Sziasztok,
bocsánat a késésért, csak elég sok dolgom volt eddig, most viszont megkezdődött a téli szünet szóval próbálok többször jelentkezni.
A részről annyit, hogy ez még csak a kezdet és remélem tetszik :)
Ui.: ELŐRE IS BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! xoxo
Halk neszekre, mozgolódásra ébredtem, s
csukott szemmel is éreztem, hogy a nap besüt az ablakon keresztül, melegen
csiklandozva bőrömet. Kinyújtózkodtam, megmozgattam elgémberedett tagjaimat és
nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szemeim. Zayn az ágy végén ült,
már teljesen felöltözve és a telefonját nyomkodva. Akaratlanul is halkan
hümmögtem egyet, ahogy tovább nyújtózkodtam, mire Ő rögtön rám kapta
tekintetét, s szinte felfalt azzal. Mosolyogva csúszott fel hozzám és egy eget
rengető csókkal jutalmazott. Meztelen testemen rögtön végigfutott a hideg,
kezemet mellkasára csúsztattam, kezeim felfele vezettem, körmeim végighúztam
torkán, abból pedig egy elégedett nyögés tört fel.
-
Brooke… - rekedt
hangja csak még jobban ingerelt. – Mennem kell egy interjúra. – nyögte halkan,
de eközben keze fel-le járt testemen, bejárva minden apró porcikámat, s úgy
éreztem felrobbanok.
-
Kérlek. – suttogtam
szinte könyörögve.
-
Nem volt elég a tegnap
este? – kuncogott, és egy arcomba lógó tincset a fülem mögé simított.
Nemlegesen bólogattam és tovább csókoltam, de ekkor elhúzódott. Kelletlenül
sóhajtottam fel. – Tényleg mennem kell dolgozni. – homlokát az enyémnek
döntötte, s egy apró puszit nyomott szám sarkába.
-
Elmegyek tusolni. – mormogtam
lehunyt szemekkel, majd elengedtem karját és a fürdőszoba felé vettem az
irányt, közben ügyeltem rá, hogy fenekem erősen észrevehetően riszáljam.
-
Tudom mit művelsz. –
morgott, szemeiben a tűz lángolt, de ahelyett, hogy felém vette volna az irányt
elkapta rólam tekintetét és távozott a szobából, én pedig kénytelen voltam a
jéghideg víz alatt sínylődni, ha nem akartam felgyulladni a vágytól.
***
A konyhapultnak dőlve a laptopomon
ügyködtem, átnéztem az e-mailjeimet, majd pedig London legjobb orvosai után
kezdtem kutatni, akik segíthetnek Zayn problémáin. Egészen elmélyedtem a
keresésben és szinte már égette a szemeimet a monitor erős fénye, de muszáj
volt kutakodnom. A legjobbat akartam neki, mert azt érdemli és nem valami
szedett-vetett szemüveges ősz hajú szakállas pasast, aki még nagyobb
problémákkal küzd, mint a páciensei.
A srácok egész délelőtt oda voltak, és
mivel nagyon unatkoztam kénytelen voltam elütni az időt, így csináltam nekik
tejszínes csirkemellet egy kis körettel ebédre, s csak reménykedni tudtam, hogy
hazaérnek addig, amíg nem még nem hűl ki.
Teljesen elmélyedtem a keresgetésben és
találtam is egy jónak ígérkező személyt, középkorú volt, az életrajza alapján
pedig érti a dolgát és szimpatikus is. Szinte csak pozitív kritikákat olvastam
róla, amik még jobban alátámasztották azt, hogy megtaláltam a megfelelő orvost.
-
Hmm, de finom illatok
keringenek itt. – lépett be Niall a levegőbe szimatolva, nyomában a többiekkel
én pedig reflexszerűen abban a pillanatban lecsaptam a laptop tetejét.
-
Csináltam nektek
ebédet, remélem ízleni fog. – mosolyodtam el és a tányérokért nyúltam, hogy szedhessek
neki. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csirkemell és a köret is még gőzölög és
pont megfelelő a hőmérséklete.
