35. Fejezet

Immáron mankó nélkül léptem át a ház ajtaját, miután az orvos elmondta, hogy nincs többé szükségem rá, mivel szinte teljesen meggyógyultam… fizikailag. Lelkileg még nincs velem minden rendben, sokat szoktam álmodni. Újra és újra megálmodom azt a pillanatot, amikor zuhanok a gödörbe, majd a sötétségbe. Rettentő érzés. Danielle és Eleanor szerint pszichológushoz kéne mennem, de nem akarok. Mások sokkal nagyobb gondokkal mennek oda, az enyém ehhez képest semmi nem lenne csak időpazarlás. A fiúknak nem merek ezekről a dolgokról beszélni, bár Zayn szerintem sejthet belőle valamit, mivel általában felkel, ha álmomban kapálózok.

-          Zayn, már nem kell fognod, jól vagyok! – mosolyogtam rá, mert még mindig bal oldalamnál állt és nem volt hajlandó elengedni.

-          De…

-          Nincs semmi de! Engedj el! – néztem rá szúrós szemekkel és végre elengedett, de nagy lassúsággal, s közben azt figyelte, hogy mikor dőlök el, hogy megtartson.

Hála a gyógytornának a lábam szinte jobb volt, mint újkorában. Oké, szaladgálni még nem tudtam vele, de amennyire most szükségem volt, az ment. Beljebb lépkedtem és eldöntöttem, hogy körbe járom az egész házat, egyedül. Mikor ezt közöltem a többiekkel Niall és Zayn rögtön ellenkezni kezdtek.

-          Fiúk, nagylány már. Egyébként is, ha elesik, legalább jöhet majd az „én megmondtam” duma. – állt ki mellettem Harry végre.

-          Ha valami baja lesz rajtad verem le! – bökte meg Harry mellkasát Niall.

-          Abba nekem is lesz egy kis beleszólásom. – ölelte át Lou Harryt, míg mi Liammel csak mosolyogni tudtunk rajtuk. Miután meguntam a veszekedést, észrevétlenül útnak indultam.

***

-          Unatkozok! – jelentettem ki.

-          Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Nick. A fiúk koncerten vannak és Nicket jelölték ki mellém pesztrának. Nem hiszem el, hogy egy rohadt estére nem tudnak magamra hagyni, nem mintha zavarna Nick társasága, de már idegesít az aggodalmasságuk.

-          Lehozod a szobámból fényképalbumokat, légyszi? Nem tudom, hol vannak, de nyugodtan beturkálhatsz mindenhova.  – néztem rá kiskutya szemekkel. Tudtam, hogy ha felküldöm lesz pár percem, hogy önállósodjak egy picit.

-          Persze. – mosolygott rám mit sem sejtve, s felszaladt az emeltre.

Kihasználva a helyzetet a konyhába battyogtam és eldöntöttem, hogy összedobok pár szendvicset. A hűtőben turkáltam, amikor Nick megjelent az ajtóban. A francba, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végez.

-          Te meg mi a picsát csinálsz? – nézett rám mérgesen.

-          Kaját. – rántottam meg a vállam.

-          A fiúk rám bíztak, és hogyha nem akarod, hogy öt kék folt legyen a fejemen, akkor szépen visszacsoszogsz a nappaliba és leülsz a seggedre. – adta ki az utasításokat.

-          Ezek csak szendvicsek. Nem hatfogásos vacsorát akartam csinálni. – forgattam meg a szemem.

-          Carter, nyomás! – nézett rám ellentmondást nem tűrően és mutatott a nappali felé.

Vetettem felé egy utolsó dühös pillantást, majd durcásan csoszogtam vissza és ültem le a TV elé. Utálom, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a fiúk szemszögéből vagyok tehetetlen, egyébként már tök jól érzem magam. Amikor Tom és Spencer itt voltak az első kérdésem az volt, hogy mikor dolgozhatok végre, szegény Tom mondta volna az ajánlatokat, de egy Zayntől kapott gyilkos pillantás rögtön megállította. Körülbelül másfél napig nem szóltam hozzá emiatt, amibe majd beleőrült, de tetszett, hogy húzhattam az agyát, ha már egyszer „kicseszett” velem.

-          Ha már beküldtél legalább siess a kajával. – kiabáltam teli torokból.

-          Nyugi van, jövök már. – jelent meg Nick mellettem, a tálcát az ölembe rakta én pedig jólesően falatozgatni kezdtem, s közben együtt néztük a Hupikék Törpikéket.

-          Még mindig nem értem, hogy hogy szeretheted ennyire ezt a mesét… - ölelt magához.

-          Én meg azt nem értem, hogy miért nem szereted, ezen nőttünk fel. – mosolyogtam rá.

-          Mindig csak miattad néztem.

-          Akkor most is meg fogod nézni miattam. – kacsintottam rá. – De…

-          Mit de? – ijedt meg. – Ugye nem? Kérlek, mond, hogy nem!

-          De-de, tízig maraton lesz. – vigyorogtam rá, s ő pedig olyan arckifejezéssel reagált, mint 12 évvel ezelőtt.

***

Fél álomban voltam, szemeim már ólom súlyúak voltak, készek voltak lecsukódni, amikor megéreztem az ismerős émelyítő illatot és azt, hogy besüpped mellettem az ágy, majd valaki hátulról átölel.

-          Ki vagy, mit akarsz? – nyögtem álmosan, bár tudtam nagyon jól, hogy ki az.

-          A Mikulás vagyok és palacsintát akarok sütni. – suttogta a fülembe.

-          Akkor mit keresel itt? – motyogtam még mindig álomittas hangon.

-          A serpenyőt. – fúrta arcát a nyakamba, ami csikizett, így rögtön kipattant a szemem és kuncogni kezdtem.

-          Ez csikiz, ne csináld már. – nevettem egyre hangosabban, de ő csak azért is csinálta. – Ne akard, hogy belekönyököljek a hasadba. – fenyegettem meg és tudta, hogy simán megcsinálom, szóval abbahagyta.

-          Hiányoztál ma.

-          Te is nekem! – fordultam felé mosolyogva és egy apró csókot leheltem a szájára. – Milyen volt a koncert?

-          Eszméletlen. Még most sem hiszem el, hogy mennyi rajongónk van. – kimerülten, de elmosolyodott és láttam a szemében azt a fajta csillogást, ami akkor jelenik meg, amikor a munkájáról beszél, s ez nagy boldogsággal töltött el. – Most pedig elmeséled nekem, hogy mi a baj. – komolyodott el a hangja, de nem értettem, hogy mire céloz.

-          Nekem nincs semmi bajom.

-          Eleanor nem ezt mondta. –felelte, nekem pedig rögtön leesett, hogy El valószínűleg elkotyogta Lounak, aki persze nem tudta tartani a száját. – Kicsim, tudod, hogy elmondhatod. – simított végig gyengéden az arcomon.

-          De tényleg nincs semmi bajom. Csak idő kell, amíg lelkileg is feldolgozom a történteket, ennyi az egész. – mosolyodtam el és reméltem, hogy ennyiben hagyja a dolgot.

Látta rajtam, hogy fáradt vagyok és nincs kedvem erről beszélni, így hagyta is, legalábbis erre az estére. Felsóhajtott, majd egy finom hosszú csókot nyomott ajkaimra, mellkasára húzott, szemeim lehunytam és pillanatok alatt elaludtam…

34. Fejezet

Otthon édes otthon. Furcsa érzés, hogy eddig azt vártam, hogy mikor mozdulhatok ki és ne kelljen itthon lennem, most pedig alig várom már, hogy végre beléphessek a házba.

Még mindig minden ugyanolyan, mint amikor két héttel ezelőtt bulizni indultam volna, csak nem éppen minden úgy sült el, ahogy kellett volna.

Mankóval a kezemben és Zaynnel a bal oldalamon sántikáltam be, s ahogy beértünk a nappaliba óriási mosoly kúszott az arcomra. Hihetetlen boldogsággal töltött el végre a mogyoróbarna falakat nézni a hófehér helyett, sőt még ezt az irdatlan pasi szagot is sokkal jobban viselem és szeretem, mint a kórház gyógyszerrel fűszerezett illatát. Azt utáltam a legjobban, na meg a kaját. Danielle szerint minimum hat vagy hét kilót lefogytam, bár én ebből semmit nem látok és érzek, Liam viszont mégis szóvá tette, hogy sovány vagyok, szóval lehet, hogy van benne valami.

