2. Kötet - 10. Fejezet

-          Eleanor, annyira sajnálom! – kezdtük el a sajnálkozást, már a nappaliban ülve egy pohár üdítővel a kezemben, amit pár másodperc múlva átnyújtottam neki.

-          Köszönöm. – vette ki a poharat a kezemből, s folytatta. – És nem kell sajnálnod, én is ugyanolyan hibás vagyok. Ugyanúgy elhanyagoltalak, amit már megbántam. Simán tudtunk volna beszélni hetente minimum kétszer. Már az is elég lett volna. – sóhajtott fel keserűen én pedig lehajtottam a fejem.

-          A múltat nem tudjuk magunk mögött hagyni, de az elpazarolt időt be tudjuk pótolni. – néztem rá óvatosan, mosolyogva.

-          Tényleg? – ragyogott boldogan szeme, mire mosolyogva bólogattam és ösztönszerűen öleltem magamhoz.

-          Annyira hiányoztál, El. – suttogtam hajában, közben pár könnycsepp végigszántotta arcomat.

-          Te is nekem, Nyuszi. – szipogott halkan.

-          Mesélj, mi történt veled ez alatt az idő alatt? – ültem le mellé, s kíváncsian tekintettem rá.

-          Levizsgáztam, még májusban. Véglegesen is végeztem a sulival erre az évre. Persze utána tovább akarok majd tanulni, de akarok egy évet, amikor Louis-val utazgatok, koncertekre, turnékra. – csak úgy áradtak belőle a szavak. – Világot akarok látni. – mosolyodott el, mintha a fellegekbe lenne.

-          Ó, nekem az már nagyjából meg volt. De még mindig vannak helyek ahová el akarok jutni… például Jamaica. – gondolkodtam el.

-          Tényleg, milyen a munka? – kérdezte izgatottan.

-          Imádom, de komolyan. Sosem szerettem ennyire egy munkámat sem, mondjuk eddig a pincérnőnél nem jutottam messzibbre. – motyogtam a végét zavartan. – Néha nehéz és fárasztó a sok utazgatás meg koránkelés, de megéri.

-          Örülök, hogy boldog vagy. – ölelt át.

-          A boldogságtól messze vagyok, de igyekszem. – suttogtam behunyt szemekkel.

***

A zuhanyzóból kiszállva láttam, hogy tiszta pára lett a tükörtől kezdve minden. Fogalmam sincs, hogy meddig tusolhattam, de a látvány alapján nem öt perc volt. Magamra tekertem törölközőmet, kifésültem hajamat, fogat mostam, s kiléptem a szobába a pizsamámért, de nem voltam egyedül. Zayn háttal ült, ablakomon bámult kifelé, gondolom a csillagokban merengett el ennyire. Óvatosan csuktam be az fürdőszoba ajtaját, de így is meghallotta, fejét egyből a zaj – jelen esetben felém – kapta.

Amint meglátott hatalmasat nyelt, láttam, hogy szemei elsötétülnek, talán a vágytól. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett, perzselő tekintetébe teljesen belepirultam. Végül előre kapta tekintetét, s újra maga elé nézett. A gardróbomhoz siettem, ahol kivettem egy bugyit és egy pólót, majd ismét a fürdőszobába vonultam. Magamra kapkodtam a ruhákat és mély levegőt véve, ismét kiléptem a szobába, ugyanúgy ült, mozdulatlanul.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem halkan.

-          A fiúk küldtek, hogy kérjek bocsánatot. – morgott, s felélt.

-          Ez esetben mond meg nekik, hogy meg van bocsájtva, nem kell aggódniuk. – sóhajtottam csalódottan, majd határozottan az ajtó felé indultam volna, de elkapta karomat.

-          Ne, ne várj! Rosszul fogalmaztam. Igaz, hogy a fiúk küldtek, de magamtól is jöttem volna. – vakarta meg másik kezével tarkóját. – Szóval, sajnálom, hülye tréfa volt. – suttogta mélyen a szemembe nézve.

-          Igen az. – mosolyodtam el keserűen. – De nincs semmi baj.

-          Egyébként tetszik a pólód. – vigyorgott csillogó szemekkel. Nem értettem, hogy mire céloz, felhúztam a szemöldököm, értetlenséget mutatva, mire ő csak lejjebb pillantott, ekkor követtem tekintetét és rájöttem.

Az a póló volt rajtam, amit elloptam tőle, még tavaly, annyira megtetszett. Szürke és rá van írva, hogy ’I ♥ my girlfriend’. Halkan felnevettem, ő is követte példámat. Hiába fájó emlékek cikáztak a fejemben, nevetésen kívül mást nem tudtam csinálni. Nem is figyeltem zavaromban, hogy mit kapok ki a ruhák közül, csak ez az első dolog volt, ami a kezembe akadt. Vigyorogtam, mint egy idióta, hátha nem törnek felszínre az emlékek, amiket próbáltam egyre jobban elnyomni.

-          Nem megyünk ki az erkélyre? – nézett rám még mindig mosolyogva. Beleegyezően bólintottam, s követtem őt.

***

-          És emlékszel arra, amikor az egyik klubba egy csaj rámászott Harry-re és Lou odament, hogy lekoptassa? – említette fel már a sokadik jó emlékünket, mire hangosan felkacagtam, ahogy a fejemben is megjelent a kép.

-          Ilyen nyávogós picsás hangon, a csaj pedig teljesen kész volt. – folytattam a sztorit. Már a könnyem is fojt a nevetéstől, hisz körülbelül két órája nosztalgiázhattunk.

-          Nekem a legjobb emlék még mindig a karácsonyi fagyöngy alatti csók. – nézett mosolyogva a szemeimbe, s elvesztem bennük, mintha csokoládé örvényben fuldokolnék.

-          Zayn, kérlek… ne csináld. – hajtottam le a fejem, megszabadulva babonázó szemeitől.

-          Hiányzol Brooke. – suttogta, s homlokát az enyémnek döntötte.

