Sziasztok, itt az új rész, remélem tetszik, érzelmes nyugodt hangulatú, de ilyen is kell a durva események közé :) Jó olvasást, puszi xx
Foltok. Fehér foltok. Mindenhol. Mindenhol
ott vannak és milyen fényesek! Szédülés érzése fogott el, ezen kívül nem nagyon
érzékeltem semmit. Csak a zsibbadtságot. A zsibbadtságot, ami kiterjedt az
egész testemre és lelkemre. Nedvességet éreztem az arcomon. Mi lehet ez?
Érzékelem, hogy kezemet az arcomhoz vezetem, ahol vékony ujjaimat végighúzom a
nedvességen, ami olyan, mintha egy kósza könnycsepp lenne. A foltok nagyon
kezdtek sötétedni, először csak szürkültek. Még ez a szín is tetszett, bár nem
volt olyan vakítóan sugárzó, mint a hófehér. A szürke is egyre sötétebb lett és
kezdtem megijedni. Mi történik? Félek a sötétben. Nem akarok sötétet. Nem.
Nekem tökéletesen megfelelt a fehér, szeretem azt a színt. A foltok egyre
sötétülnek, a zsibbadtság is egyre jobban elfog és kezdek beletörődni a
sötétségbe is. Már nem érdekel…
Hirtelen ismét mindent éreztem. Nem, nem,
nem. Nekem a sötétség kell. A hangok, neszek ismét hallhatóvá váltak, a foltok
is eltűntek, helyettük ismét a szobánkban találtam magam, ugyanúgy van minden.
A nyakamhoz kapok, ami már szabadon van, nem szorulnak rá hosszú, erős
ujjak. A tüdőm még mindig sajog a
levegőért, s észreveszem, hogy mellkasom gyorsan, egyenetlenül emelkedik torkom
pedig hörgő hanggal szomjazik még több oxigénre. Fáj a levegővétel, mintha
végigégetné az egész légcsövem, de egyben jól is esik. Kezem görcsösen ökölbe
szorul, homlokomon végigcsorog egy verejtékcsepp. Óvatosan megtapogatom a
mögöttem lévő falat, mintha félnék attól, hogy mit találok ott, de nem volt ott
semmi ijesztő.
„Hogy voltál képes erre?” Hangzanak fel
fejemben a haragos szavak, s ekkor eljutottak a tudatomig a történtek, ekkor
fogtam fel mindent, amit eddig a foltok elfedtek. A szívem meglódult és
hangosan kezdett dübörögni, szinte áttörte a mellkasom. Minden egyes
dobogásánál, egyre jobban elöntötte a keserűség és a felismerés, ez pedig
felemésztett. Melegem volt és fáztam egyszerre. A pokolban éreztem magam, csak
ott történhetnek ilyenek. Ajkaim elnyíltak, hangosan kapkodtam a levegőt,
torkom újra kiadta a hörgő hangot, amitől még én magam is megijedtem.
-
Brooke… - hallottam meg
a rekedtesen nyöszörgő halk hangot, ami még jobban visszahúzott a valóságba.
Lassan ráemeltem a tekintetem és fájdalmasan eltorzult arcát néztem. Még így is
gyönyörű.
El akartam tűnni. Magam mögött hagyni ezt
az egészet és nem gondolni rá. Vagy csak szimplán megszűnnék létezni, annyira
könnyebb lenne és elég hozzá pár szem gyógyszer, egy kés, egy kocsi vagy
akármi. Nem akartam tovább élni, ezzel a tudattal nem.
Elborzadtam a gondolatoktól, amik
elborították elmémet. A hideg rázott és a libabőr futott végig testemen. Nem
akartam tovább nézni, mert a fájdalom mardosta szívemet minden pillanatban
miatta, de nem tudtam levenni a szemem róla. Túlságosan régen magához láncolt
már.
Nem mozdultam meg és Ő sem. Csendben
álltunk a szoba közepén és vártuk a megoldást, aki viszont gonoszan kacagva
elszaladt, s eközben mindkettőnk szívébe belevájta hegyes karmait. Szemeimet az
el nem hullajtott könnyek marták és kezdték elhomályosítani tekintetemet.
