2. Kötet - 8. Fejezet

-   

     -          Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Miért tartottad meg azokat a képeket? – hallottam meg Zayn ideges hangját, mikor már a házukban voltunk.

-          Remélem, most nem azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám. – vetettem rá egy mérges pillantást.

-          De igazából pont arra akarok kilyukadni! – válaszolta egy kis hezitálás után, majd a konyhába vonult, Harry pedig utána.

-          Ne foglalkozz vele, csak sík ideg a történtek miatt. – ölelt át Niall.

-          De bassza meg, még a végén az lesz, hogy én törtem be a saját lakásomba és loptam el a képeket. – morogtam, s kibújtam karjai közül.

Jól megszokott szobámba mentem, ahol még mindig minden ugyanolyan volt, ahogy hagytam, mielőtt elköltöztem innen. Háttal ledobtam magam az ágyba, s hangosan felsóhajtottam. Mondjam meg neki, hogy azért tartottam meg a képeket, mert még valamennyire, sőt nagyon fontosak voltak számomra? Rettentően fáj és dühít, hogy igazából engem okol a történtekért. Mit teszünk, ha tényleg napvilágra kerülnek a képek? Semmi intim nem volt egyiken sem, de mégis magán képek voltak, senki másokra nem tartoznak csak ránk… vagyis kezdem úgy érezni, hogy most már nagyon ránk sem.

-          Hogy vagy Nyuszi? – jött be Lou a szobába, egy halk kopogás után.

-          Túlélem. – ültem fel, s keserűen elmosolyodtam.

-          Milyen képek voltak azok? – próbált komoly maradni, de a perverz fantáziája miatt ott bujkált egy mosoly a szája szélén.

-          Semmi olyan, amire te gondolsz. – forgattam meg szemeim.

-          El is higgyem? – nevetett fel.

-          Két évvel ezelőtti képek is voltak, meg tavalyiak. – sóhajtottam. – Nem tudom neked bebizonyítani, hogy nem volt semmi olyan, mert szerintem azokat a képeket maximum az újságok címlapján fogod látni. – húztam el a szám és ujjaimmal kezdtem játszadozni.

-          Megfogjuk találni a tettest. Bízz bennem! – nyúlt állam alá és mélyen szemeimbe nézett.

-          Úgy legyen. – bújtam hozzá.

-          Szereted még, ugye? – kérdezte fülembe suttogva.

-          Micsoda? – tettem úgy, mint aki nem hallotta.

-          Jól hallottad. – mosolygott rám.

-          Ki nem állhat. – haraptam rá alsó ajkamra, mert újra fejemben visszhangoztak bántó szavai.

-          Rosszul érzed. El sem hinnéd, hogy mennyit szenvedett miután szakítottatok és csak magát hibáztatta, amiért beleegyezett ebbe az amerikai útba. Napokig hozzá sem lehetett szólni, aztán rossz kedvét más lányok kihasználásával próbálta csillapítani… - rázta meg fejét. – sikertelenül. Nagyon szarul érintette, amikor újra látott.

-          Ezt Ő mondta, vagy csak a férfi megérzéseid beszéltek belőled? – kérdeztem gúnyosan, ő pedig felnevetett.

-          Olyan mintha az öcsém lenne. Tudom, mit érez. – komolyodott el, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, ekkor az ajtó résnyire nyitódott, tekintetem pedig egy csillogó barna szempárral találkozott.

-          Bocs, ha megzavartam valamit. – morogta. – Niall üzeni, hogy gyertek le, mert kitalált valamit.

Kibontakoztam Lou karjai közül, s a lépcső felé vettem az irányt. Lassan leballagva megláttam az egész bandát a nappaliban ücsörögni. Amint megláttak, sajnálkozóan néztek felém, de én elkaptam a tekintetem róluk. Nagyon szar, ami velem történt, emiatt elég rosszul is érzem magam. Kimerültség, düh és az izgalom, hogy megtalálják a tettest, egyszerre kavarog bennem, de mégsem kértem a sajnálatukból. Ledobtam magamat a kanapéra, s karjaimat összefonva magam előtt várakoztam arra, hogy Niall belekezdjen mondani valójába.

-          Elmondanád végre, hogy mit szeretnél? – fordultam felé egy gúnyos arckifejezés kíséretében.

-          Ja, persze. – kapott észbe. – Mivel mindannyian tudjuk, hogy egy ideig nem mehetsz vissza a lakásodba, az jutott eszembe, hogy visszaköltözhetnél ide.

-          Én? Ide? Soha! – vágtam rá rögtön.

-          Mi bajod van az itt lakással? Nem először lennél itt. – értetlenkedett Lou, mire én megráztam a fejem és egy „Nagyon jól tudod, mi a bajom.” nézést vetettem rá, s ekkor rögtön leesett neki is.

-          Ne rajtam múljon az egész. Képes vagyok egy levegőt szívni veled. – morgott halkan továbbra is Zayn, vállat rántva.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – csapta össze boldogan a két tenyerét Niall és pont felállni készült, de megelőztem, elé léptem és visszalöktem a fotelba.

-          Nem. Fogok. Itt. Maradni. – tagoltam neki lassan. – Mit nem tudsz ezen felfogni?

-          Aludj még rá egyet. – veregetett vállba és bevonult a konyhába, gondolom enni.

Szikrákat szóró tekintettel végig futattam a szemem a többieken és végül morogva felvonultam a szobámba. Mindannyijuk nagyon jól ismer, tudják, hogy nem fogom kibírni Zayn mellett, hogy nem tudok majd csak úgy elmenni mellette. Tavaly sem sikerült, a kitartásom mostanra sem változott, szóval most sem fog, az elkövetkezendő pár hétben, mivel akármennyire is menni akartam, tudtam, hogy igazuk van. Nem mehetek vissza a lakásomba egy darabig, a másik opció pedig egy hotel lenne, ami szintén nem előnyös az újságírók, fotósok miatt. Órák, akár percek alatt kiszagolhatják, hogy hol tartózkodom. Bármire képesek, ezt többször is volt alkalmam tapasztalni.

Jó hideg zuhanyt vettem, ami valamennyire kitisztította elmém. A gerincemen végiggördülő cseppek rettentően jól estek. Behunyt szemmel engedtem magamra a vizet, és vártam a teljes ellazulást. Amikor ez bekövetkezett, elzártam a vizet, s törölközőbe tekerve nedves testem kiléptem a sötét szobába, amit csak a hold halvány fénye világított meg. Felvéve pizsamámat a takaró alá bújtam, aminek melege szokatlan volt a hideg zuhany után. Szemhéjam ólomsúlyúnak éreztem, s pillanatokon belül álomba merültem…

***

-          Ki maga és mit akart? – suttogtam a sötét alaknak, ami egy késsel közeledett felém, közben mögöttem megpillantottam romokban lévő lakásomat.

-          Téged. – morgott fel állatiasan az érces, mély hang, s egyre közelebb került hozzám.