Reflexszerűen kaptam vissza rá tekintetem. Nem hittem a fülemnek, ez biztos valami rossz vicc ismét, vagy egy fogadás. Egy olyan „Fogadok veled, hogy két napon belül összetöröd a buta fruska szívét.” féle fogadás. Nem akartam benne részt venni, pánikba estem, az agyam azt diktálta, hogy csak simán álljak fel és hagyjam figyelmen kívül, a szívem viszont valamilyen rég nem érzett melegség járta át, mintha az nem kételkedne Zayn szavaiban. Ajkaink egyre közelebb voltak egymáshoz, éreztem meleg leheletét arcomon, de nem voltam erre készen. Milliméterekre van tőlem, kívánom a csókját, az ölelését, suttogását, ahogy védelmezően karol át éjszakáként. Úgy éreztem, mintha egy háború dúlt volna bennem, rettenetes volt. A másodpercek hihetetlen lassúsággal teltek, még mindig volt időm elmenekülni, de nem tettem.

Ajkai szinte súrolták enyémeket, majd apró puszikat nyomtak rá. Lebénultam, semmimet nem tudtam mozgatni, érzéketlenné váltam, nem számított más, csak Ő. Istenem azok a puha ajkak! Észrevehette, hogy nem ellenkezek, így a puszikat csókká formálta. Még mindig nem mozgattam ajkaimat, de nem adta fel, tovább próbálkozott. Ösztönösen simítottam kezemet borostás arcára, majd tarkójára vezettem, ahol belemarkoltam hajába. Belesóhajtott csókunkba, ám ekkor észbe kaptam. Az agyam végül győzedelmeskedett. Pillanatok alatt felpattantam, s ijedten néztem rá, szinte kétségbeesetten. Feltápászkodott és nyugtatgatni próbált, de semmi nem használt. Idegesen a hajamba túrtam, majd trappolva elhagytam a helyiséget. A földszinti fürdőszobába mentem, közben Harry-t és Niallt, majdnem fellöktem. Becsaptam az ajtót, s a kulcsot is elfordítottam benne. Hátamat a csempének támasztottam, majd lecsúsztam a padlóra. Ziháltam, a levegő elég nehézkesen jutott a tüdőmbe, úgy éreztem, mintha a saját érzelmeim fojtogatnának.

Mély levegőt vettem és igyekeztem nyugtatgatni magam. Nem fogok ismét elmenekülni a problémáim elől, magyarázkodtam magamnak, érveket hoztam fel, amikor dörömbölés hallatszódott az ajtó.

-          Brooke, jól vagy? – hallottam meg Niall aggódó hangját az ajtó másik oldaláról.

-          Persze! – kiabáltam vissza egy kis fáziskéséssel, majd nagy nehezen felálltam, lehunytam a szemem, elfordítottam a kulcsot, s elhagytam a fürdőszobát.

-          Biztos jól vagy? – nézett a szemembe komolyan.

-          Igen, csak biztos összeettem egy csomó mindent és nem éreztem annyira jól magam. – hazudtam könnyedén a legelső dolgot, ami éppen eszembe jutott.

-          Egy hamburgeren kívül ma még mást nem is láttalak enni. – húzta össze szemöldökét mindent tudóan. Basszus. – szitkozódtam magamban.

-          Van dugi nasim. – amint kimondtam meg is bántam. Ennél szánalmasabb dolgot nem is mondhattam volna, de bevált.

Niall hangosan felröhögött és magához ölelt, nem kérdezgetett tovább.

-          Ez az én húgom. – borzolta össze hajam, közben a nappaliba vezetett.

Mindenki ott volt, Ő is. Amint megláttam, szívem meglódult, nem volt normális az a sebesség, ahogyan vert. A vér is rögtön a fejembe száguldott, amitől elkezdtem szédülni egy kicsit. Összepréselt ajkakkal vetettem le magam Niall mellé.

-          Ja, egyébként holnap lesz egy film premier ahová megyünk, szóval hívd fel majd Eleanort és vegyen mindkettőtök egy-egy estélyit magának. – kacsintott Liam. Már csak ez hiányzott…

2. Kötet - 9. Fejezet

Reggel már korán ki vetett az ágy, egyszerűen nem bírtam tovább sem aludni, sem feküdni. Úgy éreztem, hogy beleőrülök, ha egy perccel is tovább fekszem. A konyhában kuporogva szokásos kávé adagomat szürcsölgettem, miközben az éjszakán gondolkoztam. Amint eszembe jutottak a történtek, szemeimet muszáj volt lehunynom. Előttem volt a kép, ahogy ziláltan remegek karjai között, miközben Ő próbál nyugtatni. Még mindig orromban érzem isteni illatát, amilyen senkinek nincs csak neki, magam előtt látom aggódástól csillogó szemeit, ahogy az enyémeket kutatja.

-          Reggelt! – morogta valaki, mire én hirtelen oda kaptam a tekintetem.

Rám sem nézve öntötte ki magának a kávét és ült le velem szemben. Lesütött szemekkel kezdett el inni, mintha ott sem lennék. Teljesen átjárt az az érzés, hogy mégis csak álmodtam, és nem történt semmi az éjszaka. Hogy nem ölelt órákon keresztül izmos karjaival, hogy még sem érdeklem egy picikét sem. Észrevehette, hogy szüntelenül bámulom, így végre rám kapta tekintetét.

-          Mi az? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Semmi. – suttogtam elpirulva, lehajtott fejjel.

-          Jobban vagy már? – érdeklődött végül, körülbelül öt perc néma csönd után.

-          Hogy mondod? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Szívem egyre őrültebb tempót diktált.

-          Éjszaka elég rosszat álmodhattál. Alig bírtalak megnyugtatni. – húzta el száját, én pedig igyekeztem elnyomni egy apró mosolyt.

Boldog voltam. A tény, hogy mégis csak velem volt, boldogabbá tett, mint bármi más. Úgy éreztem magam mintha öt évet visszamentünk volna az időbe és még mindig egy tizennégy éves tinédzser lennék, aki titokban őrjöng, ha akárcsak hozzászól álmai pasija. Szánalmas voltam, de boldog.