Keze hihetetlen lassúsággal emelkedtek fel
és hosszú vékony ujjai remegve nyúltak felém, s amint hozzámértek ijedten
összerezzentem. Nem féltem tőle valamiért mégis megrémiszt a megtörtént
események ténye. Fájdalmasan felsóhajtott reakciómon és el akarta húzni kezét,
de ösztönösen utána kaptam és görcsösen fontam ujjai közé az enyémeket és
szorítottam meg. Rám emelte szomorú tekintetét és lábai felmondták a
szolgálatot, szó szerint térdre omlott előttem és megszállottan kapaszkodott
karomba. Ajkai megremegtek ezzel pedig egy láncreakciót indított el. Egész
testében reszketni kezdett, mellkasa vészesen gyorsan emelkedett, zihálni
kezdett. Vállai rázkódtak az elfojtott zokogástól.
Istenem! Sosem láttam még ennyire
összetörtnek, ennyire tehetetlennek. Olyan mintha egy megtört kisfiút látnék és
nem a világsztárt, akivé lett. Szívem még jobban összefacsarodott, a könnyeim
megállíthatatlanul elkezdtek ömleni, legördülni arcomon és halk koppanással a
szőnyegen érkezni. Térdre rogytam mellé, kezemet kihúztam az övéből és
megragadtam arcát, szűzies csókot leheltem ajkaira és mellkasomra húztam. Pólómat
egyre jobban áztatták könnyei, karjait szorosan fonta körém és markolta testem,
mintha attól félne, hogy akármelyik pillanatban köddé válhatok.
-
Shh, itt vagyok.
Mindig itt leszek. Shh. – próbáltam nyugtatni, de eközben a könnyeim továbbra
is folyamatosan csorogtak végig arcomon.
-
Úgy sajnálom.
K-k-kérlek ne hagyj el. – hogy mondhat ilyet? Bár megfordult a fejemben, csak a
düh miatt, de amint szemeibe néztem a düh is elpárolgott és csak is a szerelem
fájdalmas tüzét éreztem.
-
Soha nem hagylak el.
Itt vagyok. – túrtam ujjaim dús hajába és ott csókoltam ahol értem.
-
Szükségem van rád
Brooke, jobban, mint bárki másra. - nyökögte
erőtlenül, fejét elemelte mellkasomról és mélyen az enyémekbe fúrta tekintetét.
-
Túljutunk ezen is.
Segítek mindenben, rendben?
-
Istenem, amikor
beléptem és megláttam a kezedben a zacskót azt hittem, hogy abban a pillanatban
kirohansz az ajtón. – remegett meg hangja ismét.
-
Úgy ismersz? – keserű mosoly
terül el arcomon, mire ő nemlegesen rázza fejét. – Elmeséled, hogy keveredtél
bele ebbe az egészbe?
Arca ismét eltorzult. Tehát nem.
Válaszokat akarok, viszont erőltetni sem szeretném. Csalódottan, de
beletörődötten felsóhajtottam és kezem ismét arcára simítottam, arcát elfordította,
s csukott szemmel tenyerembe csókolt. Mély levegőt vett, majd halkan, rekedt
hangon megszólalt.
-
Az egész akkor
kezdődött, amikor kiderült, hogy két hónapig valószínűleg nem találkozunk.
Annyival könnyebb lett volna minden, ha nincs ez a Perrie-dolog. Akkor utánam
repülhettél volna és nem kellett volna azzal törődnünk, hogy titkolózzunk. –
temette arcát tenyerébe, én pedig nyugtatásképp az ölébe fészkeltem magam. –
Sosem éreztem még ennyire szarul magam, mint ebben a két hónapban Brooke.
Nagyon magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam. Liamnek ott volt Maya,
aki egyfolytában a nyakán csüngött, Eleanor is jött Louishoz, amint tudott,
Niall tökéletesen elvolt, tudod Ő azon a „ha majd jön egy különleges lány”
elven van, Harryt pedig úgyszintén elárasztották a saját problémái. Nem volt
ott senki velem, aki azt mondta volna, hogy hülye vagyok és ne tegyem. Senki
nem állított meg, amikor csináltam. – rázta meg a fejét. – Az első hétvégénken
elmentünk bulizni és a srácok addig nem nyugodtak, amíg el nem mentem velük.
Ott ültem az egyik boxban, amikor egy kapucnis fiú odajött hozzám és elkezdett
faggatni, hogy miért vagyok olyan búval baszott. Nem szóltam hozzá csak
hümmögtem, nem érdekelt. Ekkor azt mondta, hogy van valamije, ami elfeledteti
velem mindezt. Azonnal felkaptam a fejem és egyre jobban érdekelt, hogy mit
akar. Elmagyarázott mindent, hogy csináljam, mik a hatásai. Azt hittem, hogy
ezzel jót teszek magammal, hogy végre megszűnik a hiányérzet és a vágy. A
mosdóba vonultam és képes volt ott helyben belőni magam. – megremegtem a
gondolatra, a fejem ismét fájni kezdett a túl sok információtól, szédültem, de
nem állítottam meg. Azt akartam, hogy kibeszélje magából. Elkezdett az ölében
ringatni és tovább folytatta. – Jól esett Brooke, el sem tudod hinni mennyire.
