23. Fejezet

-          Mi a fasz? – káromkodta el magát Zayn és hajolt el tőlem. Tekintetével az utcát pásztázta. Kereste a fotóst, bár hiába, mivel valószínűleg elhúzott miután megkapta, amit akart.

-          Zayn, nem olyan nagydolog… - kezdtem bele halkan, mire Ő szarkasztikusan felhorkant.

-          Nem olyan nagydolog? Brooke, hallod te, hogy mit mondasz? – nézett mérgesen a szemembe.

-          Mióta bekerültetek a műsorba ezzel együtt élek, hisz csak én vagy a nagy Niall Horan húga! Már hozzászoktam! – világítottam rá a tényre.

-          Igen, a húga. De nem a barátnője! Az újságírók szeretik kiszínezni a dolgokat, ezzel a mi rajongóinkat fordítják ellened és én csak… féltelek. – halkult el a mondandója végére.

Megértettem, hogy mi a baja és valamilyen szinten egyet is értettem vele. Piszkos munkát tudnak végezni a pletykalapok, olyanokat is írhatnak, amivel talán tönkretehetik a kapcsolatunkat. És ezt semmi féle képen nem engedhetem. Belehalnék, ha újra elveszíteném.

Arcát két kezem közé fogtam és mélyen a szemébe néztem. Próbáltam meggyőzően beszélni, fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült.

-          Ezt is túl fogjuk vészelni. Megígéred nekem, hogy senki nem fog közénk állni? – suttogtam. Válaszul bólintott, majd hirtelen felkapott az ölébe.

Beléptünk az erkélyről a szobámba és ledöntött az ágyra. Szenvedélyesen csókolt, nyelve tüzesen játszadozott az enyémmel. Ajkaimról áttért a nyakamra és ott folytatta készeztetésemet. A pólóm alját kezdte piszkálni és egyre feljebb húzta.

-          Zayn… - sóhajtottam és a hajába túrtam.

-          Akarlak! – lihegte nyakamba. Nagyot nyeltem, szemeimet összeszorítottam és próbáltam megszólalni.

-          Én is téged. – itt muszáj volt szünetet tartanom, mert még mindig próbálkozott, ez után a három szó után pedig végképp. – De még beszélnem kellene Niallel…

-          Nem várhat holnapig? – nézett rám csillogó szemekkel. Megráztam a fejem, adtam egy puszit a szájára és bevonultam a fürdőbe.

Próbáltam rendbe szedni magam, már amennyire lehetséges volt. Hajamat kifésültem és megmostam az arcomat, ezután kibaktattam a szobába, ahonnan már Zayn eltűnt. Amikor leértem a nappaliba csak Niall-t láttam. Arcát a tenyerébe temette és mélyeket lélegzett. Besétáltam és mellé ültem.

-          Sajnálom… - suttogta és mintha megérezte volna, hogy én vagyok az átölelt.

-          Nem haragszok. Csak rosszul esett, hogy kiabáltál. – fúrtam nyakába az arcom.

-          Maya tényleg rendes lány és elég csúnyán beszéltél vele és… - mondta, de a szavába vágtam.

-          Szerintem elég nyomós okom volt rá és még van is. – húztam össze a szemem és úgy pillantottam fel rá.

-          Tudom, igazad van. Megértem, hogy milyen lehet. – sütötte le a szemét.

-          Hé, mi történt? – fogtam meg a vállát.

-          Nem akarlak a hülyeségeimmel terhelni. – az én válaszom erre az volt, hogy játékosan arcon csaptam.

-          Te meddig hallgattad az én hülyeségeimet Zaynnel kapcsolatban? – néztem rá komolyan és láttam rajta, hogy leesett neki, hogy nyertem. – Ki vele!

-          A lány a clubból… hát párszor találkoztunk…

-          És én erről miért nem tudok? – kiáltottam fel hisztérikusan.

-          Megengeded, hogy befejezzem? – kérdezte gúnyosan én pedig befogtam a saját kezemmel a számat.

-          Kiderült, hogy van barátja. – húzta el a száját.

-          És te ezek után még foglalkozol vele? Nem éri meg, ugye tudod, hogy utálom, amikor szomorú vagy… - öleltem át.

-          Nem vagyok szomorú csak csalódott. – villantott rám egy halvány mosolyt.

-          Tudod mit? Rendelünk egy jó nagy adag kaját. – kacsintottam rá, mire az ő szeme felcsillant. Elkezdtem tárcsázni a Nando’s számát és rögtön felvették a rendelést.

A konyhába mentem valami innivalóért, amikor utánam szólt.

-          Köszönöm. – nézett rám hálásan.

-          Csak testvéri kötelesség. – vigyorogtam rá, mire ő kinyújtotta a nyelvét. - Vigyázz, szólók Lounak, hogy harapja le.   

-          Csak nyugodtan. – válaszolta és elkezdte vonogatni a szemöldökét az én arcomon pedig egy olyan „te nem vagy normális” grimasz ült ki, mire ő hangosan felnevetett. Örültem, hogy végre egy őszinte mosolyt csaltam az arcára.

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Zayn is elkezdett mellettem nyöszörögni így jobbnak találtam minél hamarabb elnyúlkálni az éjjeli szekrényen zörgő mobilhoz.

-          Gyorsan mond! – morogtam bele a telefonba álomittas hangon.

-          Bocsi Brooke, nem akartalak felkelteni. – hallottam meg Tom hangját és magam előtt láttam a vigyorgó képét, hogy örül, amiért felkeltett.