-          Köszönöm, hogy átjöttél… - motyogtam, szemeibe nézve.

-          Semmiség. – engedett meg magának egy halvány mosolyt, ami ismét meglepett, de egyben nagyon jól esett.

-          Ma lesz egy kis medencés buli. Jön Eleanor is. – nézett rám jelentőség teljesen, nekem pedig felragyogott a szemem.

Hosszú hónapok óta nem láttam már Eleanort és rettentően hiányzik. Még mindig nagyon fáj, hogy elvesztettem, mint barátot és félek attól, hogy mi lesz a reakciója, ha meglát. Elküld, lenézően tekint rám, vagy pedig örül nekem? Az első kettőt érdemelném meg. Elhanyagoltuk egymást, pedig simán tudtuk volna tartani a kapcsolatot, valamiért mégsem tettük.

-          Hogy akartok ti medencézni, amikor… ? – mutogattam az ablak felé értetlenül, ám ekkor én is arra pillantottam és láttam, hogy a nap hét ágra süt, a tegnapi viharnak nyoma sincs.

-          Állítólag délutánra akár 28°C is lehet. – mesélte, közben szemében boldog szikrákat láttam.

Hát igen, Londonban nagy szám, ha a hőmérséklet eléri a 25°C-ot, ha pedig felé megy, az kifejezetten kánikulának számít. Izgatott lettem a délután gondolatára, fogalmam sincs, hogy mi fog történni, ha Eleanor betoppan, de ezzel kapcsolatban egyik szemem sír, a másik meg nevet. Hihetetlenül félek, de viszont örülök, hogy végre tisztázzuk a történteket, még akkor is, ha nem olyan lesz a végkifejlet, mint amilyennek én most elképzelem.

***

A gardróbom előtt tehetetlenül ücsörögtem, magam mögött egy tucatnyi bikinivel és fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel. Próbálgattam, de valahogy egyik sem tetszett, amikor felvettem, pedig mesésebbnél mesésebb ruhaköltemények sorakoznak a szekrényemben. Ismét egy szettet dobtam magam mögé, amikor elém került a tökéletes darab. Semmi különleges nem volt rajta, mégis úgy éreztem, hogy muszáj azt felvennem. Egy sima kék, pántnélküli bikini volt, ami felsőrészének eleje kicsit csavart volt, ettől még különlegesebb lett. Mosolyogva kaptam magamra, majd a fürdőszobába vándoroltam, ahol arcot és fogat mostam. Vízálló szempillaspirállal egyszer áthúztam szempilláimat, majd hajamat kifésültem, s lefele sétáltam egy ötvenfaktoros naptejjel a kezemben.

-          Szia Nyuszi, azt hittem, hogy nem találsz magadnak egy normális bikinit ma. – vigyorgott gúnyosan Harry, s közben átkarolta vállamat, majd végig mért. – De ahogy látom csak sikerült.

-          Nagy nehezen, de összejött. – nevettem fel, s vállába boxoltam, majd kibújtam öleléséből és az ajtó felé vettem az irányt, ami kivezetett a hátsókertbe.

Amint kiértem megláttam a másik három srácot, akik egymás belökésével szórakozgattak, míg Zayn a medence szélénél ült és lábfejével hömpölygette a hűvösnek tűnő vizet. Hirtelen eszembe jutott valami, s pimaszul elmosolyodva közeledni kezdtem felé. Nagyon lassú voltam, hogy még csak véletlenül se halljon meg. Óvatosan mögé lopóztam, mire a medencében lévő fiúk rám kapták szemüket. Mutatóujjamat a szám elé rakva jeleztem, hogy egy szót se szóljanak. Lehajtották fejüket és próbálták elnyomni, kitörni készülő röhögésüket. Felemeltem mindkét kezem és nagy lendülettel belelöktem Zaynt a medencébe, aki meglepődve és kapálózva borult bele a vízbe.

Hangosan felnevettem, őszintén bevallva, élveztem a látványt. Szinte már a könnyem is kicsördült a nevetéstől, ahogy a többieknek is, míg észre nem vettem, hogy még mindig nincs fent a víz felszínén.

-          Bassza meg, ez az idióta nem tud úszni. - arcomra fagyott a mosoly.

A jókedv helyét aggodalom váltotta fel, a szívem ki akart ugrani a helyéről. A fiúk semmi pénzért nem akartak volna segíteni, pedig hármójuk a vízben volt. Nem tudtam mire vélni semmit tevésüket, de én nem hagyhattam. Ledobtam a napszemüveget a fejemről, majd idegesen a hajamba túrtam, s a vízbe ugrottam.

Próbáltam minél jobban kinyitni a szemem, hogy lássam, merre úszok, de a klór rettentően csípte a szemem. A kezem beleütközött valami keménybe. Résnyire nyitottam a szemem és láttam, hogy Zayn az. Minden erőmmel belekapaszkodtam és felfele kezdtem húzni, bár fogalmam sincs, hogy sikerült, mert Zayn nehéz volt és a levegőhiányom is egyre elviselhetetlenebb lett. Ahogy megéreztem, hogy a felszínen vagyunk, a fiúknak kiabáltam segítségért. Harry és Niall kihúzták a fűbe, míg én kimásztam a medencéből. Ahogy kiértem, rögtön felé szaladtam. Szeme még mindig csukva volt. Elkezdtem óvatosan pofozgatni, de semmi értelme nem volt. Összeszorítottam ajkaim, s lehunytam a szemeim. Egyik kezemmel befogtam az orrát, másik kezemmel pedig megtámasztottam magam feje mellett. Mély levegőt vettem, s ajkaimat hozzáérintettem az övéhez, s próbáltam minél több levegőt juttatni tüdejébe. Könnyeim már patakban folytak, amikor óráknak tűnő percek után Zayn ajkai hirtelen mosolyra húzódtak.

Abban a pillanatban felpattantam, ő pedig nevetve felült. Nem tudtam mire vélni, egy óriási átverés volt az egész?

-          Mi a francot nevetsz? – kérdeztem dühösen, miközben szemeim szikrákat szórtak.