Láttam, ahogy a kés megcsillan a holdfény hatására és megéreztem sebesen dobogó szívemet. A pánik egyre jobban kezdett az őrületbe kergetni, míg nem felsikítottam és kegyelemért kiáltoztam, de az árny egyre csak közeledett. Térdre zuhanva ordítoztam segítséget kérve, de senki nem jött. Csak ketten voltunk, mintha az egész világ meghalt volna. A torkom kiszáradt, ekkor sikítozásom is abba maradt. Nem maradt más, csak a síri csend. Az alak már előttem volt, reménytelenül néztem rá, s amikor végig simította a kést a torkomon, egy utolsó sikítás hagyta el számat…

Saját sikoltozásomra keltem fel, s arra, hogy valaki az ölében ringat. Homlokomon lassan végig gördült egy-egy izzadtság csepp. Egyik karommal ringatómba kapaszkodtam, másikkal pedig mindig a fehér lepedőt markoltam, ami elég viseletes lett. Légzésem zilált volt, levegőt is alig kaptam, teljesen önkívületi állapotban voltam. Egyre több könnycsepp csorgott le arcomon, s amikor megéreztem könnyeim sós ízét, hangtalan zokogásban törtem ki.

-          Shh, ne félj. Itt vagyok, nyugodj meg. – hallottam meg a rekedt hangot, ahogy fülembe nyugtató szavakat suttog. Meglepődtem, de jelenlegi állapotomban reagálni sem volt lélekjelenlétem. – Csak egy álom volt.

-          F-fé-félek. – dadogtam, szaggatott levegővételem miatt, s egyre jobban mellkasába fúrtam fejem, ahol már éreztem, hogy pólója könnyeimtől volt áztatott.

-          Nem kell félned. Én megvédelek. – simogatta hajamat, közben egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Itt maradsz velem? – mondtam alig hallhatóan, de Ő megértette.

Óvatosan ledöntött az ágyra, majd gondosan betakart, s ekkor éreztem, hogy besüpped mellette az ágy, ezután meleg, erős karokat éreztem magam körül, amik szorosan vontak magukhoz. Valamelyest sikerült megnyugodnom, légzésem is helyre állt.

-          Köszönöm. – suttogtam, ekkor még jobban magához ölelt, s így merültem el ismét az álmok világában, abban reménykedve, hogy elfelejtem az előzőt…

2. Kötet - 7. Fejezet

Elnézve az embereken ismét sikerült rájönnöm, hogy sokszor vagyok magányos mostanában és, hogy mennyire hiányoztak már a fiúk, a hülyeségeikkel együtt. Egy kislányt néztem, ahogy körbe-körbe szaladgál, közben hosszú, szőke fürtjeit lobogtatta a lágy szellő. Az égre nézve láttam, hogy az eső elvonult északabbra, így elkerülve London ezen területét. Megkönnyebbülten, halkan felsóhajtottam. Megláttam egy csapat lányt, akik felszabadulva csacsogtak, s ekkor nekem is eszembe jutottak a lányok. Danielle, Eleanor, Maya és Cassie. Hihetetlenül hiányoznak, még Maya is pedig vele nem ápoltam olyan bensőséges kapcsolatot, mint a többiekkel.

Egy újabb nagyobb szél támadt, ami hajamat az arcomba fújta, testemet pedig teljesen átjárta hűvösség, mire én reflexből húztam össze magamon még jobban a kabátot. Lehajtott fejjel ültem a padon, a gondolataimba merülve. Mélyeket lélegeztem, s fülem mögé simítottam az arcomba lobogó tincseket.

Teljes csend volt a parkban, csak néha-néha hangzott fel egy felszabadult gyermeki kacaj, vagy a szülők szólongatása, esetleg kutyák csaholása. Gondolat menetemet egy apró kis ujjacska zavarta meg, ami a térdemet kopogtatta. Ahogy felnéztem, egy tengerkék szempárral találtam magam, s egy édes mosollyal, amit az arcon lévő gödröcskék még édesebbé tettek.

-          Segíthetek valamiben? – mosolyodtam el kedvesen.

-          Ugye te vagy Brooke Horan? – kérdezte, s itt-ott beleselypített a betűkbe.

-          Igen. – bólintottam. – És te ki vagy?

-          Angel. – válaszolta. Ennél gyönyörűbb nevet talán nem is adhattak volna neki, pontosan illett angyal arcához.

-          Gyönyörű neved van Angel.

-          Ha nagy leszek, olyan leszek, mint te. – mondta mosolyogva, nekem pedig teljesen ellágyult a szívem, szemeim pedig könnyek fedték. – Te olyan szép vagy. Sokszor látlak az újságban. – somolygott továbbra is.

-          Te nem leszel olyan, mint én. – simítottam végig puha arcán, ő pedig elszomorodott. – Sokkal jobb leszel nálam. – kijelentésemre arca felragyogott.

-          Csinálunk egy képet? Anyukám ideadta a fényképezőgépet.

-          Persze. Na, gyere! – csaptam térdemre, hogy üljön oda. Rögtön odapattant én pedig kezembe vettem a gépet, s elkészítettem a képet. Megnéztük, hogy jó lett-e, ekkor az anyukája hangját hallottuk meg.

-          Angel, ideje haza menni. – a kislány arcáról lefagyott a mosoly, ami engem is elszomorított.

-          Ne szomorkodj, még biztos találkozunk. – kacsintottam rá. – Menj! – bólintottam fejemmel az anyukája felé.

-          Szia Brooke. – nyomott egy nagy puszit az arcomra és boldogan szaladt vissza édesanyjához, aki egy hálás mosolyt küldött felém, én pedig eltátogtam, hogy „Semmiség.”

Hihetetlen, hogy egy kislány mosolya és pár édes mondata képes volt feldobni, a már alapból szörnyű napomat…

***

A kedvenc kávézómban üldögélve, a cappucinomat kortyolgattam, és az ablakon kifele bámultam. Az emberek kezdtek hazafele szállingózni, az utcák is egyre jobban üresedtek. Valószínűleg a vihar meggondolta magát és úgy döntött, hogy csak lecsap az én drága városomra is, aminek nagyon nem örültem. Imádtam Londont, de az esőt viszont annál jobban utáltam. Miután végeztem a cappucinóval elhatároztam, hogy hazafele veszem az irányt, mielőtt még útközben kap el a vihar. A meleg kávézóból kilépve kellemetlenül érintett a szél hideg érintése. Ismét összehúztam magamon a kabátot, kezeimet pedig zsebembe dugtam.

Áldottam a megérzéseimet, amikor végre a bejárati ajtónál álltam, ugyanis pont akkor kezdett el szakadni az eső, mintha leszakadt volna az ég. A kulcsot elforgatva a zárban, beléptem a lakásba, s feloltottam a villanyt. A látvány, ami fogadott villámcsapásként ért. Mindenem szanaszét volt, minden kis apró fiók ki volt forgatva, a dekoráció szétbombázva. Az egész ház romokban volt. A szívem egyik pillanatról a másikra váltott tízszeresen gyorsabb sebességre, míg levegőm a tüdőmben rekedt, amikor megfordult az első gondolat a fejemben: Mi van, ha még itt van az, aki ezt okozta? Egyáltalán ki képes ilyenre és miért tette? Mit vétettem ellene?