Óvatosan leültem a kanapéra és hátradöntöttem a fejem, szemeim lecsuktam és élveztem a csendet, s azt, hogy ismét itthon lehetek. Teljesen ellazultam, ekkor viszont Zayn egy apró puszit nyomott a szám sarkába, amitől rögtön kipattant a szemem. Szívverésem százszorosára gyorsult, arcomat pedig elöntötte a pír, amin ő csak elmosolyodott. Rettentően hiányzott már. Egymás bámulását a telefonom csörgése zavarta meg és láttam, hogy Tom neve villog a kijelzőn.

-          Szia Tom, mizujs? – szóltam bele a telefonba vidáman.

-          Hogy velem mizujs? Veled mi a helyzet? Sajnálom, hogy csak egyszer kétszer tudtam bemenni hozzád, de holnap meglátogatunk Spencerrel. – hadarta úgy, hogy alig értettem valamit.

-          Nyugi, semmi gáz. Holnap bepótolunk mindent.

-          Remélem is. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, tényleg sajnálom. Na, de most mennem kell, mert elveszek a munkában. Légy jó! – lassan az őrületbe kerget, ha még egyszer bocsánatot kér valamiért.

-          Én mindig jó vagyok. – vigyorogtam és tudtam, hogy ezt hallja is a hangomon, majd bontotta a vonalat.

Mikor végeztem a telefonálással a többieket nem találtam sehol csak Zaynt, aki egy csokor levendulát tartott a kezében és olyan szerelmesen nézett rám, ahogy eddig még soha. Óriási szemekkel néztem fel rá, majd óvatosan feltornáztam magam, s a mankóra támaszkodva odabicegtem hozzá. Finoman az államhoz ért, s felemelte azt, hogy a szemébe nézzek. Nem tudtam ezt az egészet mire vélni. Minek a virág? Hol vannak a többiek? Pontosan mit is tervez?

Légzésem szaggatottá vált, már alig kaptam levegőt. Szemei rabul ejtettek. Nagyot nyeltem, lehunytam szemem egy pillanatra, majd próbáltam normálisan megszólalni.

-          Ezt most miért? – nyöszörögtem elgyengülve.

-          Mert köszönöm, hogy vagy nekem. – suttogta, még mindig mélyen a szemembe nézve.

Még közelebb mentem hozzá, a mankót arrébb löktem és karjaiba borultam. Nyakát átkarolva öleltem magamhoz, míg ő derekamat szorította. Beszívtam férfias illatát, s még jobban szorítottam magamhoz, eközben nyakamba csókolt, ajkaimat ezáltal egy halk sóhaj hagyta el.

-          Szeretlek. – mormoltam mellkasába.

-          Ne kiabáld el. Főztem is ám, de lehet, hogy ismét a kórházban kötsz ki miatta. – nézett rám kétségbeesett kiskutya szemekkel, mire én elnevettem magam.

-          Ha az édes-savanyú csirkét csináltad, akkor biztos vagyok benne, hogy isteni. – kacsintottam rá.

-          Honnan veszed, hogy azt csináltam?

-          Mert az az egyetlen étel, amit tökéletesen meg tudsz csinálni.

-          Túl jól ismersz. – elmosolyodtam legutóbbi mondatán és mertem remélni, hogy így is van.

Az étkezőbe vezetett ahol minden vörös színben pompázott. Szív alakú, krémszínű gyertyák lángjának fénye ragyogta be a helyiséget, ami még romantikusabbá tette. Tátott szájjal bicegtem közelebb az asztalhoz, mikor odaértünk kihúzta nekem a széket, majd finoman alám tolta, hogy le tudjak rá ülni. Kivonult a konyhába és két tányérral tért vissza, amin a jól ismert édes-savanyú csirke volt körettel. Mosolyogva figyeltem tevékenységét, amikor hirtelen homlokára csapott, amit nem értettem. Ismét kiszaladt, s egy pár pillanat múlva egy üveg pezsgővel jelent meg, amiből mindkettőnknek öntött egy-egy pohárral. Leült velem szemben, az én arcomról pedig semmi nem tudta letörölni a vigyort.

-          Valamit ünneplünk? – néztem rá sejtelmesen.

-          Nem csak… - lesütötte a szemét és így egyre jobban kezdett érdekelni a dolog.

-          Akármi az, nekem elmondhatod! – simítottam asztalon pihenő kezére az enyémet.

-          Amikor felhívtak, hogy mi történt, és amíg nem keltél fel végig az járt a fejemben, hogy el foglak veszíteni. Hogy feladod, és itt hagysz. – mély levegőt vett, láttam szemein, hogy könnybe lábadtak, ami miatt majd megszakadt a szívem. És miattam volt ilyen állapotban. – Szóval, most azt ünnepeljük, hogy ez nem történt meg. – mosolyodott el keserűen.

-          Soha, ismétlem, soha nem fogsz elveszíteni. Érted? – néztem mélyen csillogó barna szemeibe. Áthajolt azt asztalon és ajkait enyémre simította, az enyémek pedig reflexszerűen nyíltak el és viszonozták émelyítő csókját.

Ezután a kis beszélgetés után a vacsoránk nagyon jó hangulatban telt el. Mesélt az amerikai útjukról, hogy mindenki kedves volt velük, de nagyon fárasztó volt és már két nap után honvágyuk volt. Nekem nem sok mesélni valóm volt, hisz az alatt a két nap alatt a házban döglöttem és TV-zésen kívül szinte semmit sem csináltam. Mosolyogva hallgattam végig órákon át tartó élmény beszámolóját, miközben a vacsorát is elfogyasztottuk, ami nem mellesleg tényleg isteni finom lett, s amikor ahhoz a részhez ért, amikor egy interjú közben kapták a telefont a balesetről, leintettem. Nem akartam hallani, nem akartam tudni, hogy milyen volt. Így is rettentő bűntudatom volt, hogy miattam voltak ilyen állapotban és miattam kellett hazarepülniük, plusz ezt az estét sem akartam elcseszni, ha már egyszer ilyen szépen megszervezte.

-          Egyéb terv az estére uram? – kezdtem bele a játékba.

-          Lenne egy pár. – húzogatta szemöldökét és karjaiba zárt, s eközben felnéztem rá.

Ajkai rátaláltak az enyémekre és  gyengéden játszadozni kezdtek egymással. Ujjaim automatikusan kúsztak fel tarkóján, s túrtak bele hajába. Egyik kezével hátamat simogatta, míg a másikkal a derekamat szorította. Szabad kezemmel, amelyik éppen nem a hajában mozgott, felsimítottam mellkasára, majd ujjaimmal kis szívecskéket rajzoltam szíve környékére, erre ő belemosolyodott hosszú percek óta tartó csókunkba. Felkapott az ölébe, ügyelve még nem teljesen ép lábamra és a nappaliban lévő kanapéig meg sem álltunk. Óvatosan lerakott rá és akár egy porcelán babával, úgy bánt velem is. Mintha egy apró mozdulat miatt összetörhetnék, bár jelen pillanatban az sem érdekelne. Elkezdtem ingjének kigombolásával szerencsétlenkedni, s miután sikerült az első hármat utána már belejöttem és sima ügy volt. Végigsimítottam meztelen mellkasán, ajkait egy elégedett morgás hagyta el. Csókja egyre intenzívebb lett, egyre követelőzőbb, s ezzel egyre jobban kezdte elveszteni az eszét, így másodpercről másodpercre jobban rám nehezedett, ami normális esetben egyáltalán nem érdekelt volna, most viszont egyre kevesebb levegőt kaptam. Elhajoltam, fejem nyakába fúrtam, és úgy próbáltam lélegezni, miközben ő a nyakam csókolgatta. Még így sem jutott elég oxigén a tüdőmbe, és már kezdtem szédülni is, viszont nem tudtam megszólalni. Egy szó sem jött ki a torkomon. Akaratomon kívül hangosan felszisszentem, mire Zayn teljesen ledermedt és aggódóan nézett rám. Testét leemelte rólam, s ezáltal olyan mennyiségű levegőhöz jutottam, hogy nem győztem kapkodni. Hangosan ziháltam, Zayn pedig idegesen nézett rám még mindig. Miután kellőképpen jól éreztem magam, felnéztem rá. Szemében féltést, és bűntudatot láttam.

-          Zayn… - suttogtam alig hallhatóan.

-          Látod mit csináltam megint?

-          Nem tehetsz róla. – magyarázkodtam volna, de szinte kiabálva a szavamba vágott.

-          Nem? Ma értél haza a kórházból én meg első este rád másztam, csak mert nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, pedig tudtam nagyon jól, hogy nem vagy még rá felkészülve. És akkor nem az én hibám? – túrt dühösen a hajába.

-          Attól, mert magadat hibáztatod, nem lesz jobb! – toltam fel magam ülő helyzetben.

-          Ki mást tudnék hibáztatni? Senki más nem az.