-
Istennő vagy. –
karolta át a derekam Zayn és egy gyengéd csókot nyomott a fülem mögé. A
reakcióm nem maradt el, a libabőr végigfutott, minden porcikámon, a vágy tüze pillanatok
alatt fellobbant bennem. Csatlakozott a srácokhoz és az ebédet várták, szinte nyál
csorgatva, mint akik nem ettek már legalább egy hete.
Ebéd után mindenki elvonult a saját
szobájába pihenni, az interjú fáradalmaira hivatkozva, persze tudtam, hogy azon
kívül, hogy mindegyik egy lusta disznó semmi bajuk sincs. Zayn a fürdőbe ment
zuhanyozni, én pedig ezt a pillanatot találtam a legmegfelelőbbnek, hogy
felhívjam az orvost, akit találtam. Bepötyögtem a számot, majd vártam. A
harmadik kicsengésnél felvette és egy bársonyos férfihang szólalt meg:
-
Dr. Petersen, miben segíthetek?
-
Jó napot, elnézést a zavarásért, Brooke Horan vagyok, és megtaláltam az
egyik hirdetését. A barátom mostanság olyan problémákkal küzd, ami miatt
szeretném, ha részt venne egy pár foglalkozáson. Már ha ez lehetséges. – engem is
meglepett a hivatalos hangnem, amit akaratom ellenére felvett a hangom, de
végül is tetszett, hogy ilyen könnyen és ösztönösen reagáltam a helyzetre.
-
Persze, hogy lehetséges. Gondolom, drogproblémákról van szó, ha engem
keresett fel. – és igaza volt. A hirdetésben az állt, hogy konkrétan
drogproblémákkal küzdő betegek kezelésére specializálódott, ezért is akadt meg
rajta a szemem. – Mindegy is, ez nem telefontéma. Melyik időpont lenne
megfelelő maguknak?
-
Holnap délelőtt, mondjuk tíz óra körül, mert utána sajnos el kell utaznia. –
a francba, tényleg. Holnap már hétfő, ami azt jelenti, hogy a srácok
szabadnapjai véget értek és holnap délután már Olaszország felé veszik az
irányt. Túl hamar telt el ez a hétvége, szinte felfogni sem volt időm, azt,
hogy itthon vannak, de már mennek is el.
-
Akkor a délelőtti páciensem felhívom és megmondom neki, hogy délután
jöjjön. – nem tudtam eldönteni, hogy azért ilyen segítőkész, mert alapból jó fej,
vagy csak azért, mert felismert a nevem alapján. Mindenesetre, ilyenkor
kivételesen szeretem, hogy felismernek. - Várom önöket, további szép napot.
-
Önnek is és köszönöm.
-
Ez a dolgom Miss. Horan. – hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd
bontotta a vonalat.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez is el
van intézve. Már csak közölnöm kéne ezt Zaynnel is.
-
Mióta szervezkedsz a
hátam mögött? – összerezzentem a mély, öblös hangtól, ami a hátam mögül jött.
Dühösnek hangzott. Nagyon dühösnek.
-
Én csak segíteni
akarok… - magyarázkodtam volna rögtön, bár tudtam, hogy hiába. Mostanában, ha
dühös, magyarázkodhatnék neki napestig, akkor is a saját hülye feje után menne.
-
És én azt akarom, hogy
TE segíts, nem pedig egy aktatáskás köcsög a szentbeszédével. – fonta karjait
össze a mellkasa előtt.
-
Én nem tudok ezzel a
helyzettel mit kezdeni Zayn. Segíteni akarok, de egyedül nem tudok. Sosem
keveredtem még ilyesmiben, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogy viselkedjek.
Külső segítségre van szükségünk. – simítottam arcára tenyerem, hátha a szavaim
helyett az érintésem jobb belátásra téríti.
-
Azt mondtad, hogy
együtt megoldjuk. – morogta.
-
Meg is fogjuk, csak
egy icipici segítséggel. Csak pár foglalkozás az egész.