-          Miért hívtál? – kérdeztem és közben farkasszemet néztem Zaynnel, majd amikor rájöttem, hogy így nem tudok Tomra figyelni hátat fordítottam neki.

-          Egy fotózás ismét. New Yorki divatmagazin látta a tesztfotóidat és odáig meg vissza voltak érted. Ja és… - folytatta volna, de véletlenül belekuncogtam a telefonba, mert Zayn eközben mögém kúszott és elkezdte játékosan puszilgatni és harapdálni a vállam. – Megzavartam valamit? – kérdezte sejtelmesen Tom.

-          Nem, dehogyis! – mentegetőztem és rácsaptam Zayn kezére. – Mit akartál még mondani?

-          Azt, hogy Ricket felkérték egy sztár öltöztetésére, ami nagy lehetőség számára és elfogadta. Szóval új stylist lesz veled a fotózásokon és egyéb helyeken. – magyarázta.

-          Egyéb helyeken? – vontam fel a szemöldököm pedig tisztában voltam vele, hogy nem lát.

-          Ezeket majd megbeszéljük. – válaszolt. – További szép napot. – búcsúzott el, meg sem várta, hogy válaszoljak csak lerakta a telefont.

Visszafordultam és ismét Zayn mosolygó arcával találtam magam szemben. Durcásan néztem rá, mire neki lefagyott a vigyor az arcáról.

-          Még egyszer meg ne próbáld! – néztem rá komolyan. – Amikor telefonálok. – fejeztem be és huncutul elmosolyodtam mire neki is visszatért a jókedve, ezután egy csókkal megjutalmazott… 

22. Fejezet

Fáradtan másztam ki a kocsimból és botorkáltam el az ajtóig. Már előre elterveztem, hogy veszek egy finom forró fürdőt és holnap délig fel sem kelek. Tom azt mondta, hogy teljesen enyém az állás, a papírmunkát majd ő elintézi, a következő fotózásról pedig majd szól telefonon, vagy pedig személyesen eljön.

Nagyon élveztem a fotózást, főleg a társaságot. Amanda, Sebastian és Rick hihetetlenül közvetlenek és barátságosak voltak velem, ami csak segített az egészben. Remélem továbbra is ők fognak velem maradni, mert nagyon megkedveltem őket.

Ahogy az ajtóhoz értem, nevetgéléseket hallottam. Benyitottam, majd a nappaliba mentem ahol nem olyan látvány fogadott, amire számítottam. Valami vígjátékot néztek. Niall Zayn mellett ült, míg Harry Lou vállába borulva röhögött valamin. A kétszemélyes fotelben pedig Liam és egy lány ült egymást ölelve. A lánynak hosszú barna haja és kreol bőre volt. Oké, most megint elő fog jönni a kisebbségi komplexusom. Kecses vékony karjaival átölelte Liamet és súgott valamit a fülébe.

Az agyvizem elborult és muszáj volt közbeavatkoznom, pedig úgy éreztem, hogy menten összeesek a fáradtságtól. Nagy levegőt vettem és megköszörültem a torkom, mire minden szempár rám szegeződött. Szúrós szemekkel néztem Liamre, de nem nagyon zavartatta magát. Niall megpaskolta maga mellett a helyet, én pedig helyet foglaltam.

-          Hogy ment a fotózás? – mosolygott rám Lou.

-          Milyen fotózás? – vonta fel a szemöldökét Zayn. Lesütöttem a szemem és úgy szólaltam meg.

-          Még régebben egy férfi a kávézóban ideadta a névjegykártyáját, azután találkoztam vele és most elvileg modell vagyok. – húztam ki magam büszkén.

-          De ugye nem…?

-          Jézusom, hova gondolsz? Nem a Playboy-hoz mentem. Ennyire nehéz belőlem kinézni ezt az egészet? – néztem rá durcásan. Rosszul esik, hogy ennyire nem tudják elképzelni, ahogy például a kifutón sétálok és vakuk százai villannak meg. Persze ez még nekem is csak egy álom.

-          Hát… - kezdett bele Niall, mire én tarkón vágtam, majd elővettem az egyik képet. Igen, kinyomtattam, mert éreztem, hogy úgysem fogják elhinni.

A képet először Niall kezébe adtam, aki amint meglátta el is ejtette. A szeme ki akart esni a helyéről és a szája is tátva maradt. Zayn felvette a képet és jól megnézte. Láttam, ahogy nyel egy nagyot és picit több ideig tartja csukva a szemét. Odaszaladt Harryékhez és a kezükbe adta a képet. Harry és Louis reakciója sem volt másmilyen. Oké, jól esik, hogy ilyeneket váltott ki belőlük, de ez is csak azt bizonyítja, hogy furcsa nekik, ami viszont nem éppen pozitív számomra. Mindegy, nem fogok balhézni ennyi miatt, szerencséjükre nem vagyok az a fajta. Csak néha…

Mikor Liamékhez ért a kép a lány mosolyogva felém fordult.

-          Nagyon szép lett.

-          Kösz. – mondtam rá sem nézve és kimentem a konyhába.

A narancslevemet kortyolgattam, amikor Liam belépett az ajtón.

-          Nézd, tudom, hogy utálsz, de légy szíves legyél vele kedves! – nézett mélyen a szemembe.

-          Ezt remélem te sem gondoltad komolyan. – vetettem oda neki és magára hagytam.

Visszaültem Niall mellé, aki átvette a kezét rajtam. A lány ismét elém sétált és mosolyogva a kezét nyújtotta.