-          Kérlek, ne veszekedjünk. Semmi baj, mindketten elvesztettük a fejünket, volt már pár ilyen eset. – néztem rá könyörgően, s végre leült mellém.

-          Kicsim, úgy sajnálom, hogy kiabáltam. Csak annyira féltelek. Főleg ezek után… - vont magához, és egy gyengéd puszit nyomott homlokomra.

-          A lényeg, hogy itt vagyok és csak veled…  

33. Fejezet

3 nappal később

Hál’ Istennek Zaynnel mindent meg tudtunk beszélni. Mindvégig éreztem, hogy nincs túl ezen a dolgon, hogy hiába mondja, hogy nem érdekli, még mindig bántotta. Tudtam, hogy nincs elintézve az eset, és hogy viták még lesznek belőle, de sosem hittem volna, hogy valaha is megüti. Nagyon mérges voltam, ugyanakkor nem akartam vele összeveszni, így próbáltam átélni az ő helyzetét, ami nem is volt könnyű. Hamar rájöttem, hogy nem haragudhatok rá, hisz ha ő tette volna ezt én valószínűleg a csaj minden egyes szál haját kitéptem volna. Vettem pár mély levegőt, s rendeztem a vonásaimat és pár pillanat alatt lenyugodtam. Én voltam a bunkó, én csaltam meg ő pedig megbocsájtott nekem, de azt sem várhattam el, hogy elmenjen a dolgok felett. Pedig reménykedtem benne, de értelme nem volt. Elmorgott egy „bocsánatot” Nicknek, amivel én teljesen meg volt elégedve és Nick sem volt felháborodva a bocsánatkérés őszinteségét tekintetve.

Anyuéknak a reggel vissza kellett utaznia, de megígérte, hogy ezentúl már nem csak hetente egyszer, hanem többször is fog hívogatni a történtek miatt, s Niallel megeskették, hogy soha többé ne engedjen volán mögé. Miután kiléptek az ajtón Niall rám kacsintott, ezzel jelezve, hogy ez úgy sem fog megtörténni én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ugyanis olyan komolyan és élethűen el tudta játszani a dolgokat, hogy még én is elhittem neki.

Most délután van, a fiúknak el kellett menniük, letisztázni, hogy miért hagytak ott mindent Los Angelesben, mert nem elég, hogy eddig az újságok azzal vannak elfoglalva, hogy én és Zayn együtt vagyunk, hanem egyes pletykalapok a halálomat híresztelték. A fiúk emiatt elég idegesen távoztak, amikor megkapták az üzeneteket a hírekről. Én viszont váll rántva fogadtam az egészet. És most ezt teljesen őszintén mondtam. Miután már jobban éreztem magam, s egyedül voltam éppen, megfogadtam, hogy senki és semmi nem fog így tönkretenni még egyszer. Az orvos óvatosan közölte velem, hogy örüljek, hogy élek és az is csoda, hogy nem lett ennél komolyabb bajom. Ez viszont lesokkolt, mert ahhoz képest, hogy milyen sérüléseim vannak, a kedvem elég jó. Bár mondjuk ez társaságnak is köszönhető, ha nem lenne mellettem semmi és ezt egyedül kellene végig csinálnom valószínűleg olyan depresszióba estem volna, hogy senki nem rángathatott volna ki belőle.

Danielle pár perce ment le a büfébe, ő és Eleanor vannak most itt velem. Daniellen láttam, hogy történt valami, egy kicsit mintha zaklatott lett volna, és ezt El is látta, mert ő is, mint én aggódóan nézett rá. Volt, hogy egyik pillanatban még elkezdett valamit mondani, a másikban pedig már valami teljesen más butaságról volt szó. Ide-oda kapkodott és zavartan nevetgélt, lesütött fejjel. Annyira már ismertem, hogy tudjam, valami nem stimmel vele.

Az ajtó nyitódott ki és Danielle vörös szemekkel lépett be az ajtón, s ekkor rájöttem, hogy büfé helyett a mosdót támadta meg.

-          Na, jól van, Danielle Peazer. Most untam meg. Eddig kussba voltunk mind a ketten, de elég volt. Mi a franc történt? – néztem rá jelentőségteljesen.

-          Hisz mondtam már, hogy semmi. – suttogta maga elé nézve.

-          Nem volt meggyőző. Na, ki vele! – fogtam meg a kezét és mosolyogtam rá.

-          Beszélgettünk Liammel…

-          Ajaj, ez nem jól kezdődik. – sóhajtott fel Eleanor.

-          Megint csinált valamit? Megbántott? – kérdeztem dühösen, összevont szemöldökkel.

-          Nem, pont ez a baj. Hogy kedves volt, és vigasztalt. – és ebben a pillanatban tört ki belőle a sírás, nekünk pedig rögtön leesett. Még mindig szereti… már hogyne szeretné…

-          Shh! – csitítgattam, s közelebb húztam. – Nyugodj meg kérlek, én is elfogom bőgni magam.

-          Olyan nehéz. – zokogott hangosan vállamon, Eleanor is közelebb jött, neki is vékony könnyfátyol fedte szemeit, miközben próbált tenni valamit, ami javít a helyzeten.

-          Ha Brooke meggyógyul, elmegyünk bulizni, és úgy berúgunk, mint még soha! - nevetett fel hangosan Eleanor, és letörölte az arcán leszánkázó könnycseppet.

-          Így bizony! És ha ismét egy árokba gurulunk, akkor ott tartjuk meg. – kacsintottam rá, miután kibontakozott ölelésemből.

-          Lányok ez kibaszott morbid volt. – nézett ránk furcsa arckifejezéssel. – De benne vagyok. – kacagott fel, végre őszintén. – Brooke van itt valahol egy-két, esetleg három vagy négy zsebkendő? Valószínűleg úgy nézek ki, mint aki másnapos.

-          Nem, csak úgy, mint aki sírt. Egyébként itt van a százas zsepi a legalsó fiókban. Csak még nem tudok lehajolni odáig. – sóhajtottam szomorúan.

-          Pár nap és az is menni fog. Így is rohadt gyorsan gyógyulsz az orvos szerint az átlaghoz képest. Lehet vámpír vagy. – nézett rám halál komolyan Danielle.

-          Utálom, hogy ilyen magatehetetlen vagyok. – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt durcásan.

-          Mit utálsz? – nyílt az ajtó és Zayn lépett be rajta arcán egy óriási vigyorral.

Elém sétált, s gyengéd csókot nyomott ajkaimra. Mosolyogva váltunk el és akkor vettem észre, hogy Harry Louis hátán jött be. Niall-en pedig egy Justin Bieber póló van.

-          Hát azt meg honnan a picsából szerezted?  

-          Az egyik rajongótól kaptam az utcán. Nem cuki? – mondta nyávogós hangon, mint egy meleg.

-          Ha így folytatod, letagadlak. – nevettem fel, mire ő összevont szemöldökkel méregetett, majd rám öltötte a nyelvét.

-          Niall szívem, leharapom. – szólalt meg Harry, és szemöldök vonogatva nézett rá, mire Louis felsikított.

-          Harry Edward Styles, ma nincs szex és a kanapén alszol! – kiabált vele, majd az ablakhoz fordult, én pedig sokkolva figyeltem a történteket, közben Zayn már leült mellém.

-          Jézusom Brooke trend vagy twitteren. – nézett rám Liam szélesen vigyorogva, aki eddig mobilját nyomkodva állt a szoba másik sarkában.

-          Hogy én?

-          Te.

-          Én?

-          Te.

-          Én?

-          Fejezd be, tudod, hogy te. – nézett rám gúnyos arckifejezéssel.

-          Mutasd, hiszem ha látom! – akaratoskodtam, s ő a kezembe adta a telefonját. – Pray For Brooke. De aranyosak. – néztem rá Zaynre vigyorogva, akinek tekintete szinte égette bőrömet. – Mi van?

-          Még ebben a kórházi köntösben is olyan szexi vagy, hogy legszívesebben letépném rólad. – morogta a fülembe, mikor közelebb jött, az én szemeim pedig rögtön kipattantak.

-          Malik, kussolj! – suttogtam, s vigyorogva ránéztem.

