm van. Egy kibaszott nőcsábásznak állítanak be, aki a farkával gondolkodik, pedig mióta benne vagyunk ebben az egészben, rohadtul nem volt normális kapcsolatom! És elegem van. Nagyon. De mégsem teszem ezt, még sem fajulok idáig. Drog? Komolyan? Az egyik legjobb barátom majdnem meghalt a hülyesége miatt, szóval ne kérdd, hogy sajnáljam, vagy, hogy kedves legyek vele! – magyarázta, szinte hadarta, pedig ez Harrynél nagy szám volt, mindenki tudja, hogy lassan beszél. Nyakán lüktette az ér, keze ökölbe szorult, majd beletúrt rakoncátlan göndör fürtjeibe.

Megértettem mindent. És valahol mélyen egyet értek vele. Én itt voltam Zaynnek mégis képes volt erre, mégis képes lett volna meghalni egy idióta vita miatt. Vártam rá, tudta, hogy szeretem, mégsem érdekelte, s ez dühített és elszomorított, ám ezeket az érzéseket hamar elhessegettem, ráérek még ezen gondolkozni, most így is túl nagy a zavar a fejemben és az egész életemben.

Nem tudtam mit válaszolni Harrynek.

Mit mondhattam volna? Elrebegek egy „sajnálom”-ot és ott hagyom?

Gondolkodás nélkül elé álltam, megragadtam a vállát és magamhoz öleltem, Ő pedig abban a pillanatban reagált és derekamnál fogva szorított magához. Arcát hajamba temette, görcsösen kapaszkodott testembe, mire én nyugtatóan kezdtem a hátát simogatni. Nagyokat lélegzett, teste egyenetlenül emelkedett fel, s le. Egyik kezemet felvezettem a tarkóján és még jobban magamhoz öleltem. Percekig állhattunk így, ha valaki lát minket biztos félreérti, de sikerült olyan helyen elintéznünk ezt, ahol nem kellett a kíváncsiskodó szemek elől bujkálnunk.

-          Na gyere Styles, a haverodnak szüksége van ránk. – toltam el magamtól és játékosan a vállába boxoltam, majd a kórterem ajtaja felé vettem az irányt.

-          Hé, Brooke! – szólított meg, mielőtt beléptem volna.

-          Na, mi az?

-          Köszönöm. – mondta halkan, s elővette a tipikus vigyorát, amiből tudtam, hogy annyira volt szüksége, hogy kiadja magából a gondjait, most már kutya baja.

-          Bármikor. – mosolyodtam el szélesen és fejemmel intettem, hogy jöjjön Ő is…