-          Egyébként Maya vagyok. – próbálta velem felvenni a szemkontaktust és mikor sikerült, mintha egy picit megijedt volna. Tekintetem valószínűleg tele volt gyűlölettel, akaratom ellenére is.

-          Brooke. – vetettem oda neki.

-          És Brooke, mikor lesz a következő fotózásod? – kérdezősködött volna tovább, de hamar a szavába vágtam.

-          Figyelj, szerintem inkább ne fáradozz a próbálkozással. Hatástalan. – tettem a vállára a kezem és felálltam volna.

-          De én… - kezdett bele megint. Kezd elegem lenni belőle. Mit nem ért azon, hogy szarok a fejére?

-          Nem érdekel! – fordultam felé és egy picit hangosabban szóltam rá. – A legjobb barátnőm miattad veszítette el a szerelmét, innentől kezdve nem érdekel a neved, hogy honnan jöttél, hogy hol találkoztatok és az sem, hogy mennyire romantikus volt. Leszarom, oké? Felfogtad? – hadartam el egy levegővel.

-          Brooke, fejezd be! Mindannyian tudjuk itt, hogy miért nincs jogod elítélni őket, úgyhogy fogd vissza magad és viselkedj végre felnőtt módjára – állt fel Niall és kiabált velem. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. A keze remegett és dühös tekintettel meredt rám.

Ez meg mi a francot csinál? Nem mellettem kéne állnia? Mélyeket lélegeztem és próbáltam nyugodt maradni, és nem olyat mondani, amit később megbánok. Egy hang ekkor megszólalt a fejemben. Nyugi Brooke, csak egy picit ideges vagy, semmi gáz, meg se szólalj, hanem kotródj fel a szobádba. Eleget téve a kis hangocskának hátrálva felmentem a szobámba, majd inkább kiléptem az erkélyre.

A csillagokra meredtem, közben az járt a fejemben, hogy mit rontottam el? Zaynnel beszéltünk pár szót, de még így sem felhőtlen az egész, Liam megcsalta Daniellet, azután idehozta a csajt és még elvárták, hogy vágjak hozzá jó képet. Nem értem, hogy ennyire nem ismernek? Tudhatták volna, hogy kiakadok. Az pedig, hogy megint a Nick-es témával jött még rosszabbul esett. A halálomig fognak vele kísérteni? Vele beszélgettem, amikor más nem volt mellettem, azt hittem, hogy legalább Ő megért. Végig azért volt velem, mert kötelességének érezte, hisz a bátyám, legbelül pedig, ha nem a húga lennék valószínűleg a pokolra kívánt volna. Lépteket hallottam magam mögött, a szék megzörrent mellettem és Zaynnel találtam szemben magam. Nem akartam ránézni, így inkább a szék karfáját kapargattam. Ő tovább nézett engem. Nem bírtam tovább, a szemébe néztem, de utólag rájöttem, hogy hiba volt. Az emberek nagy részének barna szeme van, de az övé még is olyan más, van benne valami varázs, ami különlegessé teszi. Az emlékek lavinaként vonultak az elmémben, elképesztő gyorsasággal.

-          Ahogy felmentél, Niall önostorozásba kezdett. Nem akart így rád kiabálni, főleg nem felhozni azt a témát… – mondta és közben még mindig engem fürkészett.

-          Miért fordult ellenem? Egyedül én ellenzem ezt a rohadt kapcsolatot? – bukott ki belőlem a kérdés.

-          Nem, csak… - itt abbahagyta a mondatot és lesütötte a szemét. Várjunk csak! Pár másodperc múlva leesett és szerintem ezt ő is hallotta mivel felpillantott rám.

-          Mióta tudjátok? – néztem semlegesen a szemébe.

-          Egy ideje.

-          Ezt nem hiszem el. – ráztam meg a fejem.

-          Hidd el, mi sem örültünk neki és annak sem, hogy hazudnunk kellett, de Liam megkért és tudod, legjobb baráti kötelesség. – mondta és féloldalasan elmosolyodott.

Ahányszor meglátom ezt a mosolyt minden más kimegy a fejemből és csak rá tudok figyelni. A ház és a fák is eltűntek körülötte, csak Ő volt, senki más. Felgyülemlett bennem az az érzés, amit már két hete folyamatosan elnyomok magamban. A hiányérzet. Vissza akarom kapni, a csókját, a mosolyát. A kócos haját, amikor együtt kelünk fel és akkor is egy csókkal köszönt. Kell. Mindene. Ekkor észrevettem, hogy egy apró könnycsepp gördült le az arcomon, Ő közelebb hajolt és a hüvelykujjával letörölte.

-          Nagyon hiányzol. – suttogtam, szememből pedig további könnycseppek indultak el és meg sem álltak az ujjáig. Amikor ezt kimondtam szorosan magához vont, én pedig arcomat a nyakába fúrtam. – Kérlek, bocsáss meg… nem bírnám tovább nélküled.

Ekkor elengedett és homlokát az enyémnek döntötte. Arca vészesen közel volt, éreztem, amint meleg lehelete csiklandozza bőrömet.

-          Szeretlek, ugye tudod? – mondta alig hallhatóan szinte már az ajkaimban.