Ismét sikeresen elvesztem a szemeiben. A világ megállt körülöttünk és már Louis és Harry veszekedését sem hallottam. Csak őt láttam, csak az ő lélegzetvételét figyeltem. Csillogó barna szemei annyi mindent rejtettek, hogy nekem is van még mit megfejtenem belőlük. Titokzatosság és szeretet árad belőle, nem is tudom mihez hasonlítani. Hihetetlen, még mindig alig hiszem el, hogy csak az enyém…

32. Fejezet

Zsibbadtság és érzéktelenség. Ez töltött be most nálam mindent. Semmimet nem bírtam megmozdítani, azt sem tudtam eldönteni, hogy meghaltam vagy élek. A gondolatok ezresével száguldoztak az agyamban, de még így sem jutottam semmire. Annyi kérdésem lett volna. Mi történt velem? Hol vagyok? És sok ehhez hasonló. Az eszem azt diktálta, hogy ideje lenne felébredned és rájönnöd, hogy életben maradtál-e vagy sem, viszont a testem nem engedte. Egyik pillanatról a másikra, valami éles fájdalom hasított az oldalamban, szúrt és égetett. Az érzéketlenség elmúlt, sőt túl sokat is éreztem. Olyan volt mintha valaki vagy valami fel akart volna gyújtani. Rettenetes érzés volt. Azt akartam, hogy minél hamarabb vége legyen. Belülről ordítottam, hogy valaki vessen véget fájdalmamnak, de mertem volna rá fogadni, hogy senki nem hallotta. Legszívesebben sikítottam és kapálóztam volna. A fájdalom hullámai egyre intenzívebben rohamozták meg testem, ezzel arra kényszerített, hogy nyissam ki a szemem.

Résnyire sikerült csak, de így sem láttam semmit. Csak a feketeséget, mintha megvakultam volna. Pár perc telhetett el, amikor homályos foltok kezdtek megjelenni előttem, így nagyjából sikerült kivennem, hogy egy kórházban vagyok. Az orromon keresztül aprót szippantottam és megéreztem, a tipikus gyógyszer szagot, ami még jobban bebizonyította. A látásom egyre jobban kezdett kitisztulni, már talán jobban láttam, mint ezelőtt. Körbenéztem és amikor lepillantottam, megláttam a kezemet fogva alvó Zayn-t. Meleg bizsergő érzés kapott el. Szabad kezemre támaszkodva akartam magam feljebb tolni, mert a hátam már eléggé elgémberedett a sok fekvéstől. Vajon mennyi ideje vagyok már itt? A kis magánakcióm viszont eléggé balul sült el. Nem tudtam ránehézkedni a kezemre, mert egyrészt iszonyúan fájt, másrészt annyira gyengének éreztem magam, hogy megmozdulni sem nagyon tudtam. Hála az akaratosságomnak tovább erőltettem, de végül fájdalmasan felnyögve feladtam.

A hülyeségemnek hála felkeltettem Zayn-t, aki abban a pillanatban felkapta a fejét, s megdörzsölte a szemét, mintha nem akarna hinni nekik. Jobban megnézett, hogy biztos ébren van-e, én pedig elengedtem egy apró gyenge mosolyt, mire az ő tekintete hirtelen fátyolos lett a könnyektől, a következő pillanatban pedig már szorosan magához ölelt.

-          Brooke, édes istenem, de megijesztettél minket. Annyira féltem. Istenem, olyan boldog vagyok. Szólnom kérne a többieknek, ja meg egy orvosnak is. – hadarta, miközben arcát nyakamba fúrta. Még mindig olyan jó illata van és a közelsége is nagyon jól esett, de túl erősen szorított magához.

-          Fáj…  – suttogtam erőtlenül, mire ő rögtön elengedett.

-          Ne haragudj. – nézett rám bocsánatkérően. – Szólok egy orvosnak és a többieknek. – lehelt egy finom csókot ajkaimra, én pedig még mindig nem tudtam megszólalni. Továbbra is csak próbáltam felfogni a dolgokat.

Egy, vagy talán két perc múlva már egy orvos állt előttem és a szemembe világított, mögötte pedig a többiek álltak. Mindenkinek egy óriási vigyor volt az arcán.

-          Hogy érzi magát? – kérdezte az orvos kedvesen.

-          Szarul. – nyögtem halkan, mire ő felkuncogott, de én egyáltalán nem éreztem viccesnek.

-          Ez természetes. Figyeljen, el tudja mesélni, hogy mire emlékszik?

-          Én… - suttogtam, majd nagy erőt véve magamon próbáltam érthetően elmagyarázni azt, ami megmaradt a történtekből. – Pont Daniellehez tartottam, amikor észrevettem, hogy követnek. Egy fotós volt, és elkezdett fényképezni, ami nagyon felidegesített. – vettem egy mély levegőt, s folytattam. – Kitaláltam, hogy kitérek előle, ami be is vált, csak előttem volt egy teherszállító autó. Nem akartam belemenni, így a gödörbe zuhantam, azt hiszem… - gördült le az arcomon egy forró könnycsepp. – Én nem akartam ezt, nem tudtam, nem akartam…

-          Sajnálom, hogy felzaklattam, de muszáj volt megkérdeznem! – fogta meg a vállam az orvos. Felpillantottam rá. – Most itt hagyom önt a barátaival, de ne idegesítse vagy izgassa fel magát, rendben? – kérdezte, miközben jelentőségteljesen rám pillantott, mire én egy aprót bólintottam. 

Amint az orvos elhagyta a szobát az emberekből még több lett. Itt volt a banda, Danielle, Eleanor, Spencer, Tom és még a szüleim is. Jó volt végre őket is látni. Először mindenki csak állt az ágyam mellett, mintha megkukultunk volna, majd Niall oldva a hangulatot a nyakamba vetette magát. Először nagyon fájt, aminek igyekeztem nem hangot adni, de mégis sikerült. Niall rögtön engedett szorításán, viszont tovább ölelt. Mosolyogva bújtam hozzá, dörgölőztem, mint egy macska.

-          Hogy vagy? – fogta arcomat a két keze közé, mire én pont megszólaltam volna, félbeszakított. – Oké tudom, hogy szarul. Hülye kérdés volt. – nevetett fel és egy nagy puszit nyomott a fejem búbjára.

Miután Niall arrébb ment, Danielle és Eleanor sírva ölelgettek meg, én pedig olyanokkal próbáltam őket nyugtatni, hogy „semmi baj” meg „jól vagyok, nem olyan gáz, mint amilyennek látszik”. És tényleg nem volt olyan vészes. Mármint fájt, rettenetesen, de úgy hogy itt voltak velem, a fájdalom felejthető volt, mert elterelték annyira a figyelmem, hogy ne törődjek vele.

Anyukám szintén sírva jött mellém, nála is bevetettem a taktikámat, de nem jött be. Nem hitte el, hogy semmi bajom, a helyzethez képest. Beszámolt róla, hogy Niall már megkapta a szidást, amiért nem vigyázott rám kellőképpen. Ezen eléggé felidegesítettem magam, mivel nagylány vagyok már, nem az ő hibája volt. Nekem kellett volna vigyáznom magamra, nem erőltethettem még a nagy seggem is a nyakába, főleg hogy több ezer kilométerre volt tőlem.

Aputól viszont hál’ Istennek én kaptam a fejmosást, miszerint idézem: „Soha a büdös életbe nem engedem, hogy még egyszer vezess!” Hűséges gyerekként megígértem neki, persze felét sem gondoltam komolyan. Másképp nem tudnék közlekedni, majd pont a kocsitól fog eltiltani.

A fiúktól megkaptam a szokásos szorongatást, Lou beszólásait, amivel enyhén célzott arra, hogy milyen balfasz vagyok, de amikor anya csúnyán nézett rá, hozzátette, hogy persze csak azért mondta, mert oldani akarja a hangulatot, erre Niall egy „Ne tedd!” figyelmeztetéssel lerendezte.

Zayn alig várta, hogy végre ő is helyet kapjon. Amint megkapta, ott csókolt ahol csak ért, én pedig úgy viszonoztam, ahogy csak tudtam. Lágy, de mégis hosszú csókot nyomott ajkaimra, ami később egyre forróbb lett, s mikor kezdtük elveszíteni a sulykot a számon lévő seb jelezte, hogy még nem gyógyult be, és az efféle akciókból nem kér egy ideig többet. Bocsánatkérően néztem Zaynre, aki édesen mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra.

Az ajtó kinyitódott, és még egy személy lépett be. Nick volt az. Aggodalmas, mégis csillogó tekintettel nézett engem. Anyuék megindultak kifelé a szobából, s Niall is kihessegette a többieket. Zayn szúrós szemekkel méregette, tudtam, hogy még nem tette magát túl teljesen azon, ami köztem és Nick között történt. Végül Liam és Harry kiráncigálták őt is a szobából, így végül ketten maradtunk.

Szemeimet már egy vékony könnyfátyol fedte, amikor közelebb merészkedett, szinte már az ágyam mellett volt.

-          Nick. – suttogtam erőtlenül, s könnyeim elkezdtek folyni. Neki sem kellett több, rögtön mellém szegődött és magához ölelt, éreztem, hogy forró könnye vállamat áztatta, s ez engem még jobban a sírásra késztetett.

