2. Kötet - 33. Fejezet

Sziasztok,

nagyon-nagyon, ismétlem, nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett rám várni, de nagyon sok a tanulni való, a hétvégéimet pedig igyekeztem a családommal/barátaimmal tölteni, de ma délután nem volt semmi dolgom, így belevetettem magam az írásba. 

Remélem tetszik, sok puszi xoxo

Zayn szemszöge

Mullingar keskeny, ám hosszú utcáit szeltük a Horan lakás felé menet, kezeimmel görcsösen szorongattam a kormányt, eközben percenként Brooke felé pillantottam, aki elmélyülten bámult ki az ablakon, s kifürkészhetetlen tekintettel pásztázta rég nem látott városának minden egyes kis négyzetcentiméterét.

Az agyam folyton kattogott és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ismét elveszítem. Nem akarom.

Még nem fogta fel a történteket, de amint eljut a tudatáig magán kívül lesz, én pedig tehetetlen. Nem akarom olyan állapotban látni, nem akarom, hogy sírjon, nem akarom, hogy bármi baja essen. Féltem. Féltem attól, hogy alig kaptam meg teljes egészében, már el fogom veszíteni. Féltem attól, hogy ezek után sosem lesz teljesen olyan, mint eddig, hogy ezen már végleg nem fogja túltenni magát.

Az emlékek kavarogtak a fejemben, újabb zűrzavarokat okozva odabent.

Nézett maga elé, kezei eszeveszettül remegni kezdtek, majd feladták a szolgálatot és vékony ujjai nem tartották többé a telefont, ami a szorítás enyhülésének hatására hangos csattanással ért a földre, apró darabokra hullva. Ajkai O alakot formáltak, szemei elkerekedtek, két kezét mellkasához szorította, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban széthullhat.

Rögtön mellé léptem, fogalmam sem volt, hogy mi baja lehetett, mi lehetett az, ami így felzaklatta. Megfogtam vállát, összerezzent, de mást nem reagált, továbbra is csak meredten nézte a törött telefont, két keze elfehéredett, olyan szinten tartották szorításban egymást mellkasa előtt. Szólongattam, halkan, majd egyre hangosabban, a nevét kántáltam kétségbeesetten, de semmi. Vállát kezdtem finoman rázni, hátha azzal elérek valamit.

-          Brooke, az Istenért, mondd már el, hogy mi történt. – csattantam fel, arcát két kezem közé fogtam, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.

-          Nick meghalt. – mondta ki egyszerűen, sőt szinte közölte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, közben vállát alig láthatóan megvonta, s a szeme sem rebbent, mozdulatlan, érzéketlen maradt. Tekintetéből kialudt a negyedórával ezelőtti tűz és boldogság. Valami jeges és élettelen lett úrrá rajta, amit sosem akartam megtapasztalni, nagyon nem, mert tudtam, hogy így ismét van rá esély, hogy elveszítem, és abba belepusztulok. Még nem fogta fel, amit mondott. Gondoltam magamban. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

-          Hogy történt? – kérdeztem, hátha ezzel visszarángatom a való világba, ám kérdésem süket fülekre talált, nem válaszolt. Tekintetemet hősiesen állta, szemeit nem lepte könny, sem bánat. Egyszerűen csak ködös volt és homályos. Egy cseppnyi érzelmet sem lehetett kiolvasni belőle.

-          Haza vinnél? – kérdezte halkan.

-          Persze, a limuzin mindkettőnket haza visz és…

-          Nem. Úgy értem, hogy tényleg haza. Mullingarba. Anyuékhoz. – szakított félbe, tekintetét elkapta rólam, a táskáját elvette az asztalról, keze még mindig remegett, telefonját a padlón hagyta, az útjába eső alkatrészeket arrébb rugdosta, majd engem maga mögött hagyva lassan kifele battyogott az étteremből. Hátra fordult és intett egyet a fejével, hogy kövessem.

És ekkor nézett rám utoljára, azóta még csak felém sem emelte tekintetét, én viszont szinte le sem tudtam róla venni a szemem, ám vezetés közben mégis muszáj volt, ha nem akartam veszélybe sodorni mindkettőnk életét.

Egyre közelebb voltunk az úti célhoz, s a több mint nyolc órás út alatt, most láttam először, hogy felsóhajt és gondterhelten ráncolja homlokát.

A repülőutat végigaludta, mégis fáradtnak tűnt, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, bár nem hinném, hogy eljutott a tudatáig Nick halála, maximum a tudatalattijának a legmélyebb pontján van vele tisztában.

Amint megláttam az ismerős hófehér házat, a magas barna kerítéssel lassítani kezdtem, majd az előttük lévő bejárón leparkoltam.