A táskámban rögtön a telefonomat kezdtem keresni, ami persze mindig ilyenkor tud legalulra kerülni. Amikor szükségem van rá, egyfolytában eltűnik. Sikeresen megtaláltam, s pár másodperc gondolkodás után a rendőrséget hívtam, akik azt mondták, hogy öt-tíz perc és megérkeznek a kiküldött emberek. Ezután ismét elgondolkodtam, s amikor szemeim könnybe lábadtak rájöttem, hogy szükségük van rájuk, így Niall számát kezdtem keresni, bár alig láttam valamit könnyeimtől.

Kicsöng, kicsöng, kicsöng. Vedd már fel!

-          Mi van? – morogta a telefonba. Tehát még mindig haragszik a délelőtti dolgok miatt.

-          Szükségem van rátok. – suttogtam a telefonba, s eközben egyre több könnycsepp gördült le arcomon.

-          Azonnal ott vagyunk. – s rögtön bontotta a vonalat.

***

Tíz percen keresztül mászkáltam a házon kívül, s eközben bőrig áztam. Nem tehettem róla, nem mertem bemenni a házba, féltem, hogy még mindig van ott valaki, aki ártani akar nekem. Harry kocsija és a rendőrségé szinte egyszerre gördült be a bejáróra. Ahogy megláttam Niall aggódó arcát, elkezdtem futni, s addig meg sem álltam, míg karjaiban nem találtam magam. Ahogy megéreztem ölelő karjait magam körül a zokogás kitört belőlem. Krokodilkönnyek csordultak végig arcomon, mellkasom pedig egyeletlenül emelkedett, egész testem rázkódott.

-          El tudod mondani, hogy mi történt? – tolt el magától, arcom pedig két keze közé vettem.

-          V-valaki be-be-betört. – dadogtam, s közben testem tovább remegett. Újra magához ölelt, ekkor egy mély hangot hallottam.

-          Jó napot hölgyem, Roven százados vagyok. Van olyan állapotban, hogy elmondja, mi történt? – kérdezte tapintatosan, mire én bizonytalanul bólintottam, s Niall karjaiban maradva igyekeztem mindent elmondani, ami megragadt bennem.

A rendőr bólogatott és minden egyes szavamat leírta. A fiúk eközben aggódva méregettek, - még Zayn is – miközben én még mindig Niall karjaiban próbáltam nyugalomra lelni, bár sehogy sem jött ez az érzés. Még mindig teljesen előttem van, ahogy belépek a házba és semmi mást nem látok, csak a felfordulást.

-          Be kéne mennünk a házba és segítenie kéne, hogy kiderítsük, mi hiányzik. – kérte az egyik tiszt, mire én kibújtam bátyám öleléséből és a rendőrt követve beléptem a házba.

A földszint minden szögletét átnéztük, de semmit nem láttam, ami eltűnt volna. Pénzt sem pedig az egyik táskám a konyhapultra volt rakva, amiben benne volt az egyik bankkártyám nem kis összeggel. A rendőrök szerint a tettes nem a pénzre hajtott, hanem számára annál sokkal értékesebbre. Értetlenül követtem őket tovább, s a szobámba érkeztünk. Végig néztem a helyiségen, s a szekrényem középső fiókján megakadt a tekintetem. A kis fiók teljesen ki volt húzva. Sietve szaladtam oda, amikor pedig megláttam, hogy teljesen üres, elfehéredtem. Az egész ügy világossá vált számomra, de ez mégsem okozott felüdülést.

-          Észrevett valamit, hölgyem? – kérdezte a rendőr, amikor ránéztem.

-          Itt voltak fényképek. – nyökögtem, ő pedig értetlenül nézett rám. – A volt barátommal voltunk rajtuk. – szemöldököt ráncolt. Tehát még mindig nem érti. – Mond magának az valamit, hogy One Direction és az, hogy Zayn Malik? – kérdeztem, miután egy nagy levegőt vettem, s kifújtam.

-          Persze, a lányom nagy rajongójuk, Zayn pedig a félig arab srác, nem? – kérdezte nemes egyszerűséggel, ekkor jelentőségteljesen néztem rá, arcáról pedig eltűnt az értetlenség, ehelyett szinte láttam, amint megvilágosodik és rájön. – Szóval egy újságíró volt. Vagyis nagy valószínűséggel.

***

A többi helyiség átnézése után a rendőrök tovább vizsgálták a házat, míg engem kiküldtek, mondván, hogy eleget segítettem, inkább menjek pihenni és majd hívnak, ha van valami eredmény. Ahogy megláttak a fiúk, felém siettek és kérdésekkel bombáztak.

-          Ne csináljátok már, szétrobban a fejem! – morogtam, mert időközben a fejem is elkezdett fájni. Talán az időjárás az, vagy csak a sok sírás okozta.

-          De találtatok valamit, ami hiányzik? – kérdezgetett továbbra is Louis.

-          Őőő, nem! – vágtam rá pici gondolkodás múlva. Próbáltam hazudni, de nem sikerült, valamiért mindig észreveszik, amikor nem mondok igazat, pedig sok helyzetben jól jönne, ha nem látnának belém.

-          Brooke! – szólt rám erélyesen Harry. Felsóhajtottam.

-          Azok a képek tűntek el, amiken ketten vagyunk. – néztem félve Zaynre, aki rögtön rám kapta a tekintetét, amik ijedten csillogtak, arca pedig teljesen elsápadt. Nem bírtam tovább állni rémült tekintetét, ezért lehajtottam a fejem és az cipőm kezdtem kémlelni…

Hello :)

Sziasztok! Ma fél hat fele csinálnék egy twitcamot, aminek főtémája a blogom lenne. Feltehetitek majd a kérdéseiteket, elmondhatjátok a véleményeteket a blogról, a karakterekről, a fejezetekről. Egy ilyen olvasói találkozó csak virtuálisan...  http://twitcam.livestream.com/abff3 ezen a linken fogtok elérni, ha bármi baj van twitteren megtaláltok (@iHopeStyles) Remélem azért néztek majd páran :) xx

2. Kötet - 6. Fejezet

Az éjszaka hosszú volt, mi pedig készségesen átbeszélgettünk, közben megittunk két liter tejet. Elmondtam Harrynek mindent, kezdve a Zaynnel való szakításunktól. Mások hülyének néznének, hogy egy fiúval osztom meg a titkaimat, de nekem ez a fiú a családom, a másik négy mellett. Muszáj Őt is a családomnak mondanom, hisz akármennyire is megbántott, beletartozik és nagyon fontos szerepe van az életemben. Harry elmesélte, hogy képtelen a komoly kapcsolatra, egyszerűen nem tudja elkötelezni magát valaki mellett. Felvilágosítottam, hogy valószínűleg csak az igazira vár, és ha megtalálja, elkötelezettséggel baj biztos nem lesz. Valamennyire megnyugodott, de bántotta, hogy emiatt sokan elpártoltak tőle.

***

Reggel arra keltem, hogy valaki a lábamon ül, pattog rajtam, s mindeközben rázogat és kiabál. Kómásan kinyitottam a szemem, de látni semmit nem láttam. Megdörzsöltem szemeimet, mire látásom másodpercről másodpercre egyre tisztább lett és megláttam, hogy Harry próbál költögetni. Enyhén kifejezve…

-          Harold Edward Styles, ha nem fejezed be ezt most rögtön esküszöm, hogy  seggbe rúglak. – morogtam és fejemet a párnámba temettem.