-          Nyuszi, én annyira sajnálom. Nem akartalak így magadra hagyni, ha nem tettem volna, lehet nem lennél itt. – szabadkozott keservesen, én pedig kibontakoztam öleléséből.

-          Ne hibáztasd magad kérlek, én sem teszem! Ezért senki nem volt hibás, maximum a fotós, de szerintem az ő szándéka sem az volt, hogy kórházba juttasson. – néztem mélyen a szemébe.

-          Meg ne próbáld még egyszer! Inkább tűrd el őket, nem akarlak még egyszer itt látni.

-          Megígérem, csak fejezd be a nyálaskodást, te nem ilyen vagy. – mosolyogtam rá, mire ő elnevette magát, majd megláttam a száján a sebet, és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. – Apropó, mi történt a száddal?

-          Uhm, elestem. – motyogta.

-          Aha, én is csak úgy elestem, azért van bokától combközépig begipszelve a lábam – mondtam gúnyosan.

-          De tök mindegy, oké?

-          Nem, Nick, rohadtul nem mindegy. Ha nem mondod el, akár el is mehetsz. – néztem rá fenyegetően.

-          Úgy sem küldesz el. – mosolygott rám és tudtam, hogy igaza van. Felsóhajtottam és fejemet leszegtem, majd amikor eszembe jutott valami, amivel még fenyegethetem, ismét felnéztem rá.

-          Azt viszont tudod, hogyha mástól tudom meg jobban fogok haragudni, már pedig mindenkit végig fogok kérdezgetni. – mondtam, ő pedig összeszűkítette a szemét és ekkor tudtam, hogy győztem. Egy boldog vigyor jelent meg az arcomon. – Szóval?

-          Hát tudod, nem mindenki örült annyira a látogatásomnak, mint te…

-          Melyik idióta volt? – forgattam meg a szemem, tudván, hogy valamelyik az öt hülye közül.

-          Zayn… - motyogta a padlót bámulva, az én agyamban pedig a rózsaszín felhők kicserélődtek vörösre…

31. Fejezet

Niall szemszög

Érezted már valaha is úgy igazán szarul magad? Ha nem, akkor közlöm, hogy annyi elég hozzá, hogy kapj egy telefont, hogy a húgod haldoklik. Érezted már valaha is azt, hogy ha ő meghal neked is meg kell? Érezted már valaha is azt, hogy a szíved egyik felét kitépték aztán eldobták volna? Az aggodalom és a félelem percről percre eluralkodott rajtam, és már kezdtem beleőrülni. A rendőr hangja még mindig a fülemben cseng és mintha megakadt volna a CD, újra és újra visszajátssza, akármennyire is ki akarnám üldözni a fejemből azokat a szavakat. Nem tudtam, de valahol mélyen nem is akartam felfogni. Mi lesz velem nélküle? Mit fogok én kezdeni nélküle? Mi lesz ha… Hülye vagy Niall James Horan, ilyenre még csak ne is gondolj! – róttam meg magam gondolatban.

A kórházban a falnak dőlve trappoltam bal lábammal. Tíz perce érkeztünk meg, de Brooke még mindig a műtőben van. Ha tehetném, legszívesebben az összes hajamat kitépném a helyéről, de ehelyett csak bámulok magam elé. Liam próbált velem beszélgetni, de mind hiába. Órák óta úgy érzem, mintha megnémultam volna. Akartam hozzájuk beszélni, de egy szó sem jött ki a torkomon. Talán a sírás okozta gombóc miatt van, ami a torkomban lapul, de még sikerült elnyomnom. Nem tudom, hogy mennyi ideig. Amikor ideértünk Eleanor és Danielle már itt volt. Eleanor rögtön Louis karjaiba omlott, Danielle fel sem nézett, maga elé nézve sírt tovább. A fiúk sokkos állapotban próbálták visszafordítani érzelmeiket. Zayn az velem hasonló állapotban lehet. Tőlünk legtávolabbi pontban ült le, ami persze közelebb volt a műtőhöz. Én nem mertem olyan közel lenni, félő lett volna, hogy berontok a műtőbe és zokogva könyörgök az orvosoknak, hogy tegyenek meg mindent.

Léptek zaját hallottuk meg az ajtó felől. Nem néztem oda, hogy ki az, úgy is eljön majd előttem.

-          Hogy van? – hallottam meg Nick keserves hangját magam mellől.

-          Nem tudjuk… még a műtőben van. – válaszolt alig hallhatóan Harry.

Mély levegőt vettem és felnéztem rá, látszott rajta, hogy zaklatott és szeme vörös a sírástól. Amint megláttam, fejem ismét lehajtottam és a padlót kezdtem el pásztázni. Elnéztem Zayn felé és láttam, hogy már nincs ott, ekkor megszólalt mellettem, mire én összerezzentem.

-          Te meg mit keresel itt? – szemei szikrákat szórtak, miközben végig nézett Nicken.

-          Zayn elhiszem, hogy mérges vagy rám, de Nyuszi a legjobb barátom… - nézett rá könyörgően, s hangja el-elcsuklott a vége fele.

Zayn beleszippantott a kórházi levegőbe, elfordult, de láttam rajta, hogy még nem végzett. Túl jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ennyiben nem hagyta. Visszafordult és keze meglendült, majd egy hatalmas csattanással Nick arcán landolt. Kitágult szemekkel bámultam rá, ő öklét tapogatta, a fiúk pedig Nicket támogatták fel a földről. A szája széle kicsattant, pár másodperc múlva pedig elkezdett belőle ömleni a vér. Ekkor Danielle felállt és idegesen a hajába túrt, s Zayn felé fordult.

-          Ezt most miért kellett? Miért nem tudod egy picit sem észrevenni azt, hogy miért vagyunk itt? Mert nem verekedni az is biztos! – üvöltött Danielle hisztérikusan, miközben Zayn mellkasát kezdte ütni.

Lou elhúzta tőle, de ő még mindig tombolt, míg Zayn csak megsemmisülve bámult maga elé, lerogyott a földre, s arcát kezeibe temette.

Szívem egyre jobban kezdett elszorulni, és rossz előérzetem volt. Ettől féltem a legjobban. Tudtam, hogy valami nem jó és ez nem hagyott nyugodni. Senki, ismétlem, senki nem tudja elképzelni azt a mértékű szeretetet, amit a húgom iránt érzek.

Otthon a kanapén ülve öleltem magamhoz síró húgomat. Két óra múlva indulnom kellett a meghallgatásra, de nem akart elengedni egy könnyen.

-          Ugye nem fogsz elfelejteni? – nézett rám vörösre sírt szemekkel.

-          Már hogy felejtenélek el Brooke? Lehet, hogy be sem jutok. – húztam el a szám.

-          De befogsz, én tudom, érzem! – mosolygott rám, én pedig letöröltem arcán végig csusszanó könnyeit. – Fel fogsz hívni?

-          Az lesz az első dolgom. – vigyorogtam rá és még jobban magamhoz húztam.

-          Úgy hiányzol. – nyöszörögte karjaim között.

-          De hát még el sem mentem. – húztam fel szemöldökömet.

-          Tudom, te buta. – húzta össze a szemöldökét mérgesen.

-          Nem áll jól, ha durcás vagy. – röhögtem ki, és neki is egy mosoly ült ki az arcára.

-          Niall, kincsem menned kell! – szorongatott anya egy zsebkendőt a kezeiben.

-          Micsoda? De hát még van két órám indulásig! – háborodtam fel. Brooke ijedten pillantott rám, én pedig tehetetlenül néztem le rá.

-          Tudom, de most hívtak, hogy pillanatokon megérkezik a kocsi, mert a sofőrnek családi problémái akadtak későbbre. – felsóhajtottam és lefontam magamról húgom kezeit, s csomagjaimhoz sétáltam.

A ház előtt állva vártuk a kocsit, ami nem is később meg érkezett. Brooke ismét sírva a nyakamba borult és nem akart elengedni.

-          Brooke, mennem kell. Értsd meg! Nem soká úgy is beszélünk. – bontakoztam ki öleléséből.

-          Büszke vagyok rád. – suttogta a fülembe, én pedig egy hosszú puszit nyomtam homlokára, s beültem a kocsiba.

Az emlékek hatására halványan elmosolyodtam, ekkor viszont a műtő felől hallottam hangokat. Egy ágy elejét láttam meg, s rajta alvó húgomat. Rögtön odaszaladtam, bár olyan gyengének éreztem magam, hogy ha nem vigyázok, lábaim összecsuklanak alattam.