Amikor végre az ő ajkai rátaláltak az enyémekre érzéki csókot adott rájuk. Egymásra hangolódottan mozogtak, kezemmel átöleltem a nyakát ő pedig a hátamat simogatta. Csókunknak véget kellett vetnünk a levegőhiány miatt, ezért csak apró puszikat nyomott elgyengült ajkaimra, ekkor egy apró vakuvillanás jelezte, hogy nem vagyunk egyedül…

21. Fejezet

Elmajszolgattuk a hamburgerünket majd mégis csak haza kellett mennünk, mert eszembe jutott, hogy nekem ma még fotózásom is lesz. Mikor elértünk a ház elé, félve mentem el az ajtóig majd végül magam mögött hagyva Harry-t, feltrappoltam a szobámba és magamra zártam az ajtót.

Úgy döntöttem, hogy mielőtt elmegyek, letusolok az úgysem fog ártani. Becsoszogtam a fürdőbe és megengedtem a vizet és levettem a ruháimat. A biztonság kedvéért hajat is fogok mosni. Óvatosan beálltam a tus alá és élveztem, ahogy a langyos vízcseppek egymás után szánkáznak végig testemen. Mióta nem minden oké itthon, azóta utálok fürdeni, mert mindig akkor van időm gondolkodni, néha az egész nap visszatartott könnyeket is fürdés közben szoktam kiengedni. Legalább mondhatom azt, hogy a szemembe ment a sampon vagy ilyesmi hülyeséget ki tudok találni.

Őrülten hiányzik Zayn és úgy érzem, hogy nem fogom sokáig bírni. Két héttel ezelőtt feltettem egy maszkot, ami csak közömbösségemet mutatja és nem engedi, hogy kimutassam, ha elgyengülök. Ma viszont még is sikerült. Ahogy meghallottam rekedt, mély hangját a szívem sebesen kezdett el dobogni, még akkor is, ha nem épp pozitív ténnyel állított szembe. Nem azért futottam el és sírtam el magam, mert hisztizni volt kedvem, hanem azért, mert fájt az igazság. Mi jogon vetem én meg Liamet, amikor én is ugyanezt csináltam? És fájt, hogy pont Ő vágta ezt a fejemhez, olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon vágott volna.

Közel állok ahhoz, hogyha még egyszer meglátom, akkor a nyakába vetem magam és addig el sem engedem, amíg meg nem kér rá. Hiányzik, hogy átöleljen, hogy megcsókoljon. A puszta jelenléte hiányzik, a gyönyörű szemei és féloldalas mosolya. Álljak oda elé és mondjam, hogy „Hiányzol, kérlek bocsáss meg!” ?! Ez lenne a legegyszerűbb és legésszerűbb is, de valahogy a gyávaságom és a büszkeségem gátolt meg ebben. Gyáva vagyok, félek a reakciójától és az elutasítástól. A büszkeségemre pedig nem tudok normális indokot adni. Rossz tulajdonság. Akármennyire is próbálom megtörni a hülye makacs fejem, nem megy.

Egy ideig még álltam a víz alatt, egy-két könnycseppet is megengedtem magamnak majd kiszálltam és magam köré csavartam a törölközőt. A fiúk elvileg nincsenek itthon, mert fotózásra és interjúra mentek, ezért lementem a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét. Pont kész is lesz, mire a hajamat megszárítom. Fel akartam nyúlni egy pohárért, amikor a még vizes lábam megcsúszott és sikeresen ráestem a csuklómra. Fájdalmasan felszisszentem és összeszorítottam ajkaimat, hogy ne hagyja el őket egy fájdalmas nyögés. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el káromkodni, mert szerintem azt még a szomszéd városban is hallották volna.

Hirtelen a bejárati ajtó kicsapódott, én pedig igyekeztem feltápászkodni, több-kevesebb sikerrel. A törülközőt igyekeztem nagyjából megtartani magam körül, és amikor megkapaszkodtam a konyhapultba megláttam, hogy ki jött haza.

-          Őőő, bocs csak Liam itthon hagyott valamit és engem neveztek ki csicskának. – forgatta meg a szemeit, majd rám kapta a tekintetét. - Hát te meg mit csináltál? – nézett rám ijedten és rögtön hozzám sietett. Ez meg mit csinál? Nem kéne aggódnia értem.

-          Semmi bajom. – suttogtam és próbáltam leengedni a karom, de ekkor a fájdalom belenyilallt. Igyekeztem semmi féle hangot kiadni ezért csak összeszorítottam a szemem és tűrtem.

-          Hát nem úgy látom… - mondta halkan és halványan elmosolyodott. – Na, gyere Királylány! – és felkapott a karjaiba, mint ahogy a menyasszonyokat szokták, amikor belépnek a szobába ahol a nászéjszakát töltik.

A törülközőm egy picit meglazult, mire én sietősen kaptam utána az ép kezemmel, miközben fülig vörösödtem. Nem mintha nem látott volna meztelenül, de ez most nem olyan helyzet volt. Mikor beértünk a szobámba lerakott az ágyra, én pedig ülő helyzetbe tornáztam magam. Ő állt, így fel kellett rá néznem. Nem bírtam meg, hogy ne tegyek fel egy kérdést.

-          Zayn, miért csinálod ezt? – kérdeztem óvatosan.

-          Nem csinálok semmit. – próbáltam elkapni a tekintetét, de elfordította a fejét. Lemondóan sóhajtottam és álltam a gardróbom elé. – Majd este megbeszéljük. – felelte halkan és kiment a szobából.

Lelombozva magamra rángattam egy farmert és egy fehér pulcsit. Nem öltöztem ki, úgyis ott kapok majd ruhát nem? A fürdőbe mentem és gyors megszárítottam a hajam és ezzel késznek nyilvánítottam magam. Lebaktattam a lépcsőn és magam mögött bezárva az ajtót, a kocsiba vágódtam.