-          Nem hiszem el, hogy komolyan bevetted. – nevetett továbbra is, s lábra állt és egyre közelebb sétált hozzám.

-          És ti mit vigyorogtok? – fordultam a többiek felé.

-          Kicsit sem esett le, hogy nem mentünk segíteni? – mosolyodott el Liam.

Ekkor leesett. Szánalmas vagyok. Az ösztöneim és az érzéseim irányítottak, amikor nem jött fel a víz tetejére. Az idióta érzéseim… Legszívesebben ordítani tudtam volna, utána pedig elsüllyedni a föld alá és soha többet nem jönni fel. Nem tudok ezek után a szemébe nézni, nem tudok tovább itt lakni, itt betelt a pohár.

Önsajnálatom közben Zayn még közelebb jött hozzám. Ajkaimba haraptam, s reflexből felrántottam a kezem és egy óriási pofont csaptam az arcára. Hitetlenkedve kapta oda a kezét. Szemei elsötétedtek a dühtől, én pedig remegtem. Most először és utoljára kívántam azt, hogy lehessen szemmel ölni, akkor legalább már nem lennék itt. A tenyerem is belesajdult az ütésbe, amit adtam neki. Fájdalmasan felszisszentem, majd megráztam a kezem és senkire sem nézve, betrappoltam a házba, ahol még egy olyan személy jött be, aki olajt öntötte a tűzre.

-          Brooke? – hallottam meg az értetlen, mégis csilingelő hangot.

2. Kötet - 8. Fejezet

-   

     -          Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Miért tartottad meg azokat a képeket? – hallottam meg Zayn ideges hangját, mikor már a házukban voltunk.

-          Remélem, most nem azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám. – vetettem rá egy mérges pillantást.

-          De igazából pont arra akarok kilyukadni! – válaszolta egy kis hezitálás után, majd a konyhába vonult, Harry pedig utána.

-          Ne foglalkozz vele, csak sík ideg a történtek miatt. – ölelt át Niall.

-          De bassza meg, még a végén az lesz, hogy én törtem be a saját lakásomba és loptam el a képeket. – morogtam, s kibújtam karjai közül.

Jól megszokott szobámba mentem, ahol még mindig minden ugyanolyan volt, ahogy hagytam, mielőtt elköltöztem innen. Háttal ledobtam magam az ágyba, s hangosan felsóhajtottam. Mondjam meg neki, hogy azért tartottam meg a képeket, mert még valamennyire, sőt nagyon fontosak voltak számomra? Rettentően fáj és dühít, hogy igazából engem okol a történtekért. Mit teszünk, ha tényleg napvilágra kerülnek a képek? Semmi intim nem volt egyiken sem, de mégis magán képek voltak, senki másokra nem tartoznak csak ránk… vagyis kezdem úgy érezni, hogy most már nagyon ránk sem.

-          Hogy vagy Nyuszi? – jött be Lou a szobába, egy halk kopogás után.

-          Túlélem. – ültem fel, s keserűen elmosolyodtam.

-          Milyen képek voltak azok? – próbált komoly maradni, de a perverz fantáziája miatt ott bujkált egy mosoly a szája szélén.

-          Semmi olyan, amire te gondolsz. – forgattam meg szemeim.

-          El is higgyem? – nevetett fel.

-          Két évvel ezelőtti képek is voltak, meg tavalyiak. – sóhajtottam. – Nem tudom neked bebizonyítani, hogy nem volt semmi olyan, mert szerintem azokat a képeket maximum az újságok címlapján fogod látni. – húztam el a szám és ujjaimmal kezdtem játszadozni.

-          Megfogjuk találni a tettest. Bízz bennem! – nyúlt állam alá és mélyen szemeimbe nézett.

-          Úgy legyen. – bújtam hozzá.

-          Szereted még, ugye? – kérdezte fülembe suttogva.

-          Micsoda? – tettem úgy, mint aki nem hallotta.

-          Jól hallottad. – mosolygott rám.

-          Ki nem állhat. – haraptam rá alsó ajkamra, mert újra fejemben visszhangoztak bántó szavai.

-          Rosszul érzed. El sem hinnéd, hogy mennyit szenvedett miután szakítottatok és csak magát hibáztatta, amiért beleegyezett ebbe az amerikai útba. Napokig hozzá sem lehetett szólni, aztán rossz kedvét más lányok kihasználásával próbálta csillapítani… - rázta meg fejét. – sikertelenül. Nagyon szarul érintette, amikor újra látott.

-          Ezt Ő mondta, vagy csak a férfi megérzéseid beszéltek belőled? – kérdeztem gúnyosan, ő pedig felnevetett.

-          Olyan mintha az öcsém lenne. Tudom, mit érez. – komolyodott el, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, ekkor az ajtó résnyire nyitódott, tekintetem pedig egy csillogó barna szempárral találkozott.

-          Bocs, ha megzavartam valamit. – morogta. – Niall üzeni, hogy gyertek le, mert kitalált valamit.

Kibontakoztam Lou karjai közül, s a lépcső felé vettem az irányt. Lassan leballagva megláttam az egész bandát a nappaliban ücsörögni. Amint megláttak, sajnálkozóan néztek felém, de én elkaptam a tekintetem róluk. Nagyon szar, ami velem történt, emiatt elég rosszul is érzem magam. Kimerültség, düh és az izgalom, hogy megtalálják a tettest, egyszerre kavarog bennem, de mégsem kértem a sajnálatukból. Ledobtam magamat a kanapéra, s karjaimat összefonva magam előtt várakoztam arra, hogy Niall belekezdjen mondani valójába.

-          Elmondanád végre, hogy mit szeretnél? – fordultam felé egy gúnyos arckifejezés kíséretében.

-          Ja, persze. – kapott észbe. – Mivel mindannyian tudjuk, hogy egy ideig nem mehetsz vissza a lakásodba, az jutott eszembe, hogy visszaköltözhetnél ide.

-          Én? Ide? Soha! – vágtam rá rögtön.