A nővérek és segítők arrébb toltak, hogy bevigyék a kórterembe, így csak pár pillanatot láttam belőle, de az is elég volt ahhoz, hogy előcsaljon belőlem egy pár könnycseppet. Karjaim erőtlenül hullottak testem mellé, s hátamat a falnak döntöttem. Próbáltam felsóhajtani, de csak akadozva tudtam venni a levegőt. Az orvos jelent meg papírokkal a kezében, nem tudtam megmozdulni, se megszólalni, így csak kérlelően ránéztem Harry-re, aki rögtön vette a lapot és az orvoshoz sétált.

-          Doktorúr, hogy van Brooke? – kérdezte Harry.

-          Ön Niall Horan? – nézett fel papírjaiból az orvos.

-          Nem, de Niall most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen.

-          Hát rendben. Brooke állapotát sikerült nagy nehezen stabilizálni. Amikor behozták újra kellett éleszteni. – amikor ezt kimondta nagyot nyeltem és ismét lehunytam szemem, mint már oly sokszor ez alatt a fél óra alatt. -  A bal lábszárcsontja és három bordája eltörött. Jelenleg mély altatásban van, mert ha ébren lenne, hatalmas fájdalmai lennének, de az altatás hatása másfél-két nap múlva el fog múlni. Szerencsés lány, hogy ennyivel megúszta. – mosolyodott el halványan, majd rám pillantott. – Egyesével be lehet menni hozzá, de csak csendesen.

Fellélegeztem és ellöktem magam a faltól, amikor láttam, hogy Zayn a kórterem ajtaja felé indul és szinte megállíthatatlannak tűnt. Egy pillanatra megtorpantam, majd Louis kezét Zayn mellkasára rakta, s visszafele tolta, nekem pedig biccentett egy aprót az ajtó felé. Eltátogtam neki egy köszönömöt, hallottam, hogy Zayn dühösen morog, de nem érdekelt. Lassú lépésekkel beléptem.

A szoba steril volt, és fehér, mint a hó. Becsuktam magam mögött az ajtót, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Csak bámultam őt. Soha nem láttam még ilyen tehetetlennek, ilyen gyengének. Nagy nehezen közelebb mentem hozzá és óvatosan kihúztam a széket, s hangtalanul leültem mellé.

Néztem hófehér arcát, amelyen fekete karikák éktelenkedtek. Ajkai ki voltak száradva, bal szélén fel volt szakadva egy picit, így ott pirosabb volt. Sötétbarna haja kócosan omlott vállára. Ha meglátná magát, biztos hogy kitérne a hitéből. – gondoltam és keserűen elmosolyodtam. Remegő kezekkel az övéért nyúltam, s apró sebes ujjait piszkálgattam. Egyre ziháltabban vettem a levegőt, szinte már nem voltam magamnál. Ránéztem a mellette álló monitorra, ami egyenletes szívverését jelzi. Már nem csak ujjait fogtam, hanem kezeit az enyéim közé zártam, számhoz emeltem és apró puszikat nyomtam rá. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, ismét elkezdtem remegni. Tekintetem fátyolos lett, már alig láttam valamit a könnyektől. A torkomban lévő gombóc egy pillanat alatt hirtelen kiszakadt, s szememből hatalmas forró könnycseppek folytak le, végig az arcomon. Percek óta könnyeztem, amikor a levegőmből egyre kevesebb volt, s emiatt testem rázkódni kezdett. Számon akartam venni a levegőmet, de csak hörögni tudtam. Mellkasom szinte már csak felfele emelkedett, ezzel is akadályozva azt, hogy bármennyi levegő is jusson a tüdőmbe. Nem bírtam tovább. Itt volt az a pont, amikor nem érdekelt, ha valaki meghall, vagy meglát. Hangos zokogásba kezdtem és képtelen voltam abbahagyni. Nem ment. Eddig tudtam erős maradni. Ha Brooke itt lenne mellettem, egy jó nagy veréssel jutalmazna, amiért ilyen hamar elgyengültem. Ő olyan erős, és ezt mindig is csodáltam benne, fogalmam sem volt, hogy hogy bírt rezzenéstelen arccal, mosolyogva nézni mások szemébe, amikor legbelül sikítva menekült ki a világból. Arcába lógó hajtincsét finoman elsimítottam, és próbáltam megszólalni. Többször is belekezdtem, de torkomon még mindig nem jött ki semmi, a hangom cserbenhagyott. Egyre jobban erőltettem, így sikerült kierőszakolnom magamból egy nyöszörgés félét.

-          Ha megtudom ki tette ezt veled… - muszáj volt megállnom, mert torkom ismét elszorult egy pillanatra. Nyeltem egy nagyot és próbáltam folytatni. – Esküszöm, megölöm… 

30. Fejezet

Zayn szemszög

Ahogy beértünk szállodai szobánkba a kanapéra dobtam magam és fáradtan kezdtem el masszírozni a saját homlokom. Los Angeles szép, sőt… de kimerítő. Ez a harmadik napunk itt, de én már összeesek minden este, és a többiek sincsenek vele másképp. Még Louis is, akit eddig le sem lehetett lőni.

Az asztalon pihenő telefonomra pillantottam és hirtelen ötlettől fogva utána nyúltam. A kijelző azt mutatta, hogy Brooke ötször próbált elérni. Nem értettem, hogy mit szeretne, mert mint eddig, mint két nap, kétszer beszéltünk telefonon. A zöld gombocskára nyomtam, fülemhez tartottam a mobilt és azt vártam, hogy felvegye.

-          Mi van? – szólt bele gorombán.

-          Felkeltettelek, igaz? – kérdeztem tőle, és elmosolyodtam. Lehet kicsit kárörvendő vagyok, de meg néztem volna az arcát most. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az az aranyos grimasz ül a képén, mint ami máskor is.

-          Valahogy úgy.

-          Valami baj van, hogy hívtál?

-          Már semmi… azt hiszem. – sóhajtott fáradtan.

-          Mi történt? – váltottam komolyra. Éreztem, hogy valami baj volt.

-          Azon kívül, hogy körülbelül száz fotós várt a ház előtt, amikor sétálni akartam menni, azon kívül igazán semmi. – hadarta el idegesen, mire az én szemeim elkerekedtek.

-          Micsoda? – kiáltottam fel.

-          Szerintem hallottad. Nem kell elismételnem.

-          Ne legyél ilyen cinikus. – mondtam neki. Nem szerettem, ha ezt csinálja.

-          Sajnálom, csak… olyan sok volt ez mára nekem. – sóhajtott fel ismét.

-          Történt valami más is? – aggódtam továbbra is. Van még valami, amit nem mondott el, és talán még jobban bántja, mint az, amit a fotósok csináltak.

-          Nem tudnánk ezt holnap megbeszélni? – kérdezte fáradtságtól rekedtes hangon. – Ugyanis itt lassan éjjel egy óra lesz.

-          Rendben, a fotósok miatt pedig ne aggódj, mindet elintézek. Szeretlek!

-          Én is szeretlek. – suttogta, mire én mosolyogva ajkamba haraptam és bontottam a vonalat.

***

Szerintem bealudhattam a kanapén, mert arra keltem fel, hogy valaki rázogat. Harry fáradtságtól bágyadt tekintetével találtam szemben magam.

-          Mennyit aludtam? – nyöszörögtem, fejemet pedig a díszpárnába fúrtam.

-          Csak húsz percet. – döntötte oldalra a fejét.

-          Akkor meg mi a francért keltettél fel?

-          Mert már így is majdnem késésben vagyunk. – mondta, mire én értetlen fejet vágva jeleztem, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Hahó, interjú, rémlik? – lengette meg előttem a kezét.

-          A picsába. – gondolkodtam hangosan és arcomat kezembe temettem.

-          Látom leesett. Na, húzz a tükör elé, csináld meg a hajad, öt perc múlva a kocsinál találkozunk. – adta ki az utasításokat vigyorogva.

-          Öt perc alatt csináljam meg a hajam? – szökött egy oktávval feljebb a hangom, erre ő csak elkezdett röhögni.

***

-          Zayn az Istenért, szard már le a hajad! – kiáltott be a szobába Liam, mire én mérgesen viharoztam ki a fürdőből.

Durcásan vágtam be magam mögött az ajtót és ültem be a kocsi hátsó ülésének egy oldalára. Csak legyünk már túl ezen a napon. Amerika szép, de otthon akarok lenni. Brooke-kal.  Istenem, de hiányzik már. Hiányzik minden porcikája, a hangja, érintése, ölelése és csókja. Most kezdtem el rájönni, hogy valószínűleg megőrülnék nélküle. Ha kell, ő tartja bennem a lelket, megmondja a véleményét bármiről, és ami a legfontosabb… hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Nem próbál megváltoztatni, még akkor sem szól be ha cigizek, pedig látom rajta, hogy zavarja és legszívesebben kikapná a számból. Annyira hiányzik…

Gondolat menetemet a kocsi fékezésének hangja zavarta meg. A fiúkkal, két hatalmas testőr kíséretében kiszálltunk és az épület felé vettük az irányt. Fel kellett sétálnunk a lépcsőn egészen a nyolcadik emeletre, mert a lift állítólag elromlott. Mire felértünk, majd kiköptem a tüdőm és eldöntöttem, hogy ezentúl többet járok majd gyúrni.