-
És mégis mit mondjak
majd neki? Ecseteljem el, hogy mennyire fasza érzés, amikor az a kibaszott tű a
vénámba szúródik és utána, ahogy az anyag a vénámba kerül, a nyugodtság pár
pillanat alatt beáll és újra gondtalannak és szabadnak érzem magam? – állt fel
és nyugtalanul hadonászott beszéd közben.
-
I-i-igen, végül is
e-erről szól a f-f-foglalkozás… -dadogtam. Megijedtem hevességétől.
-
Vagy például meséljem
el neki azt az esetet, amikor fojtogattalak? Amikor a falnak szegeztelek és
majdnem ájulásig szorongattam a torkodat, szinte a halál szélére sodortalak és,
addig, amíg ki nem mondtad, hogy szeretsz, az sem érdekelt volna, ha a kezeim
között halsz meg? – fröcsögte felém a szavakat kíméletlenül és szemei vérben
forogtak. Hihetetlenül fájt nyers őszintesége. Könnyeim kezdték elhomályosítani
a látásomat, de igyekeztem tartani magam. Tudtam, hogy ismét csak a düh beszél
belőle, semmi más. Tudtam, hogy pár perc múlva megbánja mindezt és elfogadja az
orvos segítségét. – A picsába! – szitkozódott, szemei szikráztak az elfojtott
haragtól, rám pillantott, pár tintát nem tűrő kifejezés elhagyta a száját és
kitrappolt a szobából, az ajtót olyan hangosan becsapva maga után, hogy azt
hittem tokostól kiszakad a helyéről.
Nem tudtam
eldönteni, hogy én rontottam megint el, vagy pedig Ő kapta fel túlságosan a
vizet. Lehetséges, hogy mielőtt lebeszélem az orvossal a részleteket meg
kellett volna tárgyalnom vele, akkor lehet, hogy jobban reagált volna. A
francba, miért nem tudok hamarabb gondolkodni, mint cselekedni? Mindig ez
történik. Én hülyeséget csinálok, pedig csak segíteni akarok, Ő pedig ideges
lesz és elmegy itthonról, elfut a problémáink elől, most pedig Isten tudja,
hogy hol lehet. Hagynom kell lenyugodni és hagynom kell, hogy átgondolja a
dolgokat. Ki kell tisztítania fejét, sok minden kavaroghat most benne. El sem
tudom képzelni, hogy mennyire össze lehet zavarodva. Én vagyok az egyetlen,
akiben megbízik és most elbasztam. Meg kellett volna beszélnünk először,
basszus, miért nem jutott eszembe? Miért nem tudom sosem a helyes dolgot
csinálni? Miért romlik el minden, amihez közöm van?
***
Tudom, hogy
hagynom kéne, de már este hét óra van, és nagyon félek. Az aggodalom teljesen
úrrá lett rajtam, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy akárhol lehet és bármi
baja eshetett, főleg, hogy amikor elment nem volt a legjobb állapotban. Feldúlt
volt és összezavarodott. Körbetelefonáltam minden létező ismerősénél,
barátjánál, akit ismerek, sőt még képes voltam Perrie-t is felhívni, de ő sem
tudott a hol létéről semmit, mint ahogy senki sem. Egyre nyugtalanabb lettem,
kezdtem teljesen pánikba esni, az agyamban a fogaskerekek egyfolytában
dolgoztak, próbálták kitalálni, hogy hova menekülhetett az az idióta.
A srácok nem
tudtak semmiről, annyit mondtam nekik, hogy összekaptunk és elviharzott, ami
részben igaz is csak a miérteket nem részleteztem nekik. Amiről nem tudnak, az
nem fáj nekik elven. Nem is különösebbképpen idegesítette őket Zayn eltűnése,
mert nem egyszer fordult már elő ilyesmi, csak most egy kicsit más volt a
helyzet. Idegesen doboltam a lábammal, közben a körmöm kezdtem rágni, pedig
tudom, hogy Tom ki fog nyírni miatta, de jelenleg az a legkisebb gondom. Nem
bírtam tovább a tétlenkedést felpattantam és körözni kezdtem a nappaliban,
közben hajamba túrtam, szinte téptem tincseimet.