-          Mi bajod van az itt lakással? Nem először lennél itt. – értetlenkedett Lou, mire én megráztam a fejem és egy „Nagyon jól tudod, mi a bajom.” nézést vetettem rá, s ekkor rögtön leesett neki is.

-          Ne rajtam múljon az egész. Képes vagyok egy levegőt szívni veled. – morgott halkan továbbra is Zayn, vállat rántva.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – csapta össze boldogan a két tenyerét Niall és pont felállni készült, de megelőztem, elé léptem és visszalöktem a fotelba.

-          Nem. Fogok. Itt. Maradni. – tagoltam neki lassan. – Mit nem tudsz ezen felfogni?

-          Aludj még rá egyet. – veregetett vállba és bevonult a konyhába, gondolom enni.

Szikrákat szóró tekintettel végig futattam a szemem a többieken és végül morogva felvonultam a szobámba. Mindannyijuk nagyon jól ismer, tudják, hogy nem fogom kibírni Zayn mellett, hogy nem tudok majd csak úgy elmenni mellette. Tavaly sem sikerült, a kitartásom mostanra sem változott, szóval most sem fog, az elkövetkezendő pár hétben, mivel akármennyire is menni akartam, tudtam, hogy igazuk van. Nem mehetek vissza a lakásomba egy darabig, a másik opció pedig egy hotel lenne, ami szintén nem előnyös az újságírók, fotósok miatt. Órák, akár percek alatt kiszagolhatják, hogy hol tartózkodom. Bármire képesek, ezt többször is volt alkalmam tapasztalni.

Jó hideg zuhanyt vettem, ami valamennyire kitisztította elmém. A gerincemen végiggördülő cseppek rettentően jól estek. Behunyt szemmel engedtem magamra a vizet, és vártam a teljes ellazulást. Amikor ez bekövetkezett, elzártam a vizet, s törölközőbe tekerve nedves testem kiléptem a sötét szobába, amit csak a hold halvány fénye világított meg. Felvéve pizsamámat a takaró alá bújtam, aminek melege szokatlan volt a hideg zuhany után. Szemhéjam ólomsúlyúnak éreztem, s pillanatokon belül álomba merültem…

***

-          Ki maga és mit akart? – suttogtam a sötét alaknak, ami egy késsel közeledett felém, közben mögöttem megpillantottam romokban lévő lakásomat.

-          Téged. – morgott fel állatiasan az érces, mély hang, s egyre közelebb került hozzám.

Láttam, ahogy a kés megcsillan a holdfény hatására és megéreztem sebesen dobogó szívemet. A pánik egyre jobban kezdett az őrületbe kergetni, míg nem felsikítottam és kegyelemért kiáltoztam, de az árny egyre csak közeledett. Térdre zuhanva ordítoztam segítséget kérve, de senki nem jött. Csak ketten voltunk, mintha az egész világ meghalt volna. A torkom kiszáradt, ekkor sikítozásom is abba maradt. Nem maradt más, csak a síri csend. Az alak már előttem volt, reménytelenül néztem rá, s amikor végig simította a kést a torkomon, egy utolsó sikítás hagyta el számat…

Saját sikoltozásomra keltem fel, s arra, hogy valaki az ölében ringat. Homlokomon lassan végig gördült egy-egy izzadtság csepp. Egyik karommal ringatómba kapaszkodtam, másikkal pedig mindig a fehér lepedőt markoltam, ami elég viseletes lett. Légzésem zilált volt, levegőt is alig kaptam, teljesen önkívületi állapotban voltam. Egyre több könnycsepp csorgott le arcomon, s amikor megéreztem könnyeim sós ízét, hangtalan zokogásban törtem ki.

-          Shh, ne félj. Itt vagyok, nyugodj meg. – hallottam meg a rekedt hangot, ahogy fülembe nyugtató szavakat suttog. Meglepődtem, de jelenlegi állapotomban reagálni sem volt lélekjelenlétem. – Csak egy álom volt.

-          F-fé-félek. – dadogtam, szaggatott levegővételem miatt, s egyre jobban mellkasába fúrtam fejem, ahol már éreztem, hogy pólója könnyeimtől volt áztatott.

-          Nem kell félned. Én megvédelek. – simogatta hajamat, közben egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Itt maradsz velem? – mondtam alig hallhatóan, de Ő megértette.

Óvatosan ledöntött az ágyra, majd gondosan betakart, s ekkor éreztem, hogy besüpped mellette az ágy, ezután meleg, erős karokat éreztem magam körül, amik szorosan vontak magukhoz. Valamelyest sikerült megnyugodnom, légzésem is helyre állt.

-          Köszönöm. – suttogtam, ekkor még jobban magához ölelt, s így merültem el ismét az álmok világában, abban reménykedve, hogy elfelejtem az előzőt…

2. Kötet - 7. Fejezet

Elnézve az embereken ismét sikerült rájönnöm, hogy sokszor vagyok magányos mostanában és, hogy mennyire hiányoztak már a fiúk, a hülyeségeikkel együtt. Egy kislányt néztem, ahogy körbe-körbe szaladgál, közben hosszú, szőke fürtjeit lobogtatta a lágy szellő. Az égre nézve láttam, hogy az eső elvonult északabbra, így elkerülve London ezen területét. Megkönnyebbülten, halkan felsóhajtottam. Megláttam egy csapat lányt, akik felszabadulva csacsogtak, s ekkor nekem is eszembe jutottak a lányok. Danielle, Eleanor, Maya és Cassie. Hihetetlenül hiányoznak, még Maya is pedig vele nem ápoltam olyan bensőséges kapcsolatot, mint a többiekkel.

Egy újabb nagyobb szél támadt, ami hajamat az arcomba fújta, testemet pedig teljesen átjárta hűvösség, mire én reflexből húztam össze magamon még jobban a kabátot. Lehajtott fejjel ültem a padon, a gondolataimba merülve. Mélyeket lélegeztem, s fülem mögé simítottam az arcomba lobogó tincseket.