-          Na, akkor most megijedtem. – nevetett fel mély hangján. – Egyébként Tom hívott, hogy amint felkeltél hívd vissza.

-          Kösz. – motyogtam továbbra is párnámba.

-          Carter kelj már fel! Körülbelül fél órája unatkozok. – duzzogott és még egyszer megrázogatott.

-          Hogy mit mondtál? – kaptam fel a fejem és szikrákat szóró tekintettel néztem rá.

-          Jól hallottad. – vigyorodott el.

-          Ne várd meg, hogy elkapjalak. – mosolyodtam el ördögien.

-          Hajrá. – kiáltotta vigyorogva és pattant le az ágyról én pedig utána.

Az egész házon át kergettem, de sosem sikerült elkapnom, kivéve, amikor egyszer-kétszer sarokba szorult a fürdőszobában, majd a konyhában. Harrynek sikerült elmenekülnie, de úgy döntöttem, hogy mást vetek be. Halkan settenkedve mentem utána, és amikor megállt pihenni pont háttal volt nekem, amit úgy éreztem, hogy ki kell használnom. Lassan a háta mögé lopakodtam és nagy lendülettel a hátára pattantam. Egyensúlya meginogott, de meglepődése nagyobb volt. Sikított egyet, mintha magamat hallottam volna. Hangosan kezdtem röhögni, amikor megszólalt a csengő.

Harry, velem a hátán sétált el az ajtóig, hogy kinyissa. Amikor ez megtörtént Louis mérges arcával találtuk magunkat szemben. Elég idiótán nézhettünk ki, főleg én, hogy úgy csimpaszkodtam Harry nyakában akárcsak egy majom.

-          Megcsaltál te szemétláda? – sipította, s közben bejött.

-          Ez nem az, aminek látszik. – mentegetőzött és megpróbált lerakni a földre, de továbbra is kapaszkodtam.

-          A többiek is másodpercek múlva jönnek csak Zayn otthon hagyta a telefonját és haza kellett vele menni. – forgatta meg szemeit, ekkor az ajtó is kicsapódott és a fiúk ideges tekintetével találtuk magunkat szemben.

-          Nektek meg mi bajotok van? – másztam le Harry hátáról.

-          Ez a balfasz nem találja a telefonját és most meg velünk kiabált. – mutatott Niall Zayn felé.

Megráztam a fejem és a konyhába vonultam, hogy főzzek magamnak kávét, ám ekkor rájöttem, hogy nem egyedül vagyok.

-          Ti kértek kávét? – kiabáltam ki és öt igenlő választ kaptam.

Miután kész lettem kávéval, rátettem őket egy tálcára és óvatosan próbáltam velük kisasszézni a nappaliba, úgy, hogy ki ne borítsam őket. Lábaim és tekintetem, minden apró kis centire figyelt, nehogy megtörténjen a baj és, amikor már elmosolyodtam volna ügyességemen a küszöbben megbotlottam és konkrétan két csésze kávé tartalma borult rám, a fiúk először megrökönyödve bámultak, majd hangos nevetést hallottam meg Zayn irányából. Szúrós szemekkel pillantottam rá, és őszintén nagyon rosszul esett, hogy kinevetett. Ezt nem is lehet nevetésnek nevezni… szó szerint ki röhögött. A fiúk tekintete is rákalandozott, s értetlenül figyelték, hogy vajon mit nevet, amikor két csésze forró kávé ömlött rám.

-          Bocs, de ez kurva vicces volt. – kuncogott még mindig, már halkabban.

-          Rohadj meg Malik. – morogtam összehúzott szemekkel.

-          Csak utánad, Horan. – vigyorodott el gúnyosan.

Valahogy betelt a pohár, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kitrappoltam a konyhába és lecsapva a tálcát a terasz felé vettem az irányt, ahol rögtön az asztalon pihenő doboz cigi felé nyúltam. Erre volt most szükségem. Kihúztam egy szálat, majd számba rakva meggyújtottam. Amint beszívtam és a nikotin átjárta az egész testem, le kellett hunynom a szemem. A kezdeti idegesség helyett, most a nyugodtság uralt. A füstöt kifújva mélyeket lélegeztem, majd ismét beleszívtam.

-          Te meg mióta cigizel? – ült le mellém Liam, kicsit sem próbálva tagadni meglepettségét.

-          Egy jó fél éve már biztos. – gondolkodtam el, hogy mikor is kezdtem el. – De nem rendszerességgel, csak van, hogy úgy érzem, más már nem segít. – rántottam meg a vállam.

-          Tudod, hogy ez nem megoldás. – nézett mélyen szemeimbe.

-          Jelen pillanatban pedig nincs jobb ötletem. – suttogtam, s összeszorítottam a számat, mert nem akartam utat engedni kitörni készülő könnyeimnek.

-          Buta vagy. – vágta rá és ott hagyott.

Keserűen elmosolyodtam és elszívtam a maradék cigimet, ami már majdnem teljesen leégett. Miután végeztem bementem a házba, ahol Niall dühös tekintetével találkoztam. A mai napban semmi jó kedv nincs. Mindenkinek rossz kedve van, a fiúk egyfolytában dühöngnek valamin, míg én még mindig a sebeimet nyalogatom. Nem figyelve Niallre, leültem mellé és a távkapcsolót a kezembe vettem és végigfutattam az összes csatornán, majd amikor semmi normálist nem találtam idegesen kikapcsoltam a TV-t.

Semmi életkedvem nem volt jelenleg. Az egész dolog Zaynnel már alapból betesz, emellett most még a fiúk is nyűgösek, pluszban Cassie-t sem érem el pedig tegnap óta több százszor hívtam már. Reménytelennek találtam a helyzetet, de Harry szerint csak várjam meg amíg lenyugszik, utána már biztos hajlandó lesz velem beszélni. Reménykedem benne, hogy úgy lesz.

***

-          Elmondod, hogy mi bajod velem? – nyaggattam Niall-t már körülbelül fél órája, ugyanis órák óta nem képes hozzám szólni.

-          Tudod, hogy mindig is utáltam a cigit. – morogta maga elé bámulva, s ekkor leesett.

-          Most komolyan ezért nem beszéltél velem?

-          Pontosan. – válaszolta halál nyugodtan.

-          Tudom, hogy nem szereted, de nekem csak… - akadtam meg mondandómban és elgondolkodtam. Én most miért is magyarázkodom? – Mindegy, leléptem. Ha elmentek, Niall neked van kulcsod, zárd be az ajtót.