Megérkeztem a megadott címhez és idegesen szálltam ki az autóból. Belépve az épületbe a recepcióhoz mentem. Egy kedvesnek tűnő barna hajú lány ült a pult mögött és éppen valamin nagyon dolgozott.

-          Elnézést! – szólaltam meg halkan. Hirtelen felpillantott rám és felfestette arcára a mindennapi mosolyát.

-          Miben segíthetek?

-          Thomas Morgannel van találkozóm, egy fotózásról lenne szó és ezt a címet adták meg… - hadartam el amikor megszólalt mögöttem az említett.

-          Brooke! Örülök, hogy eljöttél. Alig várom már a fotózást. – mondta. Karon ragadott és elkezdett húzni.

-          Hát még én… - motyogtam, de olyan hangerővel, hogy ne hallja meg.

A smink és fodrász szobának elnevezett ajtó előtt álltunk meg. Kitárta előttem és nagyon tetszett a látvány. Egy tágas vörös szoba volt, szürke fotellal, a szoba közepén pedig egy óriási asztal díszelgett tükörrel együtt. Az asztalon mindenféle sminkcuccok és hajápolással kapcsolatos szerek sorakoztak. Remélem, nem akarják azt mind rám kenni! Lehet, hogy elmenne a kedvem a modelkedéstől egy életre.

-          Na Brooke drágám, Ő itt a mi profi sminkesünk Amanda. – mutatott egy fekete hajú harmincas éveiben járó nőre, aki kedvesen mosolygott vissza rám. – És a mesterfodrászunk Sebastian. – itt pedig egy korombeli szőke srácra nézett, aki szintén mosolygott. Hogy lehet az, hogy körülbelül alig lehet húsz éves, de már mesterfodrásznak nevezik? Biztos érti a dolgát. – Ahogy megbeszéltük! – nézett rájuk Tom jelentőség teljesen, majd otthagyott minket.

Szégyenlősen intettem nekik és halványan elmosolyodtam, ők pedig megfogták a kezem és az asztalhoz húztam. Amikor Sebastian véletlenül picit erősebben meghúzta a kezem halkan felszisszentem, amit észre is vettem.

-          Jaj, sajnálom! – nézett rám aggodalmasan.

-          Semmi baj, kutya baja, csak reggeli baleset volt és még kicsit érzékeny. – mondtam mire ismét elvigyorodott.

Lenyomtak a székbe és elkezdték a munkát. Amandának roppant érzéki keze volt, éreztem, hogy szeret mindent a legapróbb részletig kidolgozni és ez tetszett. Sebastian szintén nagyon finoman dolgozott. Ha tehettem volna szerintem simán el tudtam volna aludni. Már ha hagyták volna…

-          És hogy találkoztál Tommal? – kérdezte Amanda miközben a szememet babrálta.

-          Egy kávézóban belém jött, végig nézett rajtam és ideadta a névjegykártyáját. – mondtam lazán és rántottam egyet a vállamon.

-          Tipikus. – kacagott fel, mire nekem is mosolyoghatnékom volt.  

Nem tudom meddig próbáltak belőlem fényképezhető embert faragni, de nekem olyan volt mintha fél óra alatt kész lettünk volna, pedig lehet, hogy egy fél napba telt.

-          Kész vagy! – csettintett egyet Seb én pedig kinyitottam a szemem.

A számat eltátottam, mintha nem is magamat látnám. Ajkaim lilában pompáztak, a szemeim pedig feketén voltak. A hajam borzos volt, de még is volt benne valami rendszeresség. Óvatosan megérintettem az arcom mire Amanda játékosan rácsapott a kezemre.

-          El a kezekkel! Még a végén elbaszod a mesterművem. – vigyorgott rám, amit én is viszonoztam.

A szobába Tom lépett be és amikor meglátott teljesen megmerevedett, majd ajkai széles mosolyra húzódtak és tovább húzott egy másik szobába. Még utoljára visszapillantottam Amandára és Sebastianra és eltátogtam egy „köszönöm”-öt, ők pedig csak mosolyogva bólintottak egyet. Egy másik szobához értünk, ami pedig olyan volt, mint a gardróbom csak ezerszer nagyobb és sokkal jobb cuccokkal volt megtömve.

-          Szia kislány, Rick vagyok. – lépett elő egy fiatal srác a ruha halomból. Magamban száz százalékosra kijelentettem, hogy meleg.

-          Szia, Brooke vagyok. – fogtam vele kezet.

-          Ez itt a te ruhád! – emelte fel a kezében lévő fekete ruhát és a mellette lévő fekete szőrös mellényt.

Először kicsit féltem a ruhától, de amikor tíz perc múlva megláttam magam elszállt minden kételyen és büszkén forogtam. Tom szólt, hogy ideje menni, mert kezdődik a lényeg, azaz a fotózás.

Beállítottak a fehér háttér elé és folyamatosan diktálták, hogy mit csináljak, ezzel próbált segíteni a fotós. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Próbáltam mindent beleadni, szorgalmasan követni az utasításokat, de az is lehet, hogy erőltetetnek fog látszani vagy ki tudja. A gép csak kattogott és kattogott. Olyan volt, mintha több ezer képet csinált volna.