Ismét ránéztem, de még mindig nem viszonozta. Ujjait tördelte és kifelé bámult a szélvédőn. Óvatosan felemeltem kezemet és lassan, finoman combjára simítottam azt, érintésem nyomán pedig összerezzent és végre rám pillantott. Mogyoróbarna szemei homályosan fürkészték az enyémeket, a tegnap esti csillogásnak már nyoma sem volt.

Csigalassúsággal hajoltam közelebb hozzá, hogy ne ijesszem meg tettemmel. Homlokomat övének támasztottam, s azt a kezem, ami eddig combján pihent felvezettem arcára.

Ajkai hívogatóan elnyíltak, még közelebb férkőztem hozzá, ekkor élesen beszívta a levegőt, majd megszüntette a közöttünk lévő távolságot és nagy meglepetésemre követelőzőn ajkaimra tapadt. Jólesően és megkönnyebbülten nyögtem fel. Velem van. Nem veszítettem el. Egy újabb mázsás kő esett le szívemről, ahogy hosszú ujjait tarkómra helyezte, s ott éreztem a jegygyűrű hidegét.

-          Szeretlek. Bármi van, lesz… én itt vagyok. – suttogtam elszakadva tőle, majd egy utolsó puszi után kipattantam az autóból, s az anyósülés felé mentem, majd kinyitottam neki.

Ahogy kiszállt és végigmérte az utcát, a házakat, láttam, ahogy az emlékek eszeveszettül suhannak a fejében, egymást követve. A házuk felé vettem az irányt, remélve, hogy jön utánam, de tévedtem. A szembe lévő lakás kapujának kilincsét nyomta le, s lépett be rajta, mintha csak hazamenne. Figyeltem karcsú alakját, ahogy becsöngetett az ajtón, majd másfél-két perc várakozás után az ajtó lassan kinyílt és egy apró nő lépett ki rajta, meggyötört arcán látszott, hogy már napok óta nem aludt, és ezek alatt a napok alatt minimum húsz évet öregedett. Ahogy meglátta Brooke-ot remegő kezekkel nyúlt felé és rögtön karjai közé zárta, s csak szorította magához. Fejét Brooke vállára hajtotta, láttam, hogy ajkát harapdálja, de végül a gyengeség legyőzte és erőt vett rajta a zokogás.

Egy magas, szálkás, apám korabeli szemüveges férfi is követette a nőt. Szemüvegét homlokára tolta, megdörzsölte a szemét, majd meggyőződvén arról, hogy nem álmodik karjába zárta a törékeny nőt vigasztaló szerelmemet.

Az utca túloldaláról vizsgálva a jelenetet a szívem szakadt meg, s szorított a mellkasom, amikor rájöttem, hogy a zokogó házaspár Nick szülei voltak. Nem volt merszem odamenni, úgy éreztem, hogy csak idegen lennék ott, így inkább megvártam, amíg nagyjából megnyugszanak, s felém veszik az irányt.

Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy közrefogják Brooke-ot, bal oldalán Nick anyukája, jobb oldalán pedig apukája szorongatta, úgy sétáltak a Horan ház felé. Előre engedtem őket, majd magam után becsuktam a kaput és beléptünk a már kevésbé idegen házba.

Odabent ugyanaz a fogadtatás várt minket, mint, amit pár perccel azelőtt láttam. Maura hangosan szipogva vetette magát Brooke nyakába, míg Bobby tartva magát, szimplán csak erősen hátba veregetett.

A nappaliba telepedtünk, Maura rögtön a konyhába vetette magát, hogy összeüssön valamit, hiába mondtuk neki, hogy ettünk a gépen. Mondjuk ez Brooke esetében pár falatot jelentett.

Amint Ő is visszatért csend telepedett a szobára, April – időközben megtudtam Nick édesanyja és édesapja nevét – még mindig kissé szaggatott levegővételének hangja töltötte be a teret.

A mellettem ülő Brooke kezét fogtam, Ő pedig úgy szorongatta azokat, mintha attól félne, bármikor itt hagynám. Pedig az lenne a legutolsó dolog, ami eszembe jutna.

-          Hogy történt? – törte meg végül a csendet Brooke rekedt, de határozott hangja. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg tudni akarja-e.

-          Motorbaleset. –felelt szűkszavúan James – Nick apja -, majd látva Brooke várakozó arcát, pár perc szünet után folytatta. – Péntek este elment a barátaival motorozni, mondván, hogy már egész jó idő van és megjáratja. Azzal viszont nem számolt, hogy az utakon útátépítés volt. – megköszörülte a torkát, leszegte fejét. – Eltörte a bal karját, a lábát és pár bordáját azon az oldalon, mert arra esett rá. De a belső sérüléseibe halt bele. Holnap délután lesz a temetés.