A bejárati
ajtó kilincse elfordult és Zayn lépett be rajta, de nem éppen úgy nézett ki,
mint amikor elment. Sokkal rosszabb volt. Haja még a szokásosnál is kócosabb
volt, rendezetlenül az égnek meredt, szemei alatt még nagyobb karikák, sőt már
táskák voltak, feketén éktelenkedtek makulátlan bőrén. Ajkai szárazak voltak és
elnyíltak. Végtagjai erőtlenül lógtak teste mellett, teljesen úgy tűnt, mintha
azt sem tudná, hogy hol van. Abban a pillanatban elé rohantam, egyik kezem
arcára simítottam, a másikkal pedig vállánál támasztottam, mert olyan labilisan
állt, hogy akármelyik pillanatban felmondhatják lábai a szolgálatot.
-
Hol voltál? Jól vagy? –
suttogtam rekedtes hangon, amit bár alig akartam megtalálni mégiscsak sikerült
nagy nehezen.
Nem válaszolt csak halkan felnyögött, majd
szemeit égnek emelte. Cinikus. Megint. Igazából már kezdem megszokni. Feje
hátrabicsaklott, szeme továbbra is a plafont kémlelte, alig hallhatóan nyökögni
kezdett. A felismerés lavinaként ért, rájöttem, hogy ez valamiféle roham.
Szemei fennakadtak, ajkai még jobban elnyíltak, eközben fuldokló hangot adott
ki, gerince pedig ívbe feszült. Nem bírtam tartani a súlyát, próbáltam óvatosan
a padlóra helyezni, de ekkor teljesen elengedte magát így egész teste rám zuhant.
Lehámoztam magamról, a hátára fordítottam és még jobban pánikolni kezdtem, mint
eddig. Elnyílt ajkai közül sűrű váladék kezdett folyni, megállapíthatatlan színnel
rendelkezett és én nem bírtam tovább nézni. Szívem a torkomban dobogott,
legszívesebben ordítottam volna, de minden szó a torkomon akadt. Könnyek fedték
szememet és egyenként potyogtak le, szépen lassan végiggördülve az arcomon. Zayn
erősen rázkódni kezdett, akárhogy próbáltam, még két kézzel sem tudtam lefogni.
Rettegtem. Istenem, nem lehet így vége.
Mit csináltál te barom? Nem hagyhatsz itt. Nem most. És nem ilyen állapotban.
Szeretlek. Szeretlek. Basszameg, ha gondolkodtam volna, akkor most nem
lennénk itt. Nem lenne ez, minden az én hibám. A tüdőmben rekedt a levegő, a
mellkasom rázkódott a zokogástól. Miért nem jönnek le a többiek? Nem hallják?
Nem tudok beszélni. Nem tudok megszólalni. Nem tudom így lehívni őket. Segítség
kell, nem hagyhatom, hogy ez történjem. Mit tettél Brooke? Mit tettél? Hogy
lehetek ilyen felelőtlen? Remegtem minden porcikámban, legszívesebben
elszaladnék innen. Hogy romolhatott el minden ilyen hamar? Tegnap éjszaka még
egészen mást csináltunk, most pedig itt vagyunk. Istenem, a gondolatától is
émelygek, hogy mi történik, ha elveszítem. Ő továbbra is rázkódott, míg én két
kezemmel fogtam a vállait.
-
Nem hagyhatsz itt.
Megígérted, hogy örökre együtt leszünk. – zokogtam fel még hangosabban, nem tudtam
irányítani az érzelmeimet, minden egyszerre szakadt fel belőlem és ettől úgy
éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívem a mellkasomon keresztül.
A rázkódás hirtelen abba maradt, a levegő
is megállt ebben a pillanatban, azt hittem vége, azt hittem, hogy rendbe jött.
Ekkor viszont lehunyta a szemeit és nem mozdult meg. Megdermedtem és
megmarkoltam a pólóját, s minden erőmet összeszedve, hangosan felsikítottam és
a bátyám nevét ordítottam. Legyen vége,
legyen vége, legyen vége…