Az egész fotózás órákon át tartott, kint már besötétedett. Rettentő fáradt voltam, legszívesebben összeestem volna, de talán még ahhoz sem volt kedvem. Odabotorkáltam a laptophoz ahol Tom és a fotós nagyban értekeztek. Ez volt az a pont, amikor beszartam. Az arcukról nem tudtam kiolvasni, hogy most akkor sikerült teljesítenem vagy pedig mehetek haza és többet ne is lássanak.

-          Gyere ide Brooke, nyugodtan. – mosolygott rám kedvesen Tom. Ajaj…

-          Mi a helyzet? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Csak kiválogattuk a legjobb fotóidat, ami elég nehéz meló volt, mert mindegyik fantasztikusan sikerült. – vigyorgott, mire én óriásit sóhajtottam és egy hatalmas kő esett le a szívemről…  

20. Fejezet

Tommal minden részletet átbeszéltünk és beleegyeztem a dologba. Azt mondta, hogy holnap délután lesz egy fotózás, ahová el kéne mennem és majd ott meglátjuk, hogy mi sül ki a dologból. Ha minden jól megy, akkor valószínűleg „teljes munkaidős” modell féleség leszek.

Mikor hazaértem teljesen nyugodt voltam és úgy kezeltem, mintha semmiség lenne az egész, de legbelül nagyon féltem a fotózás miatt.

Mi lesz, ha elrontom, a fotók szarok lesznek én pedig kuksolhatok otthon megint teljesen egyedül? Nem tudom meddig bírnám tovább a magányt…

Este kilenc után nem sokkal a szobámban ültem és a tévét néztem. A szemem már majdnem lecsukódott, amikor megszólalt a telefonom. Mérgesen nyúltam az éjjeli szekrény felé ahol a kis masina zörgött. Mikor már a kezemben tartottam meglepetten vettem észre, hogy Danielle neve villog a kijelzőn. Először megdörzsöltem a szemem, hogy nem-e álmodom majd a zöld gombra kattintva felvettem.

-          Szia. – köszöntem bele félénken.

-          Szükségem van rád! – zokogta a telefonba az én szemeim pedig elkerekedtek.

-          Negyed óra múlva ott vagyok. – mondtam és leraktam a telefont majd magamra rángattam egy szürke melegítőt és a kocsimhoz futottam.

Az sem érdekelt, ha valamelyik fiú meghallja. Ösztönszerűen cselekedtem. Az autóba pattantam és már úton is voltam Danielle-hez. A szívem a torkomban dobogott. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat vagy hogy mi zaklatta fel ennyire.

A házuk elé érve kiszálltam és gyors léptekkel az ajtóhoz mentem, majd csengettem. Nem sokat kellett várnom, mert az ajtó rögtön kinyílt. Danielle sírástól vörös szemeivel találtam magam szemben. Határozottan beléptem és reflexszerűen magamhoz öleltem. Bár nem tudtam, hogy mi lehet a baj, úgy éreztem, hogy elsőnek ez segít neki a legtöbbet. Egy ölelés.

Arcát a nyakamba fúrta, kezeivel szorított és fájdalmasan zokogott fel újra. Annyira rossz volt így látni. Az én szememből is kicsordult pár könnycsepp. Sosem bírtam, ha más emberek előttem sírnak, főleg, ha olyanok akik közel állnak hozzám.

Óvatosan a kanapéhoz tereltem és amikor leültünk kezeim közé vettem arcát.

-          Mi történt Dani?

-          Megcsalt… - suttogta meggyötörten és újabb könnyek szöktek szemeibe.

-          Mi van? – kiáltottam fel.

-          A stúdióban összefutott egy lánnyal és… és… két órája szakított velem. – mondta erőtlenül, mire én felpattantam és az ajtó felé trappoltam.

-          Megölöm. – gondolkodtam hangosan.

-          Kérlek Brooke! Ne csinálj semmit! Inkább maradj itt velem. Kérlek. – nézett rám könyörgően.

-          Rendben. – sóhajtottam megadóan és visszafordultam.

Visszaültünk a kanapéra és némán néztük egymást. Meg akartam szólalni, de nem mertem. A csend egyáltalán nem volt kínos, mégis úgy éreztem, hogy beszélnünk kellene.

-          Miért engem hívtál? – kérdeztem tőle halkan azt, amire az első pillanattól kezdve kíváncsi voltam.

-          Úgy éreztem, hogy te vagy az aki igazán megértene. – mosolyodott el halványan én pedig viszonoztam. Újra csend. – Figyelj… - kezdett bele, de nem találta a szavakat. – Én… sajnálom, amiért nem álltam melletted.  Én csak… haragudtam rád.

-          Megértem, ezért nem kell bocsánatot kérni. Hidd el, én még jobban haragszok magamra. – sütöttem le a szemem.

-          Tényleg, mi a helyzet veletek?

-          Mi lenne? Semmi… - motyogtam. – De most nem is miattam vagyunk itt. Holnap ha hazaérek megölöm Liam-et. – tereltem el a témát, mert a sebek még nem gyógyultak be és soha nem is fognak.

-          Ne csinálj semmit, kérlek! Még a végén azt hiszi, hogy én fordítalak ellene. – mondta és éreztem, hogy nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy ismét elsírja magát.

-          Na jó, talán megölni nem fogom, de azt nem várhatod el, hogy szó nélkül elmenjek a dolgok felett. – néztem komolyan a szemébe. – Amúgy meg Eleanorral összefogunk, és jól helyre rakjuk a csajt. – kacsintottam rá és próbáltam picit viccelődni. Büszkén húztam ki magam, amikor egy őszinte mosolyt tudtam csalni az arcára. – Gyere, próbáljunk meg aludni. – hessegettem fel a szobájába.