Teljes csend volt a parkban, csak néha-néha hangzott fel egy felszabadult gyermeki kacaj, vagy a szülők szólongatása, esetleg kutyák csaholása. Gondolat menetemet egy apró kis ujjacska zavarta meg, ami a térdemet kopogtatta. Ahogy felnéztem, egy tengerkék szempárral találtam magam, s egy édes mosollyal, amit az arcon lévő gödröcskék még édesebbé tettek.

-          Segíthetek valamiben? – mosolyodtam el kedvesen.

-          Ugye te vagy Brooke Horan? – kérdezte, s itt-ott beleselypített a betűkbe.

-          Igen. – bólintottam. – És te ki vagy?

-          Angel. – válaszolta. Ennél gyönyörűbb nevet talán nem is adhattak volna neki, pontosan illett angyal arcához.

-          Gyönyörű neved van Angel.

-          Ha nagy leszek, olyan leszek, mint te. – mondta mosolyogva, nekem pedig teljesen ellágyult a szívem, szemeim pedig könnyek fedték. – Te olyan szép vagy. Sokszor látlak az újságban. – somolygott továbbra is.

-          Te nem leszel olyan, mint én. – simítottam végig puha arcán, ő pedig elszomorodott. – Sokkal jobb leszel nálam. – kijelentésemre arca felragyogott.

-          Csinálunk egy képet? Anyukám ideadta a fényképezőgépet.

-          Persze. Na, gyere! – csaptam térdemre, hogy üljön oda. Rögtön odapattant én pedig kezembe vettem a gépet, s elkészítettem a képet. Megnéztük, hogy jó lett-e, ekkor az anyukája hangját hallottuk meg.

-          Angel, ideje haza menni. – a kislány arcáról lefagyott a mosoly, ami engem is elszomorított.

-          Ne szomorkodj, még biztos találkozunk. – kacsintottam rá. – Menj! – bólintottam fejemmel az anyukája felé.

-          Szia Brooke. – nyomott egy nagy puszit az arcomra és boldogan szaladt vissza édesanyjához, aki egy hálás mosolyt küldött felém, én pedig eltátogtam, hogy „Semmiség.”

Hihetetlen, hogy egy kislány mosolya és pár édes mondata képes volt feldobni, a már alapból szörnyű napomat…

***

A kedvenc kávézómban üldögélve, a cappucinomat kortyolgattam, és az ablakon kifele bámultam. Az emberek kezdtek hazafele szállingózni, az utcák is egyre jobban üresedtek. Valószínűleg a vihar meggondolta magát és úgy döntött, hogy csak lecsap az én drága városomra is, aminek nagyon nem örültem. Imádtam Londont, de az esőt viszont annál jobban utáltam. Miután végeztem a cappucinóval elhatároztam, hogy hazafele veszem az irányt, mielőtt még útközben kap el a vihar. A meleg kávézóból kilépve kellemetlenül érintett a szél hideg érintése. Ismét összehúztam magamon a kabátot, kezeimet pedig zsebembe dugtam.

Áldottam a megérzéseimet, amikor végre a bejárati ajtónál álltam, ugyanis pont akkor kezdett el szakadni az eső, mintha leszakadt volna az ég. A kulcsot elforgatva a zárban, beléptem a lakásba, s feloltottam a villanyt. A látvány, ami fogadott villámcsapásként ért. Mindenem szanaszét volt, minden kis apró fiók ki volt forgatva, a dekoráció szétbombázva. Az egész ház romokban volt. A szívem egyik pillanatról a másikra váltott tízszeresen gyorsabb sebességre, míg levegőm a tüdőmben rekedt, amikor megfordult az első gondolat a fejemben: Mi van, ha még itt van az, aki ezt okozta? Egyáltalán ki képes ilyenre és miért tette? Mit vétettem ellene?

A táskámban rögtön a telefonomat kezdtem keresni, ami persze mindig ilyenkor tud legalulra kerülni. Amikor szükségem van rá, egyfolytában eltűnik. Sikeresen megtaláltam, s pár másodperc gondolkodás után a rendőrséget hívtam, akik azt mondták, hogy öt-tíz perc és megérkeznek a kiküldött emberek. Ezután ismét elgondolkodtam, s amikor szemeim könnybe lábadtak rájöttem, hogy szükségük van rájuk, így Niall számát kezdtem keresni, bár alig láttam valamit könnyeimtől.

Kicsöng, kicsöng, kicsöng. Vedd már fel!

-          Mi van? – morogta a telefonba. Tehát még mindig haragszik a délelőtti dolgok miatt.

-          Szükségem van rátok. – suttogtam a telefonba, s eközben egyre több könnycsepp gördült le arcomon.

-          Azonnal ott vagyunk. – s rögtön bontotta a vonalat.

***

Tíz percen keresztül mászkáltam a házon kívül, s eközben bőrig áztam. Nem tehettem róla, nem mertem bemenni a házba, féltem, hogy még mindig van ott valaki, aki ártani akar nekem. Harry kocsija és a rendőrségé szinte egyszerre gördült be a bejáróra. Ahogy megláttam Niall aggódó arcát, elkezdtem futni, s addig meg sem álltam, míg karjaiban nem találtam magam. Ahogy megéreztem ölelő karjait magam körül a zokogás kitört belőlem. Krokodilkönnyek csordultak végig arcomon, mellkasom pedig egyeletlenül emelkedett, egész testem rázkódott.

-          El tudod mondani, hogy mi történt? – tolt el magától, arcom pedig két keze közé vettem.

-          V-valaki be-be-betört. – dadogtam, s közben testem tovább remegett. Újra magához ölelt, ekkor egy mély hangot hallottam.

-          Jó napot hölgyem, Roven százados vagyok. Van olyan állapotban, hogy elmondja, mi történt? – kérdezte tapintatosan, mire én bizonytalanul bólintottam, s Niall karjaiban maradva igyekeztem mindent elmondani, ami megragadt bennem.

A rendőr bólogatott és minden egyes szavamat leírta. A fiúk eközben aggódva méregettek, - még Zayn is – miközben én még mindig Niall karjaiban próbáltam nyugalomra lelni, bár sehogy sem jött ez az érzés. Még mindig teljesen előttem van, ahogy belépek a házba és semmi mást nem látok, csak a felfordulást.