Felvettem a cipőmet és a kabátomat, ugyanis a londoni időjárás megint úgy döntött, hogy nem szeretne napos maradni, ehelyett beborult és tudtam, hogy órák kérdése és úgy fog esni az eső, mintha dézsából öntenék. A közeli park felé vettem az irányt, ahol leültem egy padra és néztem az embereket, remélve, hogy nem sokuknak van most arra energiája és kedve, hogy engem felismerjenek…

2. Kötet - 5. Fejezet

Próbáltam valamit kinyögni, de sehogy sem sikerült. Mintha fojtogattak volna. A fiúk is furcsán néztek rám, Zayn pedig csak maga elé bámult és várta, hogy én magyarázkodjak. Hazudni akartam, hogy ne veszítsem el, hogy ne hagyjon el ő is, de éreztem, hogy már nem lényeges, itt már szinte teljesen mindegy. Cassie még mindig válaszokat várva állt előttem, én pedig kétségbeesetten néztem a fiúkra. Louis sajnálkozóan nézett rám, Liamen pedig látszott, hogy segíteni akar, de nem tudja, hogy hogyan. Niall leszegett fejjel állt, Zayn igazából szart az egészre. Harry volt az egyetlen, aki szólásra nyitotta a száját. Szemeimben a remény csillant meg, de amikor pár pillanat múlva ő is becsukta a száját, reménytelennek találtam a helyzetet. Az igazságon kívül semmi mást nem tudok neki mondani.

A szívem hol a torkomban dobogott, hol a bordáimon keresztül akart kitörni. Levegővételem egyre szaggatottabb mégis szaporább lett, legszívesebben olyan messzire rohantam volna, amennyire csak tudok, viszont lábaim is mintha gyökeret vertek volna azon a helyen ahol álltam.

-          Ők.. – piszkálgattam izzadt tenyerem miközben a megfelelő szavakat találtam. –Szóval ők a… - egy szó sem akart kijönni a torkomon, szemeimet már könnyfátyol fedtem.

-          Én a bátyja vagyok. – lépett ki Niall, mosolyogva, hogy próbálja oldani a hangulatot, sikertelenül.

-          Mi pedig a banda többi tagja. – mondták a többiek szinte egyszerre. Cassie még annyira sem bírt megszólalni, mint én.

-          Én meg a volt pasija. – tette hozzá Zayn nemes egyszerűséggel.

Hitetlenkedve néztem rá, eközben ez az érzés átfordult dühbe és nagy késztetést éreztem arra, hogy megüssem. Minden vágyam az volt, hogy most csak ártsak neki, de fizikailag nem tudtam volna, úgysem fájna neki.

-          Szerencsére csak volt. – húztam össze szemöldököm és dühösen néztem rá, eközben Cassie szemei is elkerekedtek.

-          Ti? Mikor? Hogy? – nyökögte.

-          Egy éve. – sóhajtottam.

-          Kislány, te ennyire nem nézel TV-t és nem olvasol újságot? – kérdezte tőle Niall.

-          Próbálom minél jobban kizárni a médiát az életemből. – suttogta alig hallhatóan, Niall pedig bólintott.

Cassie felém fordult és szánalmat láttam a szemeiben. Az eddigi hangvételéből azt vettem észre, hogy nem csinál belőle akkora balhét, de a szemei teljesen mást mutattak. Haragot, csalódást és a becsapottság érzését.

-          Miért nem mondtad el? – kérdezte hideg arckifejezéssel az arcán.

-          Nem akartam, hogy csak miattuk barátkozz velem.

-          Szóval így ismertél meg? – váltott hangja gúnyosra.

-          Nem, félreértesz! – kezdtem volna magyarázkodni. Zaklatottsága miatt a szavaimat is kiforgatta.

-          Keresek egy hotelt. – indult kifelé az ajtón.

-          Mi van? – kerekedtek el a szemeim.

-          Itt nem tudok maradni. Keresek egy hotelt utána pedig hazamegyek New Yorkba. – majd maga mögött becsapva az ajtót elviharzott.

Lábaim továbbra sem mozdultak, testem mindegy egyes kis pontját düh járta át. Remegtem, kezem ökölbe szorítottam, szemeim pedig behunytam. Mélyeket lélegeztem, hátha le tudok nyugodni, de nem ment. Legfőbb vágyam az volt, hogy most az életemet ismét tönkretevő személyen töltsem ki dühömet. Lábaim maguktól indultak meg és vittek el egészen Zayn-ig. Kinyitottam szemeimet, és ha tudnék velük ölni, már rég nem itt lenne.

-          Ez is miattad volt. – néztem mélyen a szemébe.

-          Ja, valószínűleg az én hibám, hogy nem mondtál neki semmit rólunk. – az utolsó szó hallatán a szívem összefacsarodott és egy könnycsepp akart végigcsorogni arcomon, de nem hagytam neki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírni lásson.

-          Elvesztettem az egyetlen barátomat is. Miattad. – nyomtam meg a „miattad” szót, s összepréseltem ajkaimat.

-          Miért miattam? – húzta föl gúnyosan szemöldökét.

-          Miért csókoltad meg amikor láttad, hogy ott vagyok? Miért hoztad el hozzám, amikor tudtad, hogy nálam lakik? Miért jöttél át, amikor tudtad, hogy nekem bajom lesz belőle? Jól esett? Mondd, jól esett legalább? – minden kérdésnél egyre hangosabbá vált hangom, így az utolsónál szinte ordítottam. Próbáltam minden dühöt kiadni magamból, de láttam a többiek megszeppenve nézik a jelenetet.

-          Talán azért mert nem jelentesz számomra semmit? – üvöltött vissza, szemei szinte lángoltak.

Próbáltam túl lenni rajta. Próbáltam nem gondolni rá és nem azon elmélkedni, hogy vajon jól van-e és, hogy mit csinálhat, de sosem sikerült. Egy éven keresztül ő volt minden második gondolatom, akármennyire is száműzni akartam a fejemből. Egy rohadt éven át titokban utána sóvárogtam. Hiányzott minden egyes érintése, csókja, hangja és azok a titokzatos csokoládébarna szemek. Még most is végigfut a remegés a gerincemen, ha rá gondolok.

De ebben a pillanatban a tűz, amit egy éven át hiánya még jobban táplált kialudt. Elég világosan tudtomra adta, hogy nem jelentek számára semmit, ezek után nekem már nincs több reményem. A tűz, ami eddig szívemben lángolt jéggé fagyott és egy szép időre olvaszthatatlanná vált. Nem sírtam, nem tomboltam, a gondolataim viszont ordítottak. Percek óta megsemmisülten állhattam vele szemben, de tekintetét továbbra is álltam, amelyek dühösen méregettek.

-          Szerintem most jobb, ha mentek. – suttogtam alig hallhatóan, még mindig Zayn szemeibe nézve.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul Niall.

-          Semmiben nem voltam még ennyire biztos. – válaszoltam, s tekintetem elszakítva Zaynétől az ajtóhoz sétáltam, s kinyitottam nekik, jelezve, hogy komolyan gondoltam.

Mindegyikőjük lassan megindult az ajtó felé és szomorúan, s sajnálkozóan néztek rám. Kell a fenének a sajnálatuk! Zayn maradt utoljára, aki még egy lenéző pillantást vetett rám, majd ő is kisétált rajta.