Másnap reggel szinte egyszerre keltünk fel Daniellel. Reggeliztünk utána neki tánc próbára kellett mennie, mondván, hogy „az legalább valamennyire eltereli a figyelmét” én pedig haza indultam. Remélem az összes fiú fent van. Vagy legalább Liam legyen. Megemlegeti, amit tőlem kap az biztos. Bár nem akarok eldurvulni, mert megígértem Daniellenek.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt. Danielle gyönyörű és egyszerűen képtelenség nem szeretni. Kíváncsi vagyok ki lehet az a csaj, aki miatt ezt tette, de hozzá is lenne egy-két lányhoz nem illő szavam.

Berontottam a házba ahol, az összes fiú a nappaliban xboxozott. Szikrázó szemekkel trappoltam be a helyiségbe és tekintetem Liamre keveredett, aki még mindig elvolt mélyülve a játékba.

-          Hé, Liam! Mikor akarod bemutatni a barátnődet? – kérdeztem tőle gúnyosan. Ekkor mindenki egy emberként merevedett meg Liam kezéből pedig kiesett a maréknyi popcorn, amit épp a szájába akart tömni kijelentésem előtt.

-          Te meg… - mondta halkan, de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.

-          Áh, hogy honnan tudom? Tudod Danielle tegnap este zokogva hívott fel. Még is hogy a francba képzelted? – emeltem fel a hangom.

-          Fogalmam sincs, jó? Csak megtörtént. – vált az ő hangja is hangosabbá.

-          El sem hiszem, hogy ezt tetted… - néztem rá annyira megvetően amennyire csak tudtam.

-          Pedig te is megtetted. – hallottam meg Zayn gúnyos hangját Liam háta mögött.

Ez volt az a pillanat, amikor a szívemben mintha egy kést forgatnának és utána pedig kitépték volna a helyéről. Mély levegőt vettem és visszakényszerítettem kitörni készülő könnyeimet. Nem szabad sírnom! Erős vagyok! Bíztattam magam.

Megfordultam és a házból kiérve csak futottam és futottam. Tíz perce rohanhattam, amikor éreztem, hogy valaki megállít és szorosan átölel. Felnéztem rá és Harry aggódó tekintete volt velem szemben. Az enyémekbe ismét könny szökött, de ezeket már nem tudtam féken tartani. Maguktól indultak le az arcomon és koppantak a betonon. Harry ismét átölelt én pedig szorosan bújtam hozzá.

-          Nem szabad elgyengülnöm… - suttogtam alig hallhatóan.

-          Nem mindig csak azért sírunk, mert gyengék vagyunk, hanem azért, mert túl sokáig maradtunk erősek. – mormolta a hajamba miközben a hátamat simogatta.

-          Mikor lettél te ilyen bölcs? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

-          Valahol mélyen mindig is rejtőzött egy ilyen érzelmes és mindent tudó énem. – vigyorgott rám.

-          Nagyon mélyen rejtegethetted eddig. – motyogtam és megtöröltem a szemem.

-          Köszi, édes vagy. – mondta sértődötten. – Na és most Brooke Carter Horan, elég a siránkozásból és indulás haza! – mutatott a hazafele vezető utcára.

-          Akárhová csak ne haza kérlek! – néztem rá könyörgően. – És ne hívj Carternek! Tudod, hogy utálom a második nevem.

-          Akkor megyünk a Mekibe, Carter. – kacsintott rám, mire én csak játékosan beleboxoltam a vállába…

19. Fejezet

-          Zayn kérlek! – kiáltottam utána, de hiába. – Ne tedd ezt! – suttogtam erőtlenül és sírva a térdemre estem.

Hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak és éreztem, ahogy végig folynak az arcomon. Idegesen a hajamba túrtam és mikor a végére értem vettem észre, hogy pár jó nagy hajcsomót tartok a kezembe.

Próbáltam felállni és utána futni, megmondani neki, hogy „én nem az a fajta lány vagyok”, de még mielőtt ezt megtehettem volna rájöttem, hogy már rég az vagyok. Megtettem, amit nem kellett volna és most muszáj a következményekkel számolnom.

Hangokat hallottam a szomszéd szobából. Zayn kikelését és a fiúk csitítgatását. A szemem még jobban megtelt könnyekkel és kezdett egyre jobban elnehezülni. Egyre közelebb jártam a sötétség felé, szinte már mást nem is láttam csak homályos világosabb foltokat. Két kar fonódott körém és ölelt át. Nem tudtam, hogy ki az, csak szorosan hozzábújtam. A póló vagy ing, tudom is én mi volt rajta, teljesen elázott könnyeimtől.

Isten tudja mennyi idő múlva sikerült annyira megnyugodnom, hogy már csak reszkettem, de a szemem már kiszáradt a sok sírástól. Felnéztem és homályosan láttam, hogy Niall néz rám. Mintha egy picit könnyes lett volna a szeme. Aggódó tekintettel fürkészett, de én csak bámultam rá. Próbált felhúzni, de megtántorodtam, mert elkezdtem émelyegni. Szédültem és a fejem is hasogatott.

-          Gyere, menjünk fel a szobádba. – suttogta kérlelően. Erőtlenül bólintottam és hagytam, hogy maga után vonszoljon.

-          Nem akarom elveszíteni… - motyogtam magamnak folyamatosan. Igazából magamban beszéltem és nem akartam, hogy Niall meghallja, de túl jó füle volt ehhez. Bezzeg, amikor kellene akkor pedig semmit nem képes meghallani.