Hosszú idő után végre felszabadultnak és gondmentesnek éreztem magam. Nem
feledkeztem meg rólad, sőt azt képzeltem, hogy ott vagy velem. Harry szerint
beszélgettem is veled. – Hogy mi?
-
A srácok tudják?-
szakítottam félbe, amit meg is bántam, de tudni akartam a választ.
-
Csak Liam. – na, erre
pont nem számítottam. – Jól össze is vesztünk miatta, azután behúzott egyet és
azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, leszarja. – haragudtam Liamre. Hogy
hagyhatta neki? És ha valami komolyabb baja esik. Azt hittem, hogy neki van a
legtöbb esze közülük, de úgy tűnik hatalmasat tévedtem. Az elmémet kezdte
ellepni a düh, amit Ő is érezhetett, szemöldökömet haragosan ráncoltam. – Ne haragudj
rá, ahányszor tudott emlékeztetett rá, hogy te itthon vársz rám, ezzel lelkiismeret
furdalást okozva, de valahogy ez még jobban arra sarkallt, hogy csináljam, mert
csak eszembe jutatta, hogy mennyire fáj.
-
De még nem csinálod
olyan régóta akkor, úgy értem, hogy van, akik évek óta csinálják, de te sokkal
kevesebb. Segítek, hogy ne kelljen többé, mindig melletted leszek, nem lesz
szükséged rá. Ha kell felgyújtom a managementet. –zavarodottan hablatyoltam
össze-vissze, keserűen felkacagott. – Azt hiszed, nem csinálnám meg? – emeltem
fel kihívóan szemöldököm.
-
Semmi kétségem felőle.
– finom, lassú érzéki csókot nyomott ajkaimra. - El sem tudod képzelni, hogy
mennyire könnyebb így, hogy tudod. – szemei szomorúan csillogtak, és elhajolt
arcomtól, szemét hosszasan rajtam legeltette, majd megállapodott nyakamon. –
Brooke én bántottalak. – kerekedtek el szemei, mintha most jutott volna el a
tudatáig, hogy alig húsz perccel ezelőtt a falnak szegezve tartott a nyakamnál
fogva. – Komolyabb bajod is eshetett volna. – suttogta elhűlve és finoman
leemelt magáról.
-
De nem lett semmi. Itt
vagyok, jól vagyok. – indultam volna el felé, de felemelte kezét.
-
A nyakadon még mindig
ott vannak a piros voltok. – undorodva húzta fel ajkait, szemei féltőn
csillogtak. Odakaptam, egy kicsit érzékeny volt, de nem éreztem fájdalmat.
Tényleg nem. Vagy csak nem akartam érezni.
-
Nem fáj. Tudom, hogy
nehéz, de kérlek, engedd, hogy segítsek. – melegen elmosolyodtam és ismét felé
indultam, ám most nem állított meg. Karjai közé csapódtam, élveztem teste
melegét és finom illatát, lágy szorítását.
-
Nem akartam ezt. Ugye
tudod, hogy nagyon szeretlek? – susogta alig hallhatóan.
-
Tudom, kicsim… tudom. –
arcát hajamba fúrta.
Ujjaival állam alá nyúlt, s óvatosan
felemelte azt, lágy csókot lehelt ajkaimra, karjaimat nyaka köré fontam és
érzékien simultam hozzá, mire hangosan felnyögött és ölébe kapott, majd háttal
lefektetett az ágyra. Végigsimítottam karján, s amikor könyék hajlatához értem
felszisszent. Felhúztam a pulcsit és megláttam a tűszúrások nyomát. Szívem
fájón dobbantott, fejem megálljt parancsolt, de éreztem, hogy kívánom, és azt
akartam, hogy bízzon bennem. Azt akartam, hogy tudja, hogy nem fogom elhagyni,
hanem igyekszek átsegíteni ezen is. Lágy puszikat leheltem a sebek helyére, fojtottan
felnyögött. Derekamnál fogva szorosan magához szorított, hogy érezzem nekem
feszülő vágyát, hátam ívbe feszült és ott folytattam a hadműveletem, ahol
abbahagytam.