-          Be kéne mennünk a házba és segítenie kéne, hogy kiderítsük, mi hiányzik. – kérte az egyik tiszt, mire én kibújtam bátyám öleléséből és a rendőrt követve beléptem a házba.

A földszint minden szögletét átnéztük, de semmit nem láttam, ami eltűnt volna. Pénzt sem pedig az egyik táskám a konyhapultra volt rakva, amiben benne volt az egyik bankkártyám nem kis összeggel. A rendőrök szerint a tettes nem a pénzre hajtott, hanem számára annál sokkal értékesebbre. Értetlenül követtem őket tovább, s a szobámba érkeztünk. Végig néztem a helyiségen, s a szekrényem középső fiókján megakadt a tekintetem. A kis fiók teljesen ki volt húzva. Sietve szaladtam oda, amikor pedig megláttam, hogy teljesen üres, elfehéredtem. Az egész ügy világossá vált számomra, de ez mégsem okozott felüdülést.

-          Észrevett valamit, hölgyem? – kérdezte a rendőr, amikor ránéztem.

-          Itt voltak fényképek. – nyökögtem, ő pedig értetlenül nézett rám. – A volt barátommal voltunk rajtuk. – szemöldököt ráncolt. Tehát még mindig nem érti. – Mond magának az valamit, hogy One Direction és az, hogy Zayn Malik? – kérdeztem, miután egy nagy levegőt vettem, s kifújtam.

-          Persze, a lányom nagy rajongójuk, Zayn pedig a félig arab srác, nem? – kérdezte nemes egyszerűséggel, ekkor jelentőségteljesen néztem rá, arcáról pedig eltűnt az értetlenség, ehelyett szinte láttam, amint megvilágosodik és rájön. – Szóval egy újságíró volt. Vagyis nagy valószínűséggel.

***

A többi helyiség átnézése után a rendőrök tovább vizsgálták a házat, míg engem kiküldtek, mondván, hogy eleget segítettem, inkább menjek pihenni és majd hívnak, ha van valami eredmény. Ahogy megláttak a fiúk, felém siettek és kérdésekkel bombáztak.

-          Ne csináljátok már, szétrobban a fejem! – morogtam, mert időközben a fejem is elkezdett fájni. Talán az időjárás az, vagy csak a sok sírás okozta.

-          De találtatok valamit, ami hiányzik? – kérdezgetett továbbra is Louis.

-          Őőő, nem! – vágtam rá pici gondolkodás múlva. Próbáltam hazudni, de nem sikerült, valamiért mindig észreveszik, amikor nem mondok igazat, pedig sok helyzetben jól jönne, ha nem látnának belém.

-          Brooke! – szólt rám erélyesen Harry. Felsóhajtottam.

-          Azok a képek tűntek el, amiken ketten vagyunk. – néztem félve Zaynre, aki rögtön rám kapta a tekintetét, amik ijedten csillogtak, arca pedig teljesen elsápadt. Nem bírtam tovább állni rémült tekintetét, ezért lehajtottam a fejem és az cipőm kezdtem kémlelni…

Hello :)

Sziasztok! Ma fél hat fele csinálnék egy twitcamot, aminek főtémája a blogom lenne. Feltehetitek majd a kérdéseiteket, elmondhatjátok a véleményeteket a blogról, a karakterekről, a fejezetekről. Egy ilyen olvasói találkozó csak virtuálisan...  http://twitcam.livestream.com/abff3 ezen a linken fogtok elérni, ha bármi baj van twitteren megtaláltok (@iHopeStyles) Remélem azért néztek majd páran :) xx

2. Kötet - 6. Fejezet

Az éjszaka hosszú volt, mi pedig készségesen átbeszélgettünk, közben megittunk két liter tejet. Elmondtam Harrynek mindent, kezdve a Zaynnel való szakításunktól. Mások hülyének néznének, hogy egy fiúval osztom meg a titkaimat, de nekem ez a fiú a családom, a másik négy mellett. Muszáj Őt is a családomnak mondanom, hisz akármennyire is megbántott, beletartozik és nagyon fontos szerepe van az életemben. Harry elmesélte, hogy képtelen a komoly kapcsolatra, egyszerűen nem tudja elkötelezni magát valaki mellett. Felvilágosítottam, hogy valószínűleg csak az igazira vár, és ha megtalálja, elkötelezettséggel baj biztos nem lesz. Valamennyire megnyugodott, de bántotta, hogy emiatt sokan elpártoltak tőle.

***

Reggel arra keltem, hogy valaki a lábamon ül, pattog rajtam, s mindeközben rázogat és kiabál. Kómásan kinyitottam a szemem, de látni semmit nem láttam. Megdörzsöltem szemeimet, mire látásom másodpercről másodpercre egyre tisztább lett és megláttam, hogy Harry próbál költögetni. Enyhén kifejezve…

-          Harold Edward Styles, ha nem fejezed be ezt most rögtön esküszöm, hogy  seggbe rúglak. – morogtam és fejemet a párnámba temettem.

-          Na, akkor most megijedtem. – nevetett fel mély hangján. – Egyébként Tom hívott, hogy amint felkeltél hívd vissza.

-          Kösz. – motyogtam továbbra is párnámba.

-          Carter kelj már fel! Körülbelül fél órája unatkozok. – duzzogott és még egyszer megrázogatott.

-          Hogy mit mondtál? – kaptam fel a fejem és szikrákat szóró tekintettel néztem rá.

-          Jól hallottad. – vigyorodott el.

-          Ne várd meg, hogy elkapjalak. – mosolyodtam el ördögien.

-          Hajrá. – kiáltotta vigyorogva és pattant le az ágyról én pedig utána.