Az interjú előtt elvégeztek minden szokásosat, a mikroport felkerült, Paullal átbeszéltünk néhány alap dolgot és közölte velem, hogy valószínűleg Brooke-ról is kérdezni fognak, mert szinte minden Brit magazin a képünkkel van tele, szóval idáig is lehetséges, hogy eljutott. Bemutatkoztunk a csajnak, aki készíti az interjút, elég normálisnak tűnik, remélem nem fogja kiforgatni minden egyes szavunkat. Besétáltunk a kis szobába, ahol öt szék volt egymás mellett és egy pedig közvetlenül azokkal szemben.

-          Sziasztok fiúk! – mosolygott kedvesen a lány.

-          Szia! – viszonoztuk mind az öten a gesztust.

-          Hogy érzitek magatokat itt? Milyen az esős London után a napsütötte Los Angelesben lenni?

-          Nagyon jól érezzük magunkat, mindenki kedves és L.A is gyönyörű hely, viszont London az otthonunk és már hiányzik, pedig csak ez a harmadik napunk itt. – válaszolt Lou.

-          Már gyötör a honvágy titeket… ennek csak London az oka, vagy más is? – mosolyodott el ismét sejtelmesen.

-          Talán… - szólalt meg halkan Liam.

-          Liam, Louis azt tudjuk, hogy ti foglaltak vagytok már egy ideje. Csak jókat lehet hallani, szóval feltételezem, hogy tökéletes párkapcsolatban éltek.

-          Az enyhe kifejezés. – vigyorodott el Lou, amíg Liam csak lapult. Rajtunk és a lányokon kívül senki nem tudja, hogy Liam és Danielle már nem alkotnak egy párt.

-          Zayn! – fordult felém, én pedig ráemeltem tekintetem. – Ma reggelre, minden egyes magazin veled és Niall húgával volt tele. Sokan azt mondják, hogy csak kavartok, de nekem nem úgy tűnik, mintha csak egy csók lett volna. – emelte ki az ’egy’ szót, majd folytatta. – Annál sokkal többnek tűnik.

Nagy levegőt vettem és ránéztem a fiúkra, akik bólintottak, még Niall is. A kezem izzadni kezdett, majd végül megszólaltam.

-          Igen, ő a barátnőm. – mosolyodtam el mondatom végére. Olyan jó érzéssel töltött el végre így is kimondani.

-          Szerintem most… - mondta volna a mondandóját a lány, de ekkor egy férfi rontott be és Niallre nézett. – Nem lehetne később Charlie? – sóhajtott fel.

-          Azt mondják, hogy életbevágóan fontos! Niall kérlek, gyere! – biccentett felé, ő pedig odament hozzá és a kezébe adták a telefont.

-          Haló? – szólt bele félve.

Az illető, aki telefonált legalább két percig folyamatosan beszélt, és rettentően idegesített, hogy nem tudtam miről van szó. Niall tekintete másodpercről másodpercre egyre fátyolosabb lett, kezei elkezdtek remegni, majd az egyiket a szája elé kapta.

-          Persze, viszlát! – suttogta meggyötörten, majd a falhoz sétált és egy hatalmasat belerugott.

A fiúkkal egy emberként ugrottunk fel és szaladtunk oda hozzá. Megfogtam vállát és maga felé fordítottam.

-          Haver, mi az? Ki telefonált? Mit mondott? – kezdtem egyre türelmetlenebb és dühösebb lenni.

-          Haza kell mennünk. – mondta alig hallhatóan, elbicsakló hangon. – Most, rögtön. – vált hangja egy monoton gépéhez hasonlóan.

-          Mi a fene történt? – szóltam rá erélyesebben, mire ő rám emelte könnyedző tekintetét és végül felelt kérdésemre.

-          Brooke-nak balesete volt. Jelen pillanatban is az életéért küzdenek. – nem tudtam felfogni, amit mond. Egyserűen képtelenség volt.

-          Rossz vicc. Látod? Nem nevetek! – kezdtem el kiabálni.

-          Nem viccelek Zayn. Bazdmeg, szerinted viccelnék ilyennel?

Hátráltam pár lépést, míg nem a falba ütköztem. Nem, nem és nem. Az képtelenség. Miért lett volna balesete? Ő az egyetlen olyan nő, aki normálisan bír vezetni, soha nem csinálna semmi felelőtlenséget. Ajkaimat harapdáltam, hogy ne sírjam el magam, de nem jött össze. Hajam tépve kezdtem el bőgni. Egyik forró könnycsepp követte a másikat. Nem éreztem a végtagjaimat, teljesen olyan volt mintha mindenem lezsibbadt volna. Meg sem tudtam mozdulni. A gyomrom legszívesebben kifordult volna a helyéről, a fejem pedig hihetetlenül elkezdett fájni. Nem bírtam semmire sem koncentrálni. Hallottam, ahogy Louis szólongat, de egyszerűen ne tudtam neki válaszolni. Nem ment. Ajkaim elnyíltak, hogy a számon át vegyem a levegőt, de az összes a tüdőmben ragadt, s emiatt még jobban elkezdtem zihálni. A mellkasomba olyan fajta fájdalom nyilallt, amiről tudtam, hogy csak egyet jelent. Belehalok, ha elveszítem…

29. Fejezet

Próbáltam összeszedni és nyugtatni magam. A zsebemhez nyúltam és Zayn számát tárcsáztam, hogy meg kérdezzem, mit tegyek, ugyanis ilyen még sosem történt velem. A telefont fülemhez emeltem, a kezem viszont annyira remegett, hogy majdnem eletettem.

Kicsöng, kicsöng, kicsöng…

-          Vedd már fel kérlek! – könyörögtem suttogva, majd amikor feladtam pár méterrel arrébb hajítottam a mobilt és ismét lehunytam a szemem.

Feltápászkodtam és a kanapéra ültem, s összekuporodva néztem magam elé. Csak azért vagyok ilyen rémült, mert hirtelen ért, egyébként semmi bajom nem lett volna. Legalábbis igyekeztem ezzel biztatni magam.

Óvatosan kilestem az ablakon, úgy hogy még véletlenül se lássanak meg és láttam, hogy még 2-3 kitartó fotós itt ólálkodik a ház előtt, de a többi elment. Hangosan kifújtam a tüdőmben bent tartott levegőt, feltápászkodtam, majd lassan lépkedve felvonszoltam magam a szobámba.

***

 

A szemeim már ólomsúlyúaknak éreztem, takaróm fedte egész testem. Ez egy ilyen szokás nálam, pedig nem fáztam, sőt képes vagyok 40°C-ban is nyakig betakarózni. Apa régen mindig átjárt hozzám nyáron éjszaka, hogy kitakarjon, mert reggelre valószínűleg meggyulladtam volna, ha úgy hagy.

Teljesen lefárasztott ez a nap. Először Maya megjelenése és beszámolója, azután az idióta gondolatok, amik a fejemben kavarogtak, majd pedig a fotósok. Borzasztó volt. Még soha nem éltem át ilyesmit, igaz sokszor fényképeztek már le, amikor a fiúkkal nyilvános helyen voltunk, de a házunkhoz még sosem jöttek.

Már éppen elaludtam volna, amikor a mobilom fülsüketítő zaja hangzott fel mellettem. Vagyis igazából egy tök normális hangerővel rendelkező csengőhangom van, de így félálomban úgy tűnt, mintha valaki mellettem ordibálna, tányérokat törne és serpenyőket ütögetne össze, de komolyan…

-          Mi van? – szóltam bele a telefonba gorombán, még mindig csukott szemmel.

-          Felkeltettelek, igaz? – hallottam meg Zayn rekedtes hangját és tudtam, hogy mosolyog. Látszik, hogy nem vagyunk az az átlagos pár aki azzal köszönti szerelmét, hogy „Édes kincsem, sajnálom, felkeltettelek?” Nem, ő inkább még ki is nevet, de pont ezt imádom benne.

-          Valahogy úgy.

-          Valami baj van, hogy hívtál?

-          Már semmi… azt hiszem. – sóhajtottam fáradtan.

-          Mi történt? – váltott komolyra a hangja.