Brooke erősen megszorította a kezemet, körmeit tenyerembe vájta, alig hallhatóan felszisszentem, majd nyugtatásként hüvelykujjammal finoman simogatni kezdtem, bár tudtam, hogy nem használ semmit, tehetetlen voltam.

***

A fekete, éppen térdfölé érő pántos ruha második bőrként simult karcsú alakjára. Haját laza kontyba fogta, pár tincset szabadon hagyva. Sminkje egy kis szempillaspirálból és halványrózsaszín szájfényből állt. Tökéletes volt. És az enyém, csak az enyém. Elnézve Őt, még mindig az jut eszembe, hogy tulajdonképpen, mivel is érdemeltem ki Őt? Annyival jobb, mint én, annyival jobbat érdemelne nálam. Aki sosem okoz neki fájdalmat, aki boldoggá teszi Őt minden percben. Most pedig ahelyett, hogy helyet adjak másnak, hogy boldoggá tegye, egy egész életre magamhoz akarom láncolni. Fasza, kiderült, hogy még önző is vagyok.

Miközben Őt néztem, vagyis inkább bámultam, nem igazán figyeltem arra, hogy én eredetileg a nyakkendőmet kezdtem el kötni. A tükörben nézte magát, simogatta a ruhát, ahol meggyűrődött, s megláthatta szerencsétlenségem, mert egy halvány mosoly futott át arcán, majd felém tartott, s egy perc alatt megcsinálta, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

 Maura felkiáltott, hogy ideje elindulnunk, mert nekünk illik hamarabb ott lenni egy kicsivel.

A temetőbe érve, rögtön Nick szüleivel találtuk szemben magunkat. Meggyötörtek voltak, de gyenge mosollyal fogadtak minket. Azt mondták, hogy nem nyitott koporsós temetés lesz, de mivel még rajtunk kívül nincs itt senki, megengedték Brooke-nak, hogy utoljára lássa és elbúcsúzzon tőle. Átsétáltunk a temetőn, a nap halovány fénye csillogtatta meg a fűszálakat, virágokat, valamint a gránit sírköveket. Bevezettek minket egy épületbe, ahol a koporsó volt. A szülők kivonultak, láttam a szemükbe, hogy nem akarnak még több fájdalmat érezni, már ha ennél létezik fájdalmasabb érzés.

Egyik kezem Brooke vállára simítottam, másikat pedig derekán pihentettem.

-          Egyedül hagyjalak? – kérdeztem tőle suttogva, mire egy apró bólintás volt a válasz. Egy puszit leheltem a nyakára és elhagytam az épületet, bár nem mentem nagyon messze. Nem mertem túlságosan sokáig magára hagyni.

Brooke szemszöge

Amint Zayn elment, közelebb léptem hozzá és kisimult arcára pillantottam. Olyan szép volt. Olyan nyugodt. Felemeltem kezem és lassan arcára simítottam azt, hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdtem. Féltem, hogy összetöröm, olyan volt, mint a porcelán. Hideg és merev. De kétségtelenül gyönyörű.

-          Mindig is aranyos voltál alvás közben Nicholas. – mosolyodtam el, mert eszembe jutottak azok az idők, amikor átosontunk egymáshoz, ha otthon gond volt. Sokszor néztem alvás közben. Néha horkolt, furcsálltam is, hogy most nem kezdett neki. Régen láttam, azóta biztos leszokott róla.

Szemforgatva sóhajtottam fel, amikor megpillantottam, hogy nyakkendője félre van csúszva. Sosem tudott normálisan felöltözni, úgy látszik ez mostanáig sem változott meg.

Basszus, de hiányoztál Nick.

Miért nem kerestél, hm? Én akartalak, de féltem, hogy megint összeveszünk.

Most már más lesz, holnap átmegyek hozzátok és mindent megbeszélünk, ami az utóbbi időben történt, oké?

Hallgatás egyenlő a beleegyezéssel. Remélem becsajoztál, rád fért már. De ha valami picsa, akkor ne várd tőlem, hogy kedves legyek.

Képzeld, Zayn tegnap este megkérte a kezem. Már eldöntöttem, hogy Te leszel a tanú. Remélem, ebben is benne vagy. Ja, meg a gyerekeim keresztapja.

Megint hallgatsz, szóval neked ez is oké.

Annyi mesélni valóm van.

Ja és képzeld…

Gondolatmenetemet és eszmecserémet Nickkel egy torokköszörülés szakította félbe. Mérgesen fordultam az illető felé, de ahogy megláttam Zayn angyalian szép, gondterhelt arcát minden dühöm elpárolgott.

-          Most mennem kell, de akkor holnap átugrok. – susogtam, s elmosolyodva nyomtam egy puszit jéghideg homlokára.

