Sziasztok,
sajnos a fejezettel még nem szolgálhatok, itthoni és egyéb dolgok, valamint az idő hiánya miatt sem, de egy kisebb részletet megosztok veletek, csak, hogy ne hagyjalak titeket információ nélkül és, hogy jelentsem: Igen, még élek! :)
Valamint, meglepi egy nagyon élethű manip Brooke-ról és Zaynről, nagyon édes, bár nem a részlet hangulatához illik, attól még szerintem tetszeni fog nektek. :)
Remélem ez a pici részlet felkelti az érdeklődéseteket, legyetek jók, puszi xx
Ui.: a kicsillagozott rész még titok!
Nézett maga elé, kezei eszeveszettül remegni
kezdtek, majd feladták a szolgálatot és vékony ujjai nem tartották többé a
telefont, ami a szorítás enyhülésének hatására hangos csattanással ért a
földre, apró darabokra hullva. Ajkai O alakot formáltak, szemei elkerekedtek,
két kezét mellkasához szorította, mintha attól félne, hogy bármelyik
pillanatban széthullhat.
Rögtön mellé léptem, fogalmam sem volt, hogy mi
baja lehetett, mi lehetett az, ami így felzaklatta. Megfogtam vállát,
összerezzent, de mást nem reagált, továbbra is csak meredten nézte a törött
telefont, két keze elfehéredett, olyan szinten tartották szorításban egymást
mellkasa előtt. Szólongattam, halkan, majd egyre hangosabban, a nevét kántáltam
kétségbeesetten, de semmi. Vállát kezdtem finoman rázni, hátha azzal elérek
valamit.
-
Brooke, az Istenért, mondd már el, hogy mi
történt. – csattantam fel, arcát két kezem közé fogtam, ezzel arra
kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.
-
*********. – mondta ki egyszerűen, sőt
szinte közölte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, közben
vállát alig láthatóan megvonta, s a szeme sem rebbent, mozdulatlan, érzéketlen
maradt. Tekintetéből kialudt a negyedórával ezelőtti tűz és boldogság. Valami
jeges és élettelen lett úrrá rajta, amit sosem akartam megtapasztalni, nagyon
nem, mert tudtam, hogy így ismét van rá esély, hogy elveszítem, és abba
belepusztulok. Még nem fogta fel, amit mondott. Gondoltam magamban. Bassza meg,
bassza meg, bassza meg!
-
Hogy történt? – kérdeztem, hátha ezzel
visszarángatom a való világba, ám kérdésem süket fülekre talált, nem válaszolt.
Tekintetemet hősiesen állta, szemeit nem lepte könny, sem bánat. Egyszerűen
csak ködös volt és homályos. Egy cseppnyi érzelmet sem lehetett kiolvasni belőle.
-
Haza vinnél? – kérdezte halkan.
-
Persze, a limuzin mindkettőnket haza visz és…
-
Nem. Úgy értem, hogy tényleg haza. Mullingarba.
Anyuékhoz. – szakított félbe, tekintetét elkapta rólam, a táskáját elvette az
asztalról, keze még mindig remegett, telefonját a padlón hagyta, az útjába eső alkatrészeket
arrébb rugdosta, majd engem maga mögött hagyva lassan kifele battyogott az
étteremből. Hátra fordult és intett egyet a fejével, hogy kövessem. És ekkor
nézett rám utoljára.