-          Azon kívül, hogy körülbelül száz fotós várt a ház előtt, amikor sétálni akartam menni, azon kívül igazán semmi. – mondtam idegesen és felültem ágyamban, s mivel jobb kezemmel a telefont szorítottam a fülemhez, így balkezemmel beletúrtam a hajamba, pár rakoncátlan tincs miatt.

-          Micsoda? – kiáltott fel.

-          Szerintem hallottad. Nem kell elismételnem.

-          Ne legyél ilyen cinikus. – vágta rá.

-          Sajnálom, csak… olyan sok volt ez mára nekem. – emeltem tekintetem a plafonra, miközben visszaemlékeztem a nap eseményeire.

-          Történt valami más is? – kérdezte aggódva.

-          Nem tudnánk ezt holnap megbeszélni? – kérdeztem fáradtságtól rekedtes hangon. – Ugyanis itt lassan éjjel egy óra lesz.

-          Rendben, a fotósok miatt pedig ne aggódj, mindet elintézek. Szeretlek! – az utolsó szónál megremegett a gyomrom. Mindig kiráz a hideg, amikor ezt mondja nekem, annyira hihetetlenül jól esik. Ajkaimba haraptam majd megszólaltam.

-          Én is szeretlek. – suttogtam, ő pedig bontotta a vonalat.

Fejem ismét a párnámra hajtottam, s szemeim szinte maguktól csukódtak le ezzel átadva engem az édes álomvilágnak, ami jelenleg szebb volt a valóságnál…

***

 A fürdőszobában álltam és a tükörben néztem magam. Borzalmasan néztem ki, mivel nem aludtam valami jól az éjjel. Felkaptam a fésűt és minden egyes tincsen többször át kellett húznom ahhoz, hogy végre kócmentes legyen. Szemeim alatt lévő táska nagyságú karikákat alapozóval tüntettem el, ezen kívül semmi sminket nem tettem fel, mert nem szándékoztam ma kimozdulni a házból. Kiérve a fürdőből a gardróbomhoz sétáltam és szürke melegítőt kaptam magamra egy pink póló kíséretében.

A lépcsőn lefelé sétálva hangokat hallottam a földszintről. A szívem rögtön a torkomban dobogott, szemeim elkerekedtek. Mi van, ha a fotósok ide is bejutottak? De még is hogyan? Kezem ökölbe szorítottam és szemem becsuktam pár másodpercre, majd mikor már elég bátorságot összegyűjtöttem megindultam. Óvatosan lépkedtem lefelé, ügyelve arra, hogy ne halljanak meg. A nappali ajtajáig sompolyogtam, ismét becsuktam a szemem, halkan vettem egy nagy levegőt és benéztem. A nappali közepén lévő kanapén megláttam az aggodalmasan beszélgető Daniellet és Eleanort, mire nekem körülbelül egy mázsa súlyú kő esett le a szívemről.

-          Ti meg mit kerestek itt? – kérdezem miután összeszedtem magam, ők pedig egyből rám kapták tekintetüket.

-          Mi is örülünk, hogy látunk. – húzta el a száját Danielle.

-          Jaj, tudod, hogy nem úgy értettem. Bocsi a bunkózásért, de nem aludtam jól… - sóhajtottam.

-          Mi történt?

Mindent elmeséltem nekik, ami tegnap történt, bár a Mayás részt lehet nem kellett volna Danielle előtt, mert rájött, hogy a lány semmiről nem tehetett viszont így Liam még bűnösebbnek bizonyul. Miközben meséltem többször fátyolos lett a tekintete, ekkor abbahagytam, de mondta, hogy folytassam, mert tudni akarja szóval tövéről-hegyére elmondtam mindent. Amikor az este történteket meséltem Eleanor félbeszakított.

-          Szavad ne felejtsd, de még mielőtt elfelejtem, már pedig elég szelektív a memóriám, szóval láttad a ma megjelent Heat magazin címlapját? – hadarta el, nekem pedig kellett pár másodperc, hogy felfogjam kérdését. Épp megszólaltam volna, amikor folytatta. – Akkor nem, de szerencséd, hogy hoztam egyet. – elővett egyet a táskájából és elém tette.

A címlapon egy kép volt rólam és Zaynről, amikor a békülésünk éjszakáján, a teraszon csókolózunk. Igazából aranyos kép is lett volna, ha nem úgy készült volna, ahogy. Amikor felfogtam, hogy több millió ember olvasgatja most a rólunk szóló cikket és nézegetik a képeket, a kezem olyan szinten elkezdett remegni, hogy kiesett a kezemből az újság.

-          Nem akarom elolvasni a cikket. Nem akarom tudni, hogy mi van benne. – mondtam határozottan.

-          Lehet jobb is… - suttogta Danielle a padlót kémlelve.

-          Ennyire rossz? – néztem rá ijedten.

-          Maradjunk annyiban, hogy nem akarod elolvasni. – fogta meg a kezem Eleanor.

A délelőttöt átbeszélgettük, a cikkről még csak fel sem jött a szó. Nem akarom magam felidegesíteni, nincs szükségem még több szarságra ezen a héten. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy miket hazudott össze pár pletyka lap, ha az emberek képesek inkább az újságoknak hinni, mint nekem akkor sajnálom, higgyenek, amit akarnak. Danielle és Eleanor kijelentették, hogy ha törik, ha szakad, ma este elrángatnak bulizni, mert állítólag már rám fér, bár én nem érzem így, mégsem merek nemet mondani nekik, mert akkor már lehet nem éltem volna túl ezt a pár órát. Megbeszéltük, hogy összeszedünk itthonról pár ruhát, és Danielle-nél fogunk elkészülni.

Már délután öt óra volt és úgy éreztem össze kéne szednem a cuccaim, ha nem akarok egy jó nagy adag lebaszást kapni, amiért elkések. A gardrób előtt ismét, mint már oly’ sokszor tanácstalanul a fejemet fogva álltam. Találtam pár aranyos combközépig érő ruhát, azokat be is dobtam a táskába, s majd ott fogom kiválasztani a tökéleteset a lányok segítségével. Danielle azt mondta, hogy hajat, sminket ott fogunk csinálni, tehát akkor ezzel most nem kellett törődnöm.

A kocsi felé trappoltam, beültem, s miután táskámat az anyósülésre dobtam beindítottam és már úton is voltam. Szokásosan a Hits Radio volt bekapcsolva és végig énekeltem, szinte ordítottam minden számot, kezdtem egyre jobban érezni magam és én is rájöttem, hogy tényleg jól fog esni ez a ma este.

Félúton járhattam, amikor észrevettem, hogy egy autó közvetlen mögöttem jön, alig húsz centiméteres távolsággal. Végig gondolva az utat, rájöttem, hogy mióta elindultam azóta követ. Egy napszemüveges férfi hajolt ki az ablakon és kezdett el fényképezni, pont akkor amikor a visszapillantó tükörbe néztem. Ezt nem hiszem el. Ezek tényleg nem tudnak lekopni? Nem volt nekik elég a tegnapi akciójuk? Mert én már attól is kikészültem. Igaza volt Zaynnek, talán tényleg nem tudom ezt normálisan kezelni, én hülye pedig ismét nem hittem neki. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, miközben azt vártam, hogy a férfi lekopjon rólam, de úgy látszott, hogy egészen Danielle házáig követni akar. Ekkor eszembe jutott, hogy ha egy pillanatra kitérnék előle, akkor talán visszafordulna.

A tervem bevált, mert amikor hátranéztem már nem láttam. Büszkén vigyorogva fordultam előre, ekkor hirtelen a semmiből került elő egy teherszállító autó. A kormányt balra rántottam, így azt sikerült elérnem, hogy a mellettem lévő hatalmas árkot közelítettem meg egyre jobban és jobban. Legszívesebben sikítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, úgy éreztem, mintha megnémultam volna. Éreztem, ahogy az autó a levegőben van, szemem összeszorítottam, majd pont arra az oldalra csapódott a földhöz a kocsi, ahol én ültem. A fájdalom belehasított az oldalamba és a lábamba, amiben biztos voltam, hogy eltört. Füst szagot éreztem, valami meleget a fejem alatt, szirénázásokat, sikításokat. Nem tudtam rendesen gondolkodni, jelenleg képtelenségnek bizonyult. Minden zavaros volt. Foltokon kívül semmi mást nem láttam, a fülem sípolt, próbáltam levegőt venni, és mivel orron keresztül valamiért nem ment így a számmal próbálkoztam, de csak hörögtem, levegő viszont aligha jutott a tüdőmben. Feladtam. Nem harcoltam tovább. Belefáradtam a próbálkozásba és a fájdalomba, ami most körülöttem volt. A sötétség egyre jobban vonzott, s talán örökre magához láncolt…