***

Az álom sehogy nem akart a szememre jönni, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön, Zayn szavai még mindig a fejemben visszhangoztak. Az éjjeliszekrényemen lévő óra éjjel két órát mutatott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, bár többször is megszédültem vagy esetleg megbotlottam a saját lábamban. A fürdőszobába érve a tükörhöz sétáltam, amibe igazából nem akartam bele nézni, de képtelen voltam megállni. Egy zombi állt előttem, nem is akár milyen. Mint akin rendesen áthajtott egy autó, de inkább legyen kamion. Borzasztóan néztem ki. Hányingerem támadt saját magamtól, ezért muszáj volt elkapnom a tekintetem a tükörről és megnyitva a csapot, hideg vizet fröcsköltem arcomra. Valamilyen szinten felfrissített, bár jobban nem néztem ki tőle.

Halkan lépdeltem le, s a konyhába vettem az irányt egy bögre kakaóért, reménykedve abba, hogy az majd elálmosít. A tejet melegítettem, amikor a bejárati ajtó felől motoszkálást hallottam. A kulcs forgását, ahogy szépen lassan mozog a zárban, ami rá egy másodpercre kattan egyet, majd ahogy valaki lenyomja a kilincset. Halál közeli élménynek éreztem, de amint megláttam látogatómat hangosan kifújtam a levegőt és mázsás kő esett le a szívemről. Göndör haját sapkával fogta fel, szemei pedig zölden csillogtak.

-          Miért nem tud egyikőtök sem csengetni vagy felhívni, ha jönni akartok? – forgattam meg a szemeimet. – A múltkor Niall hozta rám a frászt az éjszaka közepén.

-          Szóval beszartál. – húzogatta szemöldökét fel-le mosolyogva.

-          Harry nagyon késő van. Mit keresel itt?

-          Aggódtam érted. – rántotta meg a vállát. – Meg egyébként sem tudtam aludni és unatkoztam. – tette hozzá vigyorogva.

Sóhajtottam egyet, majd halványan elmosolyodtam.

-          Te is kérsz egy bögrével? – billentettem a fejem a kakaó felé, Harry arra kapta a fejét és határozottan bólintott, amin felkacagtam…

2. Kötet - 4. Fejezet

Másnap szinte minden úgy sikerült, ahogy én akartam. A munka tényleg elvonta a figyelmem a magánéletemről és ez felüdülést nyújtott. Végre felszabadultam és azt tettem, ami jól esik, nem pedig azon gondolkodtam, hogy mikor állítanak be ismét, és nekem mikor kell megint a bátyámhoz menekülnöm miattuk, de ezért nem is Cass-t hibáztatom, hisz nem is tud rólunk semmit.

Életem egyik legjobb fotózásán voltam túl. Azért szerettem, mert nem voltam agyon sminkelve, a ruhák is tetszettek és legalább egyedi volt a témája, s nem csak egy újabb szempillaspirált akarnak eladni velem, hanem célja van. A balett volt a legelső stílus, majd a társastáncok közül néhány, a hip-hop és egyéb mások is. Egy kicsit előnyömre szolgált, hogy kis koromban táncoltam, bár már nagyjából mindent elfelejtettem. Épp Tommal és Spencerrel beszélgettem, a következő hét menetéről, amikor megszólalt a telefonom. Anyukám nevét láttam a kijelzőn, így úgy döntöttem, hogy félbehagyom egy percre a beszélgetést Tomékkal. Legelőször azt hittem, hogy baj van, de azután kiderült, hogy csak kíváncsi volt, hogy vagyok. Anyu mostanában sokszor felhív, főleg azóta mióta beindult a karrierem. Úgy érzi, hogy ez kell ahhoz, hogy a földön maradjak, hiába mondtam neki, hogy nem vagyok szupersztár, nincs mitől elszállni, váltig állította, hogy ez a bátyámnál bevált így nekem is el kell viselnem. Sóhajtva nyugtáztam aggódását, majd visszamentem Tomhoz és Spencehez és ott folytattuk, ahol abba hagytuk.

***

A konyhában, konyhapulton üldögéltem és lógattam a lábamat. Cassie lefeküdt aludni, mondván, hogy lefárasztották. Bele sem akartam gondolni, hogy mivel… A konyhaszekrényem ajtaja, minden egyes alkalommal halkan puffant egyet ahol hozzáért a lábam. Nem tudtam mit kezdeni magammal, hihetetlenül unatkoztam és valahogy mozoghatnékom volt. Kezeimmel türelmetlenül doboltam combjaimon, majd felpattantam és Cassnek egy kis üzenetet hagytam, felmentem a szobámba pár cuccért, majd a kocsimhoz mentem és bepattantam. Pár percig gondolkodtam, majd eldöntöttem, hogy hova is akarok menni így beindítottam a kocsit és a gázra léptem.

Az edzőterem elé érve elmosolyodtam, bár kicsit idiótának éreztem magam, hogy vigyorgok a semmin, de tudtam, hogy felüdülést fog nyújtani, ha kezdek magammal valamit. Belépve az ajtón a recepciós srác mosolyogva bólintott, amikor felmutattam a bérletem és az öltözőbe mentem. Felvettem a rövidnadrágom és a fehér toppom, s egy üveg vízzel a kezemben a terembe mentem és első utam a futópadhoz vezetett, ahol pár perc gyors sétával kezdtem bemelegítésként, majd a tempón gyorsítva törölközőmet a nyakamba raktam.

Lábam, már egy háromnegyed órája koptathatta a futópad szalagját, amikor testem úgy döntött, hogy nem bírja tovább. Levegőt kapkodva töröltem le homlokomról az izzadtságcseppeket, majd a fél literes vizemet is egyszerre ittam meg, de torkom még mindig égett a kiszáradtságtól. Az a szerencsém, hogy van itt egy automata, ahol vehetek. Beletúrtam hajamba, s kifele indultam a teremből.

-          Kifáradtál Brooke? – mosolygott rám Blaise, a recepciós srác.

-          Én? Soha. – ráztam meg a fejem, s felmutattam vizes üvegem jelezve, hogy elfogyott.

-          Értem én a célod. Az automata pont a férfi terem mellett van. – rángatta szemöldökét fel-le.

-          És ha tényleg az? – vigyorodtam el már én is.

-          Akkor sok szerencsét kívánok. – kacsintott és visszatért a munkájához.

Az automatához sétáltam és akaratom ellenére pillantottam be a pasi részlegbe. Mindenhol csak izom, izom és izom. Minden nő álma egy ilyen hely, persze a szagokat kivéve. Az egyik súlyzónál olyas valakit láttam, akit nem pont akartam. Zayn emelgette a kilókat, s közben karján megfeszültek az izmok. Ujjatlan fekete trikó volt rajta, ami kiemelte felsőtestét. Nem akartam hinni a szememnek, annyit változott. Sokkal kidolgozottabb lett a felsőteste és egészen biztos vagyok benne, hogy legalább három tetoválással is gazdagabb. Hajából megindult egy izzadtságcsepp, s végig csorgott borostás arcán, miközben csillogó barna szemeit néztem. Megérezhette, hogy figyelem, mert tekintetét azon nyomban rám kapta. Tekintete meglepettséget sugárzott, majd gúnyos vigyor szökött az arcára, s letette a súlyzót. Lesütöttem a szemem és pillanatok alatt kivettem a vizemet. A recepcióhoz mentem kifizetni, ekkor valaki mögém settenkedett.