***

-          … Ilyen érzésekkel raktározzuk el vele kapcsolatos szép emlékeinket és egész életével így maradjon Ő egy emlék, a mi szeretetteljes szívünkben. Ámen. – fejezte be a pap a prédikációt, ami már legalább másfél órája tartott, közben a felhők is elkezdtek gyűlni a fejünk felett, az eget ezzel egyre jobban besötétítve.

A pap bólintott egyet a fejével, mire a barna fényes koporsó megmozdult és nagyon lassan elkezdett lefele ereszkedni. Néztem a gödörbe, a koporsó kezdett eltűnni a szemem elől, szinte már alig láttam, csak sötétség maradt.

Mit csinálnak?

Miért teszik ezt?

Hova viszik?

Valaki hozza vissza! Ezt nem tehetik! Ő az én legjobb barátom!

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem ide-oda, hogy tegyen már valaki valamit, de csak egymásba karoló zokogó alakokat láttam.

Nem. Nem. Nem.

Ez itt nem a valóság, csak valami rossz vicc. De nem vicces. Rohadtul nem az.

Minden kezdett elhomályosodni, ahogy vastag könnyfátyol fedte be szemeim.

A szívem olyan gyorsasággal vert, olyan szinten meglódult, hogy ki akart szakadni a helyéről, és jelen pillanatban nem is bántam volna. A levegő egyre kevesebbnek bizonyult, hiába kapkodtam érte, semmit nem ért. Mellkasom rohamosan emelkedett fel-le, levegő még sem jutott a tüdőmbe.

 Ajkaim elnyíltak és másodpercek alatt kiszáradtak. Sípoló hang jött ki torkomból, egyre többször, ahányszor csak levegőt próbáltam venni.

Valaki megragadta a vállam és megszorította, de alig éreztem. A zsibbadtság kezdett rajtam úrrá lenni.

Nick meghalt. Nick meghalt. Nick meghalt.

Ezt kántálta az elmémben egy kis gonosz, ördögi hang.

Menj el, tűnj innen! Nem halt meg! – Ordítottam a fejemben.

Szemeimet lehunytam és erősen szorítottam össze, hátha felkelek ebből a rémálomból.

Egy kis koppanó hangot hallottam, ami a koporsó földet érését jelezte. Kipattantak a szemeim. Nem bírtam tovább.

Akaratom ellenére is hangos sikoly tört fel torkomból, lábaim pedig felmondták a szolgálatot. Összerogytam, s valószínűleg össze is estem volna, ha egy erős kéz nem tart meg és nem szorít kíméletlenül magához.

A tudat, hogy elvesztettem a legjobb barátom megmérgezte a tudatalattimat, a szívemet pedig éles körmeivel megmarkolta, kicsavarta, mint egy darab rongyot, s földhöz vágta, ezzel ezer meg ezer darabra törve azt.

A mellkasom fájt, szorított, úgy éreztem bármelyik pillanatban széteshetek, mint egy kártyavár. Hiába szorítottam szívem helyére a kezem, az akkor is üres volt, s a szilánkok álltak bele ujjaimba.

Bőrömön hideg cseppeket éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy az eső eredt el vagy pedig a milliomodik könnycseppem pottyant karomra. Egyre több csepp esett rám, a hideg megborzongtatott, de valamilyen szinten jól is esett.

Meghalt. Meghalt. Meghalt.

A kisördög továbbra is táncikálva énekelte ezeket a szavakat a fejemben.

-          HAGYD ABBA! NEM HALT MEG! NEM HALT MEG! – ordítottam fel hangosan és dühösen. Fortyogtam a haragtól és marcangolt a keserűség, a veszteség.

Egy forró test szorított magához, az ismerős illat bódító volt, ám most még ez sem tudott megnyugtatni. Kapálózni kezdtem az erős karok között, rúgtam, vágtam, ütöttem, ahol csak értem. A szorítás keményedett, halk nyugtató szavak hagyták el ajkait.

Nem mozogtam. Már nem. Csak beledőltem karjaiba, megmarkoltam ingjét, arcomat pedig mellkasába temettem. Vállam rázkódott a zokogástól, torkom fájt a kiabálástól, a fejem zsongott a fájó gondolatoktól és a ténytől, hogy Nick itt hagyott.

Eszembe jutott az első homokozásunk, az első évünk az óvodában, az iskolában, majd a gimiben, amikor mindenki azt hitte, hogy járunk. Az éjszakai beszélgetések, séták, az apró viták, „verekedések”, amik után mindig egy gömb fagyival engesztelt ki.

Nem akartam elfogadni, hogy már nincs többé.

-          Nem halt meg… - suttogtam erőtlenül, rekedt hangomon meglepődtem volna, ha lett volna időm, de végtagjaim végleg elgyengültek, lehunytam szemem és átadtam magam a feketeségnek, ami elemi erővel szippantott magába…