-          Nem fogod elveszíteni. Csak időre van szüksége, hogy lenyugodjon. – fogta arcom a kezei közé és bátorítóan rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, de csak egy vicsorítás féle grimasz lett belőle.  – Menj aludni, szükséged van rá! – sétált el velem az ágyig, s amikor már betakarózva feküdtem, ki akart menni, de megragadtam a karját.

-          Nem maradnál itt velem? – néztem rá könyörgően. Kérésemen elmosolyodott és bebújt mellém, majd átölelt.

-          Nagyon szeretlek Hugi. – suttogta a fülembe.

-          Én is téged… én is téged… - makogtam, amikor a szemeim már lecsukódtak, még éreztem, hogy ad a fejem búbjára egy puszit és ez után teljes képszakadás.

*Másfél hét múlva*

A táskámban kutattam a mobilom után és a kezembe akadt egy kis kártya. Alaposabban megvizsgáltam és láttam, hogy ez azé a fickóé, aki belém jött a kávézóban. Thomas Morgan. A neve mellett ott volt a telefonszáma és maga a cég neve. Egy modell ügynökség volt. Én modell? Őrültség. De muszáj megpróbálnom, egyrészt mert legalább elvonja a figyelmemet az itthoni dolgokról, másrészt pedig keresek én is egy kis pénzt, mivel eddig Niall tartott el. Itt az ideje, hogy változtassak a dolgon.

Bepötyögtem a számot és tárcsáztam. Kicsöng, kicsöng, kicsöng majd sípol és bekapcsol a hangposta. A francba már, hogy miért nem tudja felvenni?!

-          Jó napot, Brooke Horan vagyok… a lány akinek névjegy kártyát osztogatott. Szeretnék majd megbeszélni egy találkozót, ha még áll az ajánlat. Hívjon vissza, amint megkapta az üzenetet. – mondtam és kinyomtam a telefont.

Lementem a konyhába egy kávét inni, mivel rajtam kívül senki nem volt ott így ismét egyedül ücsörögtem és szürcsölgettem a kávémat, ahogy már sokszor az elmúlt másfél-két hétben. Sokszor vagyok egyedül. Egyedül Niall és talán Harry szokott velem társalogni. Nick azóta sem hívott én pedig nem akarom őt háborgatni. A fiúk azt mondták, hogy adjak nekik időt. Hát időm, mint a tenger… Danielle és Eleanor nem hajlandóak beszélgetni velem.

Utálom magam, azért amit tettem, de az Isten szerelmére csak egy csók volt! Semmit nem jelentett és ezt senki nem veszi észre. Úgy csinálnak mintha a fél várossal lefeküdtem volna. Igen, hibáztam. Nem kellett volna, nagyon nem. Főleg Nickel, de megtörtént és nem tudok mit tenni ellene. Most viselem a következményeit. A telefonom csörgése rázott ki gondolatmenetemből.

-          Haló? – szóltam bele.

-          Helló, itt Thomas Morgan. De inkább csak Tom. Szóval láttam, hogy hívtál. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mikorra lenne jó?

-          Ma délután? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Oké, akkor mondjuk 3-kor a kedvenc kávézómban! – ezután még lediktálta a kávézó nevét, majd sietségre hivatkozva lerakta.

Sokkolva bámultam magam elé. Valószínűleg beállok modellnek… vagyis szerintem majd csak beugrok egy-két csaj helyett, ha azoknak valami dolguk akad vagy megbetegednek. Képtelenség, hogy valaki engem akarjon például egy reklámba, egy fotózáson, újságon vagy akár a kifutón. Legmerészebb álmaimban sem merem elképzelni.

A találkozóig az időt Twitterrel és zenehallgatással töltöttem el. Amikor úgy éreztem, hogy ideje készülődnöm a fürdőbe vonultam és fogat mostam, majd feldobtam egy alapsminket. A szobába érve tudtam, hogy mit akarok felvenni. Egy szűk világos csőfarmert, egy kicsit elegánsabb hatást keltő krémszínű garbós pulcsit és egy barna magas sarkú bokacsizmát vettem elő. A hajamat csak kifésültem és hagytam, hogy hullámos tincseim a vállamra omoljanak. Felkaptam a táskám, beledobtam a kulcsom, mobilom és a pénztárcám, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

-          Hova csípted ki magad ennyire? – kérdezte Liam gyanakodva. Végre hozzám szólt!

-          Állásinterjúra. – feleltem egyszerűen.

-          Hogy hova? – kapta rám a tekintetét Lou is rögtön. Halványan elmosolyodtam.

-          Majd jövök! – zártam le a témát és beültem a kocsiba.

A kávézó előtt álltam és az ablakból láttam, hogy a férfi már bent ül az egyik asztalnál. Nagyon féltem, de ugyanakkor megvárakoztatni sem akartam, így egy határozott mozdulattal beléptem az ajtón, amit egy kis csilingelő hang jelzett. A férfi felém kapta a tekintetét és mosolyogva biccentett, hogy menjek oda. Lassan odalépkedtem és amikor elé értem felállt és kezet nyújtott.

-          Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott rám.

-          Én köszönöm a lehetőséget. – mondtam a szokásos sablonszöveget.

-          Látom az arcodon a zavartságot. Azt szeretnéd tudni, hogy mit ajánlok, igaz? – nézett rám elkomolyodottan.

-          Igen, valahogy úgy…