-          Miért bámultál annyira? – hallottam meg az ismerős rekedtes hangot, közben éreztem meleg leheletét arcom közelében. Mosolyogva nyújtottam át a víz árát Blaisenek, nyeltem egy nagyot, és nem törődöm arckifejezéssel megfordultam.

-          Tele van az a helység jó pasikkal, miért pont téged néztelek volna? – húztam fel szemöldököm, ekkor érces hangján felnevetett.

-          Konkrétan a szemembe néztél Nyuszi.

-          Ne merj így hívni! – húztam össze szemöldököm mérgesen.

-          Mert mi lesz Nyuszi? – nem fogtam fel a viselkedését. Ha most direkt akar felidegesíteni, akkor Cassie-vel is direkt próbált piszkálni?

-          Nekem ehhez most nincs energiám. – sóhajtottam fel és kitértem előle.

-          Este találkozunk. – kiáltotta utánam, mire én megtorpantam és visszanéztem rá.

-          Mi van? – nem mondott semmit csak vigyorgott és integetett.

***

Hazaérve rögtön a bátyám számát tárcsáztam, legelőször nem vette fel, majd másodszorra sem. Nem érdekelt, hogy hol van, az sem ha esetleg valami fontos dolgok szakítok félbe, de addig zaklattam, amíg harmadjára fel nem vette.

-          Bocs, szarni voltam. – mondta lazán a telefonba én pedig elfintorodtam majd hangosan elnevettem magam, amikor visszaemlékeztem, hogy az sem érdekelt volna, ha valami fontos dolgot szakítok félbe. Ez a kis mondtat pár pillanatra el is feledtette velem azt, amit igazából akartam.

-          Neked is szia. – nevettem még mindig.

-          Oké és miután kiröhögted magad elmondanád, hogy mit szerettél volna? – kérdezte komolyan, de hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.

-          Jaj, tényleg. – kaptam észbe. – Pechemre, összefutottam Zaynnel az edzőteremben és közölte velem, hogy este találkozunk. Szóval… mi van?

-          Elfelejtettem volna neked szólni? – hangját alig hallottam, és éreztem rajta, hogy a felismerés hirtelen érintette.

-          Niall, bökd már ki, hogy mit felejtettél el megint.

-          Ma este átmegyünk hozzátok.

-          Mi van? – kérdeztem ismét ugyanazt a két szót, ma már harmadjára.

-          Mi ebben a tragédia? Régen együtt laktunk, most meg már ki vagy akadva, ha át akarunk menni? - hangjában érezhető volt az érthetetlenség.

-          Ez nem olyan egyszerű. Cassie még nem tud semmit, se rólam és Zaynről, sem rólatok. – idegeskedtem.

-          Hát akkor itt az ideje, hogy megtudja. – válaszolta nemes egyszerűséggel.

-          Niall kérlek, érts már meg! – kérleltem.

-          Este találkozunk. – hallottam a vonal másik végéről a Zaynével megegyező mondatot, majd letette a telefont.

Ha Cassie rájön, hogy mi volt köztem és Zayn között, ki fog akadni, amiért nem szóltam neki és amiért sosem meséltem neki. Ráadásul, ha még az is kiderül, hogy a bátyám egyik legjobb barátja. Basszus, nagy bajban vagyok.

-          A picsába már! – szitkozódtam kicsit hangosabban a kelleténél, majd lépteket hallottam a lépcső felől.

-          Megvagy Brooke? – kérdezte halkan Cass.

-          Persze, ma átjönnek a bátyámék. – hadartam el olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

-          Az tök jó. Végre megismerem őket. – ujjongott az ötlettől.

-          Bizony. – kényszerítettem egy műmosolyt az arcomra, és amikor elfordultam, az rögtön lefagyott az arcomról.

***

A fiúkat sosem szoktam üres kézzel várni így estefele elkészítettem nekik a „híres” pizzámat, azt úgyis csak egyszer sütöttem nekik. Az illata ugyanolyan ínycsiklandozó volt, mint mindig, át járta az egész konyhát és nappalit, s ahányszor ránéztem, összefutott a nyál a számban.

Este fél kilenckor a csengő talán fülsüketítőbben szólt, mint eddig. Egyfolytában csengett, gondolom valamelyik idióta ráfeküdt. Már csengett a fülem, mire leértem az emeletről. Cassie folyton a nyomomban volt és nagyon örült neki, hogy végre találkozhat a fiúkkal… hát még én mennyire örültem. Pizza sütés közben is egyfolytában a szövegemet gyakoroltam és fejlesztgettem, amivel majd megpróbálom kimenteni magam.

Az ajtót kinyitottam és öt szélesen vigyorgó arccal találtuk magunkat szemben, elől Harry-vel. Az összes srác bejött, majd egyesével bemutatkoztak Cassienek, aki mindegyikük arcára nyomott két-két puszit. Zayn is sorra került, ekkor teljesen elfehéredett, és kikerekedtek a szemei. Tekintetét egyfolytában köztem és Zayn között járatta, majd megállapodtak az rajtam.

-          Brooke, mi a franc folyik itt? – nyöszörögte, én pedig bele akartam kezdeni az eltervezett szövegembe, de a szavak megakadtak a torkomon. 

2. Kötet - 3. Fejezet

Teámat kortyolgattam, s közben térdemet felhúztam, úgy néztem a TV-t. Valami mese ment benne, talán Spongyabob volt, nem tudom biztosra. Nem tudtam arra koncentrálni, csakis a hajnalban történtek kattogtak a fejemben.

-          Ezt most nem mondod komolyan. – motyogta Harry, amikor meghallotta, Zayn és Cass jelenlegi tevékenységét Niall által.

Megrántottam a vállam és próbáltam úgy tenni, mint akit nem izgat, de igazából üvölteni akartam.

-          Na, majd ha hazajön, biztos, hogy nem fogja egykönnyen megúszni.  – nézett rám összehúzott szemekkel Louis.

-          Biztos csak részeg volt. – suttogtam.

-          Ha ideállítanád az összes ex barátnőmet, majd hullarészegre itatnál, akkor sem csinálnék ilyet.

-          Nem számít. Nem érdekel, azt csinál, amit akar. –próbáltam befejezettnek tekinteni a témát.

-          Ne legyél buta, tudom, hogy érdekel. – nézett rám Niall, s gúnyosan felhúzta szemöldökét.

-          Felnőtt ember, semmi közünk már egymáshoz. Semmi jogom ahhoz, hogy beleszóljak a döntéseibe. – álltam fel, nem bírtam tovább ülni. Ez a téma már nagyon feszegette az idegeimet, éreztem, hogy perceken múlik, hogy ne keljek ki magamból.

-          A döntéseibe nincs beleszólásod, de abba igen, hogy ne a te házadba fektesse le az egyik barátnődet. Olyan naiv vagy, hogyha nem a húgom lennél, hanem az öcsém akkor már egy rohadt nagy pofonnak lennél gazdája – fordított nekem hátat Niall és a szobája felé vette az irányt.