Az egész házon át kergettem, de sosem sikerült elkapnom, kivéve, amikor egyszer-kétszer sarokba szorult a fürdőszobában, majd a konyhában. Harrynek sikerült elmenekülnie, de úgy döntöttem, hogy mást vetek be. Halkan settenkedve mentem utána, és amikor megállt pihenni pont háttal volt nekem, amit úgy éreztem, hogy ki kell használnom. Lassan a háta mögé lopakodtam és nagy lendülettel a hátára pattantam. Egyensúlya meginogott, de meglepődése nagyobb volt. Sikított egyet, mintha magamat hallottam volna. Hangosan kezdtem röhögni, amikor megszólalt a csengő.

Harry, velem a hátán sétált el az ajtóig, hogy kinyissa. Amikor ez megtörtént Louis mérges arcával találtuk magunkat szemben. Elég idiótán nézhettünk ki, főleg én, hogy úgy csimpaszkodtam Harry nyakában akárcsak egy majom.

-          Megcsaltál te szemétláda? – sipította, s közben bejött.

-          Ez nem az, aminek látszik. – mentegetőzött és megpróbált lerakni a földre, de továbbra is kapaszkodtam.

-          A többiek is másodpercek múlva jönnek csak Zayn otthon hagyta a telefonját és haza kellett vele menni. – forgatta meg szemeit, ekkor az ajtó is kicsapódott és a fiúk ideges tekintetével találtuk magunkat szemben.

-          Nektek meg mi bajotok van? – másztam le Harry hátáról.

-          Ez a balfasz nem találja a telefonját és most meg velünk kiabált. – mutatott Niall Zayn felé.

Megráztam a fejem és a konyhába vonultam, hogy főzzek magamnak kávét, ám ekkor rájöttem, hogy nem egyedül vagyok.

-          Ti kértek kávét? – kiabáltam ki és öt igenlő választ kaptam.

Miután kész lettem kávéval, rátettem őket egy tálcára és óvatosan próbáltam velük kisasszézni a nappaliba, úgy, hogy ki ne borítsam őket. Lábaim és tekintetem, minden apró kis centire figyelt, nehogy megtörténjen a baj és, amikor már elmosolyodtam volna ügyességemen a küszöbben megbotlottam és konkrétan két csésze kávé tartalma borult rám, a fiúk először megrökönyödve bámultak, majd hangos nevetést hallottam meg Zayn irányából. Szúrós szemekkel pillantottam rá, és őszintén nagyon rosszul esett, hogy kinevetett. Ezt nem is lehet nevetésnek nevezni… szó szerint ki röhögött. A fiúk tekintete is rákalandozott, s értetlenül figyelték, hogy vajon mit nevet, amikor két csésze forró kávé ömlött rám.

-          Bocs, de ez kurva vicces volt. – kuncogott még mindig, már halkabban.

-          Rohadj meg Malik. – morogtam összehúzott szemekkel.

-          Csak utánad, Horan. – vigyorodott el gúnyosan.

Valahogy betelt a pohár, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kitrappoltam a konyhába és lecsapva a tálcát a terasz felé vettem az irányt, ahol rögtön az asztalon pihenő doboz cigi felé nyúltam. Erre volt most szükségem. Kihúztam egy szálat, majd számba rakva meggyújtottam. Amint beszívtam és a nikotin átjárta az egész testem, le kellett hunynom a szemem. A kezdeti idegesség helyett, most a nyugodtság uralt. A füstöt kifújva mélyeket lélegeztem, majd ismét beleszívtam.

-          Te meg mióta cigizel? – ült le mellém Liam, kicsit sem próbálva tagadni meglepettségét.

-          Egy jó fél éve már biztos. – gondolkodtam el, hogy mikor is kezdtem el. – De nem rendszerességgel, csak van, hogy úgy érzem, más már nem segít. – rántottam meg a vállam.

-          Tudod, hogy ez nem megoldás. – nézett mélyen szemeimbe.

-          Jelen pillanatban pedig nincs jobb ötletem. – suttogtam, s összeszorítottam a számat, mert nem akartam utat engedni kitörni készülő könnyeimnek.

-          Buta vagy. – vágta rá és ott hagyott.

Keserűen elmosolyodtam és elszívtam a maradék cigimet, ami már majdnem teljesen leégett. Miután végeztem bementem a házba, ahol Niall dühös tekintetével találkoztam. A mai napban semmi jó kedv nincs. Mindenkinek rossz kedve van, a fiúk egyfolytában dühöngnek valamin, míg én még mindig a sebeimet nyalogatom. Nem figyelve Niallre, leültem mellé és a távkapcsolót a kezembe vettem és végigfutattam az összes csatornán, majd amikor semmi normálist nem találtam idegesen kikapcsoltam a TV-t.

Semmi életkedvem nem volt jelenleg. Az egész dolog Zaynnel már alapból betesz, emellett most még a fiúk is nyűgösek, pluszban Cassie-t sem érem el pedig tegnap óta több százszor hívtam már. Reménytelennek találtam a helyzetet, de Harry szerint csak várjam meg amíg lenyugszik, utána már biztos hajlandó lesz velem beszélni. Reménykedem benne, hogy úgy lesz.

***

-          Elmondod, hogy mi bajod velem? – nyaggattam Niall-t már körülbelül fél órája, ugyanis órák óta nem képes hozzám szólni.

-          Tudod, hogy mindig is utáltam a cigit. – morogta maga elé bámulva, s ekkor leesett.

-          Most komolyan ezért nem beszéltél velem?

-          Pontosan. – válaszolta halál nyugodtan.

-          Tudom, hogy nem szereted, de nekem csak… - akadtam meg mondandómban és elgondolkodtam. Én most miért is magyarázkodom? – Mindegy, leléptem. Ha elmentek, Niall neked van kulcsod, zárd be az ajtót.

Felvettem a cipőmet és a kabátomat, ugyanis a londoni időjárás megint úgy döntött, hogy nem szeretne napos maradni, ehelyett beborult és tudtam, hogy órák kérdése és úgy fog esni az eső, mintha dézsából öntenék. A közeli park felé vettem az irányt, ahol leültem egy padra és néztem az embereket, remélve, hogy nem sokuknak van most arra energiája és kedve, hogy engem felismerjenek…