Nagyon jól tudtam, hogy igaza volt, az agyamig is körülbelül most jutott el, hogy a hajnalban konkrétan mit csináltam. Az időt nem tudom visszafordítani viszont bánkódnom a hülyeségeimen heteken keresztül tudok, szóval ismét magamnak csináltam kárt és ezért senki más nem felelős csak én. Nem küldhettem el Cassiet. Milyen okkal tettem volna? „Bocsi, de nem szeretném, ha a volt pasimmal szexelnél az én lakásomban.” aztán pedig mosolyogva rácsuktam volna az ajtót? Akkor biztos megharagudott volna rám, lehet, hogy meg sem bocsájtott volna, és nem engedhetem meg, hogy még egy embert elveszítsek, azt már nem bírnám ki. Túl sok embert taszítottam el magamtól, túl sokan hagytak el saját döntésük alapján, ahhoz, hogy ezt tegyem. Inkább eltűröm, de Cassiere szükségem van.

Gondolat menetemet az ajtó csukódása zavarta meg és a mosolyogó Cassie köszöntött, s leült velem szembe a kanapé másik felébe. Arca jobban ragyogott, mint eddig, messziről sugárzik róla a boldogság, valószínűleg jó éjszakája volt.

-          Milyen volt az estéd? – kérdezte.

-          Átmentem a bátyámékhoz, el voltunk. – mondtam vállat rántva. Várakozóan nézett rám, nyilván azt akarta, hogy visszakérdezzek, amit reflexből megtettem, de meg is bántam. – És a tiéd? – mosolyodtam el halványan.

-          El sem tudod hinni, hogy milyen jó. Istenem, életem legjobb éjszakája volt… - áradozott, és ezután még körülbelül másfél órán keresztül folytatta.

Tövéről-hegyére elmagyarázta, hogy Zayn milyen gyengéd volt, de mégis milyen szenvedélyes. Bólogattam és mosolyogtam, néhol a szaftosabb részleteknél elfintorodtam. Hatalmasakat nyeltem, de még így sem éreztem magam jobban. A tenyerem izzadt már és valami kiutat kerestem ebből a beszélgetésből, de sehogy sem találtam. Meg akartam állítani, hogy „Hé, tudom! Nálam jobban talán nem tudja senki, hogy milyen az ágyban.” Régi jelenetek játszódtak le bennem, aminek hatására el is pirulhattam, de hamar összeszedtem magam.

-          Mikor ment el? – kérdeztem végül, leállítva ezzel.

-          Körülbelül egy órája. Miért?

-          Csak kérdeztem. Felmegyek pihenni, mert a fiúk nem nagyon hagytak aludni. – felálltam és indultam volna.

-          Fiúk? – szökött szemöldöke az egekbe.

-          A bátyám és a barátai. – magyaráztam, ő szemöldökét kezdte húzogatni, mire én felkaptam a kanapén lévő díszpárnát és nevetve hozzá vágtam.

-          Ezt megjegyeztem! – emelte fel mutató ujját figyelmeztetően.

***

A szobámban laptopoztam, közben határidő naplómat néztem és rájöttem, hogy holnap fotózásom lesz. Végre. – mondtam magamban és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hiányzik már a munka pedig még csak másfél napja nem csináltam semmit, de úgy érzem a történtek után, hogy kell valami, ami elvonja a figyelmemet. Szerettem a munkámat, egyenesen imádtam azt, amit csinálok és a mai napig áldom Tomot, amiért ideadta a névjegyét és végül én is felhívtam.  A fotózás egy londoni táncstúdióban lesz, ahol a legtöbb létező táncfajtáról (legalábbis az ismertebbekről) csinálunk egy fotósorozatot a hip-hoptól a ballettig. Kiválasztják majd a legjobb képeket és felhasználják őket a legújabb tehetségkutató plakátjaihoz. Élvezet lesz nap, mint nap az arcomat nézni valahonnan, de már hozzászoktam.

-          Brooke, élsz még? – hallottam meg Cass mosolygós hangját miután kopogott.

-          Nagyjából. – válaszoltam, s ekkor belépett.

-          Nagyon megharagszol, ha a ma estét sem töltöm itthon? – nézett rám kérlelően.

Hatalmasat nyeltem, levegővételem szaggatottá vált. Most erre mit tudnék mondani? Mi lenne a kifogásom arra, ha „Igen”-t mondanék? Ha meg akarom magamnak tartani a kis titkomat, amire előbb-utóbb úgyis rájön, akkor helyeselnem kell, akármennyire sem akarom.

-          Dehogy haragszom. Felnőtt ember vagy, te hozod a döntéseidet. – rántottam vállat, mintha nem érdekelne.

-          Te vagy a legjobb barátnő a világon. – ölelt át szorosan. – Úristen, segíts, ruhát választani kérlek. Vacsorázni megyünk. – somolygott, s közben elpirult. Olyan érzésen volt, mintha magamat láttam volna.

-          Hova mentek?

-          A Zafferano-ba. – már azt, hittem, hogy ugyanabba az étterembe viszi, ahová engem, de ezek szerint ennyi esze maradt.

-          Na, menjünk ruhát keresni. – álltam fel az ágyamról és Cassie nyakába ugorva, nevetve mentünk át a számára kinevezett szobába.

A ruhakeresés nehezen, mégis jó hangulatban telt el, még akkor is, ha tudtam, hogy milyen célra lesz. Nem csalódtam Cassieben, ugyanis két bőrönddel érkezett, ebből az egyiknek a háromnegyedét koktélruhák és egyéb alkalmi ruhák töltötték ki. Gondoltam, tudta, hogy nem pasi nélkül fog haza menni. Sosem szokott. A rózsaszín és a kék minden árnyalatából volt neki egy-egy darab, ebből arra is ügyelnünk kellett, hogy ne legyen túl rövid, mert randira az ribancos, viszont az estélyi sem ajánlatos egy szimpla vacsorához. A választásunk ezért egy óceán kék combközépig érő feszes ruhára esett, teljesen egyszerű volt, semmilyen kövek nem díszítették, fekete platformos cipőjét felvéve, még gyönyörűbb volt. Cassie haja alapból hullámos, így csak átfésülte, sminkjét pedig szempillaspirállal és szájfénnyel megoldottuk. Cassnek sosem volt szüksége hatalmas belépőre, a cégeknek is általában azért kell, mert természetes szépség.

A tükör előtt állt, és valahogy azt láttam rajta, hogy nem izgul. Mintha ez az egész csak egy kis játék lenne mindkettőjük részéről, ami meg is nyugtat, viszont irritál is. A csengő megszólalt, s Cass-t lesegítve a lépcsőn az ajtóhoz tipegett és kinyitotta. A nappaliba vonultam, s leültem a kanapéra mondván, hogy nem érdekelnek, de a kíváncsiságom győzött. Lassan az ablakhoz léptem, és alig észrevehetően elhúztam a függönyt. Zayn épp besegítette Cassie-t az autóba és maga után is becsapva az ajtót elindultak. A szívem kihagyott egy ütemet, s lehunytam szemeimet, majd úgy döntöttem, hogy inkább lefekszek és kipihenem magam a holnapi fotózára, mert nem akarok ismét a hülyeségeimen gondolkodni…